valahol mindig rozsdásak a rácsok,
és nincs ösvény, mi rajtuk átvezet,
nekifekvő konok akarások,
rajtad ejtenek tátongó sebet,
a híd sem az, mi visz a túlsó partra,
egymásra dőlnek korhadt oszlopok,
kikezdte a sodrás bősz hatalma,
bármilyen kitartóan is konok,
a nagy hegyek is kavicsokká kopnak,
egy-egésznek kis darabja lettünk,
kezeinkből kicsúszik a holnap,
mindig elveszett időt temettünk,
az ösvények is rendre véget érnek,
más szagú a föld, ahová lépünk,
nem halljuk, hogy szívzörej az ének,
minden újat nyomban elvetélünk,
a tükrök is homályos fény-szemükkel,
kifordítják a jóra szánt időt,
ha a sors a fejfák alól felkel,
kicsinységünk látja, nagyra nőtt,
az ablakokon rozzant zsalugáter
hirdeti, már itt senki sem lakik,
széles út, mint hamvába dőlt kráter,
mélyére már remény sem költözik,
és mindennek a végén ott a semmi,
megalkotott, kemény, oldhatatlan,
próbálunk még valahová menni,
mi oda visz, mindig járhatatlan.