Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Rácsaink

, 323 olvasás, Cs Nagy László , 2 hozzászólás

Gondolat

valahol mindig rozsdásak a rácsok,
és nincs ösvény, mi rajtuk átvezet,
nekifekvő konok akarások,
rajtad ejtenek tátongó sebet,
a híd sem az, mi visz a túlsó partra,
egymásra dőlnek korhadt oszlopok,
kikezdte a sodrás bősz hatalma,
bármilyen kitartóan is konok,
a nagy hegyek is kavicsokká kopnak,
egy-egésznek kis darabja lettünk,
kezeinkből kicsúszik a holnap,
mindig elveszett időt temettünk,
az ösvények is rendre véget érnek,
más szagú a föld, ahová lépünk,
nem halljuk, hogy szívzörej az ének,
minden újat nyomban elvetélünk,
a tükrök is homályos fény-szemükkel,
kifordítják a jóra szánt időt,
ha a sors a fejfák alól felkel,
kicsinységünk látja, nagyra nőtt,
az ablakokon rozzant zsalugáter
hirdeti, már itt senki sem lakik,
széles út, mint hamvába dőlt kráter,
mélyére már remény sem költözik,
és mindennek a végén ott a semmi,
megalkotott, kemény, oldhatatlan,
próbálunk még valahová menni,
mi oda visz, mindig járhatatlan.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Cs Nagy László
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 33
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0387 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz