Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Temetünk

, 273 olvasás, halota , 3 hozzászólás

Halál

A koporsót két vastag rúdra helyezzük,
hárman-hárman állunk melléje két oldalról,
és a vállunkra emeljük.
Lépéseinket egymáshoz kell igazítani,
amíg ez meg nem történik,
a halottas láda
veszélyesen dülöngél.

Míg életet játszunk,
nem gondolunk arra, ami vár ránk.
De ha a hézagon át betör az üresség,
a hit pótolni tud-e majd valamit?

A gyászolók a sírhely köré gyűlnek.
Leemeljük a nehéz terhet,
a gödör szélére állítjuk,
a vastag zsinórt aláhurkoljuk.
Rá kell jönnünk hamar,
a megboldogultat nem szabad
váltott kézzel leengedni,
a kötelet óvatosan csúsztatni
kell összeszorított tenyerünkön át.

Vajon milyen a világuk?
Úgy élnek benne, mint mi az álmainkban?
S a képek szórt pompái, amiket látunk,
csak az ő terüket másolják?

Az első lapátnyi föld durva hangon szól.
Halljátok, akit most temetünk
tényleg a földbe jut.
Most még a test egyben van,
– csak az értelem ember-dühe,
a szeretet áradó ereje nincs vele.
De alakja olykor elénk suhan.

Csak hantok, csak rögök, csak kavicsok,
és a friss sírokon a napfény-gyötörte csokrok.

Mivé lesz a sok koponya,
melyekben egykor a nyelv
szavakat formázva forgott.
Valamelyik csont-búra alatt az agy
lehetett egy zsarnoké is?
Vajon hová tűntek ármányai?

Valaki a sírgödör széléhez lép
és ledob a haláldeszkára egy szál piros rózsát.

Milyen színpadias gesztus.

A lapátolás lendületesen folytatódik,
egészen addig, míg a gödör meg nem telik,
a sírásók szépen elegyengetik a földet,
a koszorúkat sorban ráhelyezik a halomra.

Vége az előadásnak.

„Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. ”1
Porrá válsz, a porból sár lesz,
s egy repedt falon majd egy folt. 2

A gyászolók arcai kisimulnak.

Egyik parcella a másik mögött.
A csönd-mélyében
korhadt koporsók,
s a koporsókban
tetemek csúf salakjai,
kiket valaha valaki szeretett,
és most már nincsenek,
Isten nyugossza őket.

A szerelem is
csak halva lesz halhatatlan.

Milyen hatalom eszköze, játékszere az ember?
Születése csoda, s amíg él, a nyafogó agy
nagynak hiszi magát,
de hamar kiderül uralma mögött
nincs semmi, s a Homo sapiens
valóságos teste
marad meddő remekmű.
A változás eltörli
az emberi részleteket, az ész játékai,
a vergődő álmok,
a sokfelé húzó érdek, a nemes törvények
– a bomló anyagban mind egybeolvadnak.

A fák fölött repül a szürke esti köd.
Márványlapos sírok, keresztek,
félbetört oszlopok között lépdelünk,
a fehér márványból faragott angyalkákra
az eső és a por sötét csíkokat rajzol.
Mállott nevek, számok, titulusok.
Hervadt koszurú-halmok.
Közeli rokon mindenki
a némaságot sugárzó
nagy lapok alatt.
Ugyanazokat az utcákat járták,
örültek, sírtak, reménykedtek.
S most gazok nőnek sírjaikon.

Mi jogon is vehetnénk magunkat külön?

Egyek vagyunk velük,
az élőket és a holtakat,
előbb vagy utóbb
az Idő úgyis egybefogja.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Vers
· Írta: halota
· Jóváhagyta: Biró Erika


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 1
Kereső robot: 17
Összes: 36
Jelenlévők:
 · PiaNista


Page generated in 0.0474 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz