Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 23.

, 543 olvasás, Mona , 6 hozzászólás

Ezerszín

Még sosem jártam azelőtt a másik oldalon. Autóval öt kilométer kerülő, amit mi egy kilométer gyaloglással meg tudtunk tenni a mezőn át. A ház cseppet sem volt otthonos. Lezárt szobák, lepedővel takart bútorok tették rideggé, mintha senki sem lakott volna itt. Vagy... és akkor döbbentem rá, hogy lehet, hogy épp kiköltözés alatt állt a ház.
- Szóval nem mi megyünk el, hanem Zsolti – leheltem bele a lámpafény sárga porszemeibe.
Ádám rám nézett. Szeme a reszkető testemet vizslatva emlékeztette a tényre, hogy a lázam még mindig nem csillapodott. Nem szólt, csak behúzott a nappalinak tűnő helységbe, és lerángatta a kanapékról a lepedőket. Az egyikről felemelt egy plédet, rám terítette és leültetett.
- Jól vagy?
- Jobban lennék, ha elmondanál mindent – válaszoltam.
- Engedek fürdővizet, csupa sár vagy, és le kell vinnünk a lázadat – sóhajtotta.
Majd eltűnt. Hát persze. Lefeküdtem, fejemet a díszpárnára hajtva és hagytam, hogy a kismillió kérdés, ami kavargott bennem, egyetlen homály-masszává sűrűsödve álomba nyomjon.

Hónapokat aludtam át... a nyarat szinte teljes egészében itt, ugyanezen a kanapén.
A szüleim eltűntek, ahogy Dávid is a családjával. És eltűnt ő is. Ádám szép lassan átpakolta a cuccainkat Zsolti házába. Nem nyaggatott a hazaköltözéssel, ahogy én sem őt válaszokért.
Néha be kellett mennem a kórházba egy-egy vizsgálatra, de végül semmi kórosat nem találtak a testemben. Néha bent maradtam egész napokat, segítettem kórlapokat rendezgetni, írogatni, kávét főzni, ilyesmi. Bár a feneketlen mély melankóliámból Tamás örök derűje néha kizökkentett, de ez néhány percnél nem tartott tovább. Ha hazaértünk, lefeküdtem és aludtam. Volt, hogy csak délután ébredtem fel, amikor a bátyám már hazaért a munkából.
Az idő nyálkásan folyt mezőnk szikkadtra száradt kóróin át. Az ősz eljövetele megbetegítette az én drága-jó Ferenc Atyámat. Elkezdődött az iskola is, és a tanórák után egyből hozzá siettem. Bevásároltam neki, segítettem a templomban és a kertben. Jópár hétig ment ez így, pedig tudtam, hogy már rég meggyógyult és kutya baja, mégis képes volt náthát színlelni csak hogy vele töltsek egy kis időt. Nem bántam. A munka segített abban, hogy ne gondoljak Zsoltira a nap huszonnégy órájában.
Anyáméktól ősszel sem érkezett távirat. Nem csak tőlük, senkitől. Senkiről semmi hír. Ádám majdnem minden hétvégén ügyelt. Általában vele tartottam és ha túl fáradt voltam kötszereket adogatni neki, akkor is bent aludtam.

Egy novemberi éjszakán épp gumikesztyű-lufikat fújkáltam és rajzoltam tele a gyerekeknek, míg Ádám írogatta az elmaradt adminisztrációit, amikor végre történt valami.
Fehér köpeny volt rajta és fekete fonendoszkóp lógott a nyakában. Szőke haja kócosra zselézve, arca ragyogott a vigyortól.
- Na srácok! - perdült be a kezelőbe. – Amerikából jöttem, mesterségem címere... ööö... a fonendoszkóp!
Felugrottam, lesöpörve lendületemmel a lufi-kezeket, hozzá rohantam és a nyakába ugrottam. Nevetett.
- Mert hogy hallom, valakinek már nagyon elege van az ügyeleteim helyettesítéséből. Aztán hallom még, hogy angyali segítséggel megy a gyógyítás?!
- Jani is itt van? - kérdeztem, amikor elengedtem a nyakát. - Azonnal látni akarom!
- Zsolti? - lépett oda Ádám és lepacsizott Jácinttal.
Kikerekedett szemekkel bámultam a bátyámat, én azt hittem, mindenkiről tud mindent, csak engem nem avat be...
- Jani-mackó is igen – mosolygott rám. - Az igazak álmát alussza épp. Holnap megtalálod a rendelőben.
Néhány másodperc síri csend szállt ránk. Feszült hallgatásunkkal lefagyasztottuk Jácint arcáról a mosolyt. Végül megrázta a fejét. Szédülni kezdtem.
- A bál után láttuk utoljára – válaszolta végül szinte suttogva.
- Megsérült? - kérdezte Ádi.
Jácint a halálsápadt arcomra pillantott, majd legyintett.
- Pár karcolás.
Ádám bólintott, majd megérintette a vállamat.
- Ideje lefeküdnöd, Norc!
- Na azt aztán nem! Tudni akarom, mi történt! Hol van mindenki?
Jácint a bátyámra nézett, majd rám. Megérintette a karomat.
- Most már mindenki hazaszállingózik lassan! - válaszolta nyugtatóan, majd Ádi sürgetve toloncolni kezdett az ajtó irányába.
- Jól van, megyek már – morogtam, és Jácint még utánam szólt.
- Édes álmokat, Királylány!
Visszafordultam és újra a nyakába ugrottam.
- Ugye... ugye megmondanád, ha... - suttogtam a fülébe.
Jácint megfogott és eltolt magától.
- Fogalmad sincs, hogy mire képes, ugye? - tekintett mélyre a szememben, majd elnevette magát. - Egyedül is képes lenne leverni a világháborút!
- Világháború? - kérdeztem vissza döbbenten, mire kihúzta magát és a bátyámra nézett.
- Jó éjt, Norc! - nyögte a bátyám, majd ismét az ajtó felé tolt.

Kicammogtam és elindultam az orvosi szoba felé. A folyosó kihalt volt, üres és csendes, csak a két fiú hangjának morajlását hallottam. Megtorpantam. Lábujjhegyen osonva visszalépdeltem az ajtóhoz hallgatózni.
- Bostonnál nem jutottunk tovább.
- Anyáék?
- Az összes hírvivőt elvesztettük.
- Jézusom. Megsérültetek?
- A védvonalban senki.
- Többiek?
- Csak Zsolti maradt a tűzvonalban. Vállövéseket kapott és a nyakát súrolta egy golyó.
- Rendben van? El tudtátok látni?
- Tudod, milyen.
- Nyugatra mennyit vesztettünk?
- Százez...
És akkor hirtelen kinyílt az ajtó, Jácint meredt rám döbbenten, majd biccentett lágy mosollyal az arcán, hogy iszkoljak, ha nem akarok szembesülni a testvéri-haraggal.

Másnap iskolába kellett mennem. Dávid helye még mindig üresen tátongott. Egész nap bámultam a többieket, a tanárokat, hogy egy-egy magukról megfeledkezett pillanatban vajon felfedezem-e arcukon a rémületet. Ha világháború lenne, nyilván minden anyám által megparancsolt színészi képességük csorbát szenvedne, de ennek senki semmi jelét nem mutatta.
A padra strigulákat húztam minden tanóra végeztével, alig vártam már, hogy eljussak Janihoz remélve, hogy Ádám jelenléte nélkül többet megtudhatok majd.
Ültem a váróban és reszkető kézzel kapcsolgattam a tévét. Ha háború dúlta volna fel világunkat, nyilván másról sem szólnának a műsorok, mint a hírekről. De semmi. Úgy éreztem, mintha két dimenzióban léteztem volna egy időben.
A távirányítót idegesen ejtettem a kanapéra és reszkető izgalommal ugrottam fel, ahogy Jani megjelent a kezelő épp kinyíló ajtajában.
- A kedvenc betegem! - vigyorgott whitening mosollyal, majd odarohantam hozzá és szorosan átöleltem. - Óha, valakinek nagyon hiányoztam! - nevetett.
- Anyám és a bátyám keze az orvosi titoktartásba is belenyúl? - hadartam felé, miközben sietve berántottam magam után az ajtón.
Hezitált.
- Mindent el kell mondanod! - könyörögtem könnyes szemmel. - A bátyám elzárt a világtól! Lezárták a hírcsatornákat! Eltűntetek!
Kínosan mosolyogva felém lépett, vállon simított és a szék felé tolt.
- Zsolti szakított velem! Szakított, érted? Miért? Miért gondolja úgy, hogy nem lehetünk együtt? És megsérült? Ugye nem halt meg?
Leültem, majd leült ő is, és mellémgurult a székével. Gondterhelten rázta a fejét az ajkába harapva.
- Figyelj, Jani! Tudod, hogy mennyire utállak... - megráztam a fejem. - Mármint, hogy fogorvos vagy, ettől itt mindentől kitör a frász – mutattam a széket körülvevő eszközökre, ő elnevette magát és megfogta a kezem -, de mint a beteged, kérlek... mert csak van... lennie kell köztünk valamiféle bizalmi kapcsolatnak, ami fontosabb anyám politizálásánál és a bátyám zsarnokoskodásánál...
Bólintott.
- Okos érvek Kicsilány! - megszorította a kezem. - De Ádi az eljövendő világ királya. Császár lesz! Ez merőben felülír minden orvos-beteg bizalmi kapcsolatot.
Lehidaltam.
- Mi? - meredtem rá döbbenten.
Fújtatva forgatta a szemeit, miközben az arcomra kapcsolta a fogászati lámpát és közel húzta a műszereit.
- Most meg mit csinálsz? - rémüldöztem felé.
- Szóval semmit sem tudsz – sóhajtotta. - Így hát már akaratlanul is elszóltam magam.
Egész közel gurult és a kezébe vette az eszközeit.
- És ezért most megkínzol? - pánikoltam.
Elnevette magát.
- Ádi mondta, hogy egyre többet nyafizol esténként – válaszolta és a számra irányította a lámpát.
- Jó, de ez nem jelenti azt...
Kérdően mosolygott. Sóhajtottam.
- Gondolom, akkor császári rendelet... - nyögtem.
Nevetett és belemászott a számba.
- Egyszerűbb, ha először elmondod, te mit tudsz... - kezdte, miközben piszkálta a fogaimat.
- Ááá – ugrottam ki a kezei közül, de nem szállt ki a számból.
-... és ha jó kislány leszel, esetleg kiegészíthetem egy-két infóval...
És akkor nagyon beletalált a fájós fogamba.
- ÁÁÁ!!! - sikítottam, és megdöbbenve kihátrált a számból.
- Na ehhez szinte hozzá sem értem!
- Akkor talán ne matass többet! - sírtam el magam. - Úh, Jani, most nagyon fáj! - nyafogtam.
- Ne haragudj, Kicsi, hozom a szurit...
- Mmm, utálom az egészet! Visszavonom az ölelkezést! - dühöngtem az arcomat dörzsölve.
Kínosan mosolygott.
- Ki kell húzni? - fintorogtam. - Nincs nálam faktor! Én nem... én nem akartam fogorvoshoz jönni...
- Nem, nem húzzuk ki, de komoly lyukak vannak mindenhol – mondta, miközben mellém lépett újra a tűvel -, holnap is jössz, meg minden nap, legalább életed végéig!
- Utállak! - nyögtem.
Miután beadta a szurit, újra leült mellém. Még pár percig szipogtam, majd megpróbáltam úrrá lenni a reszketésemen és ránéztem.
- Nem fáj már? - kérdezte mosolyogva.
Megráztam a fejem.
- Nagyon hiányzik! - sírtam el magam ismét. - Belehalok, ha komolyan gondolta a szakítást!
Jani hátranyúlt egy zsepiért, majd a kezembe nyomta.
- Most utálni fogsz – kezdte.
- Mit akarsz csinálni a fogammal? - És hirtelen rettenetes, szörnyű horrorképek képzete sápasztott le.
Vihogni kezdett és megsimította a vállam.
- Jaj, ne félj már ennyire! Tudod, hogy most már semmit sem fogsz érezni! - tartott néhány másodpercnyi szünetet, majd folytatta. - Csak azért mondta, amit mondott, hogy biztosan kimenj utána a terepre...
- Hogy? - értetlenkedtem.
Jani a föld felé hajtotta a fejét, majd újra rám.
- Ha minden rendben lett volna... Akkor talán... Tudod – nyökögött -, akkor talán sosem jössz ki a házból, csak eltáncolgatsz ott egészen hajnalig. És akkor a bolsevikok végül beözönlöttek volna a bálózó tömegbe, ott pedig nem tudtunk volna megvédeni sem téged, sem senkit. Lemészárolták volna a két királyi családot.
- Hazudott nekem. Én voltam a csali...
Bólintott.
- Kérlek, ne haragudj rá! Minden, amit tesz, csak érted teszi. Hogy megvédjen!
- Akkor nem hisz a jóslatban sem? Olga naplójának jövendölésében?
Jani elmosolyogta magát.
- A mi családunk csak egy dologban hisz.
Kérdően néztem rá.
- Na jó, ezt majd akkor folytatom, amikor el mersz jönni legközelebb! Zsibbadsz már?
- Várj! - ragadtam meg a kezét. - Ha ez igaz, akkor a bátyám miért hagyta, hogy hosszú hónapokig azt higgyem, vége köztünk mindennek?
- Ádi nem tudhatott erről! Nem bírt volna ellenállni a kishúga könnyeinek és tuti, elszúrt volna mindent. Ki sem engedett volna a házból! Hiába volt Zsolti kettős ügynök... Azért ez egész más, mint amikor motorozni engedett vele.
- Kettős ügynök?
- Igen, ő mindig az! - vágta rá. - Jézusom, te semmit sem tudsz... és ennyi infóért cserébe már öt fogadat is megcsinálhattam volna... - rázta a fejét.
- Szóval, ott volt velem, amikor elraboltak?
- Hát persze! – válaszolta a legnagyobb természetességgel.
- De most hol van?
- Oka van rá, hogy nem akar üzenni, hidd el!
- Mi van Dávidékkal? Anyámék? - faggattam.
- Elég! - nevette el magát. - Jössz holnap? - kérdezte, majd újra rámkapcsolta a lámpát és kezébe vette a fúrót.
- Holnap? - fintorogtam. - Ahhoz legalább pisztolyt kell szorítanod a fejemhez – sóhajtottam.
- Az megoldható – nevetett.

Jani és Jácint hazaérkeztével a hetek sokkal hamarabb teltek. Életnek bár nem nevezhető vonszolást jelentettek a napok így is, mellyel kisvártatva a tél is elérkezett. Óriási hó szakadt a falura, a város-vezetés szünetet rendellt el az iskolákban. Így aztán még nagyobb csend szállt üres óráimra, a templomig sem tudtam eljutni, Ferenc Atyával is csak telefonon tudtunk érintkezni egészen addig, míg a hóhelyzet annyira kritikussá vált, hogy minden kommunikációs csatorna megbénult.
És akkor újra lecsapott rám a rejtélyes kór. Furcsa bizsergéssel kezdődött mindenűtt a bőrömön. Szúrt a ruha, égetett a fürdővíz, villámló érzés volt, ha bármit a kezembe vettem. Nem bírtam aludni. Ahogy az ágynemű hozzányomta testemhez a ruhát, borzalmasan égett, mintha a puha pamut smirglipapírral sikálta volna le bőrömet, egészen a csontomig hatolva. És nem múlt. Egyre erősödött. A bizsergő lüktetés fej- és hasfájásba csapott, az ízületem villogtak, a csontjaimat mintha kloffolóval csapkodták volna egész álló nap.

- Ádi!
- Hm?
A konyhaasztalnál ült, lábait a tetején támasztva hintázott a széken, miközben valami újságot olvasott. A papírhalmot bámulva nyúlt a bögréért, miközben futólag rámpillantott. És akkor talpait a talajra csattintotta. Egyszerre mindent letett a kezéből és rámnézett.
- Mi a baj? - kérdezte aggódó arccal.
- Valami nagyon nem stimmel... - nyögtem.
- Hát, azt látom, szörnyen nézel ki! - állt fel és elém lépett, hogy megérintse a homlokom. - Nincs lázad, fáj valamid?
- Mindenem – válaszoltam fintorogva.
- Jól van, ne ess kétségbe! - próbált nyugtatni, miközben a nyakamat nyomkodta, majd megnézte a torkomat.
- Biztos csak megfáztál, valami vírus lesz... - hadarta, majd a faliórára pillantott. - De nem merlek így itthon hagyni, a telefon sem működik – motyogta maga elé, majd rámnézett. - Öltözz, bejössz velem!
A faluból beérve a város központjába még a Range Rover is rendesen kifulladt. Már a parkolóban összefutottunk Tamással.
- Ja, hát így könnyű, kérem szépen! - kiáltott felénk a terepjáróra mutatva.
- Áh – forgatta fejét a bátyám –, hótolóval kellene inkább közlekednünk!
- Milyen igaz! - mosolygott Tamás, majd lefagyott arcáról a derű, amikor rámnézett. - Jajj, te is beteg vagy?
Megvontam a vállam.
- Valami bújkál benne, és kivételesen most nem a kisördög – gúnyolódott a bátyám.
- Nem csoda – sóhajtott Tamás –, ez az időjárás nem fehér embernek való! – És akkor tüsszentett egyet.
- Nem, nem, nem tüsszenthetsz! - morgott rá Ádi. – Te nem dőlhetsz ki! Tamás... esküdj meg, hogy nem hagysz egyedül, mert megzavarodok!
Tamás elnevette magát és rámnézett, miközben elindultunk befelé.
- A körzeti rendelők bezártak, csak mi rendelünk és mindenki beteg. Az egész város nálunk tolong orrcseppért!
- Jácintról tudsz valamit? - kérdezte Ádi.
- Pont ezt akartam kérdezni én is – sóhajtotta, majd újra felém fordult. - És az orvosaim is betegek. Otthon teázgatnak, míg mi a bátyáddal megváltjuk a világot - És akkor újra tüsszentett.
- Nem, nem! Fejezd be a tüsszentést, főorvos úr! - nevette el magát Ádám.
- Jaj, nem akartam gondot okozni még én is – néztem a bátyámra, mire belémkarolt.
- Viccelsz hugi? Legszívesebben magamhoz láncolnálak, amennyit aggódok érted állandóan, most legalább szemmel tarthatlak!
- De Norcit lestoppolom! - nevette el magát Tamás. - Ádámkám, légy jó rezidens és törődj a többiek piros torkával.
Ádám Tamásra mosolygott.
- Nem tudom, melyikünk jár rosszabbul!

