Ez vagyok én: egy jókedvű lélek,
Kinek nap mint nap nevetés az élet,
Ajkamból száll a dallamos ének,
Örömömnek semmi sem vethet véget.
Egy gyermeki lélek, mely ábrándos,
S varázslattal teremt egy új világot,
Hol valóra válnak tündérálmok,
Szívemnek virágzó mélyén ez vagyok.
Ki vagyok én? A sakk szerelmese.
Ez a régi játék a szenvedélyem,
S mindig megnyugszik háborgó lelkem,
Ha hatvannégy mező előtt ülhetek.
Szívemben a szeretet túlcsordul,
Ilyenkor lényem elkerüli a bú,
Mert lelkemnek védelmező odú,
Ha mást juttathatok fájdalmán túl.
Lázadó lelkemben lobog a tűz,
Mert a szerelem világa messze űz,
S érzelmem bármilyen erős és hű,
Lerogyok a földre, mert küzdeni bűn.
Egy bánatos lélek; ez vagyok én,
Hiszen szívem vad, emésztő tűzben ég.
S hogy álarcom leesik, lényem fél,
Mert abban a percben végzetem elér.
Egy borongós lélek; ez vagyok én.
Sötét éjszakámban a Hold sem ad fényt,
Így csak várom, hogy lesújtson a vég,
S a világom hó lepje el örökké.
Szüntelenül él bennem az erő,
Mert nap mint nap reményt kapok Istentől,
Egy bátor lélek, ki hiszi, hogy győz,
Egyszer visszahúzódó, majd vakmerő.
Ki vagyok én? Egy költőpalánta,
S a versem szívem kertjének virága.
Ezernyi vers egy csokorba fogva
Tengernyi érzelmem mind eldalolja.