Október huszonharmadikán
délelőtt tíz órakor indult a
Kossuth Egyetemtől a városig
a békés felvonulás Debrecenben.
Fehér köpenyben mentek a fiatalok,
Für Lajos, a vezér délcegen legelöl.
Kisdiákként kísértem őket a járdán,
nem mertem messzire, csak a pékségig.
Nem gondolta akkor még szinte senki,
hogy délután fél háromkor halálos áldozat
lesz itt a Rendőrkapitánysággal pont szemben.
Nem tudtuk, hogy Debrecen a Forradalom
első lépcsőfoka, itt kezdődött el minden.
Kevés szenünk volt, ezért hatan aludtunk
egy szobában, hallgattuk a rádiót egész éjjel.
Féltünk, mert Keresztapámat elvitte az AVH
még mielőtt kitört volna a dicső Forradalom
a moziban Csegén előadást tartott a tűrhetetlen
hazai éhezésről és a becstelen állapotokról.
Latinka Sándort, a tanárt kikiáltották kémnek,
pedig olyan jámbor ember volt, mint a mi papunk.
Így indultunk, aztán lőtték a Nagypostát szitává,
majd elszabadult a pokol, dübörögtek a tankok
ki egészen a határig, onnan hamarosan visszafelé.
Iskolába jártunk mi elsősök meg a nyolcadikosok,
a többieknek szerencséjükre szénszünetet rendeltek.
Tüzes nyilakkal lövöldöztünk tankokra, de nem ért oda,
a nagyobb fiúk pisztolyukat és puskájukat rejtegették.
Letörte a túlerő hamar dicsőséges és hősies forradalmunkat,
sokan még Januárban is szervezkedtek, mások a határon
szerencsésen átjutottak, vagy elkapták és börtönbe zárták.
Für Lajosra iskola igazgatóm vezette rá a kegyetlen oroszokat.