Még csak reggeli fél nyolc volt, de már a kapun is alig lehetett átjutni a sok ácsorgó, köhögő-prüszkölő ember között. Beljebb, jobbra a belgyógyászati szárny felé az emberek egyetlen nyüglődő hatalmas kígyóvá alakulva sorakoztak. Balra néztem, a sebészet felé. Egy árva lélek sem lézengett arra. Zsoltira gondoltam. Minden egyes nappal egyre jobban vártam őt, hogy ismét felbukkanjon a semmiből. „Talán ma, most, mindjárt kilép a sebészet fotocellás ajtaján. ” - gondoltam, majd Ádi utánam nyúlt, mikor a tömeg kezdett elsodorni mély álmodozásom közepette.
Néhány perccel később Tamás egy csésze kávéval lépett be a kórterembe, amit végül sikerült kiharcolni nekem. Ültem az ágyon és felé mosolyogtam.
- Képzeld, a sebészek átjöttek segíteni – kezdte, és vigyorogva leült az orvosi székre, amit magával hozott. - Lealacsonyodtak hozzánk – gúnyolódott grimaszolva. - Úgy viselkednek, mintha egyetemistaként az általános első osztályos dolgozatot kellene megírniuk! Majd kíváncsi leszek, hány telefont kapok a gyógyszertártól, hogy nem stimmel a recept...
Erőtlenül mosolyogtam és én csak egyetlen sebészre tudtam gondolni. Tamás átlátott rajtam. Mellémgurult a székével.
- Persze tisztelet a kivételnek, akit mindannyian nagyon hiányolunk...
Bólintottam.
- Ne aggódj! Most már bármelyik nap betoppanhat!

Nem tette. Újabb hetek telltek el nélküle. Szilvi viszont telefonált és biztosított minket arról, hogy jól van, újra otthon van, az Államokban. Viszont Zsoltiról ő sem tudott semmit. Anyámék is üzentek keletről, ahol „még folyik a munka”, ahogy írták.
Engem újra elnyelt a kórház, ismét teljes körű vizsgálatok végeláthatatlan során estem át, eredménytelenül. Voltak jobb napjaim, amikor a testem minden részére kiterjedő fájdalom tompa, elviselhető szorítássá csitult, azonban ez nagyon hamar átcsapott veszettül hasogató kínlódásba. Azt kívántam, bár rákos lennék, hogy kivághassák belőlem, de továbbra sem sejtették a fájdalom okát. A szenvedésem csúcspontja egy december közepei napon ért, amikor már hajnalban felébresztett az ismerős érzés, mintha egy téglát ejtettek volna a hasamra ötven emelet magasból. Sikítva ébredtem. Összegömbölyödve adtam át magam a hasamat széttaposó fájdalomnak.
- Norci!
A fájdalom akkor egyre erősödött, a zokogás kezdett megfojtani, az éles, széttépő érzés katatón, görcsös kucorgásba kényszerített.
Akkor egy kéz nyúlt be a takaróm alá, az oldalamon bekúszott a pólóm alá, és perzselve csúszott a köldökömhöz, ahol öt jégvillámot robbantott belém. Sikítva zokogtam fel. A másik keze a hátamat nyomta.
- Csss... Nincsen semmi baj, haldokolsz...
Megszorítottam a hasamon lévő csuklóját és az iszonyú görcsös, villámló lüktetés az ájulás szélére sodort.

A vár romokban hevert. Óriás mételyek falták nyálkájukkal a falak odvait. Járatokat fúrtak a hegy gyomrába, mélyen fertőzték minden rétegét a genny-köpetben fuldokló hegynek.
Szakadt a tér, sötét rohadásba borult az oszló táj.

Földrengés, hóhideg villám-eső rázta elektrosokkal morzsáit a széteső mélynek. Friss vér patakok bugyogtak tisztítva a föld közepét, úsztatták folyékonnyá a hegy fertőzött szövetét. Majd megfagyott minden.

Rózsaszín kristály-jég dermedt a jégburok alatt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 75
Regisztrált: 1
Kereső robot: 42
Összes: 118
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0859 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz