Voltam szeretője a röpke nyárnak,
nem vetettem árnyékot semmire.
Egemen a felhők tornyosulva állnak,
az ősznek már nem lettem senkije.
Mikor a fény lassan erdőkre térdelt,
és parádés-zöldet imádkozott,
az ösvény alattam halottra dermed,
és fénytelenné lettek szűz gyöngysorok.
Fakóvá váltak szeretkező szavak,
hideggé lettek forró ölelések.
Igaztalanná a nyári igazak,
belém vájtak mint villanó kések.
Felöltöttem az elárult világot,
nyarunkat vérző csokorba kötöm.
Az elhervadt, reménytelen holnapot
magányos magam levelére öltöm.