Juli a kórház felé az úton azon törte a fejét, hogy hogyan is találhatná meg azt a szívdöglesztő pasit, azt, aki ennyire tetszik a barátnőjének.
– Szegény Tibor nagyon csalódott lehetett – gondolta – hosszú beszélgetések, aztán meg semmi! Tennem kell valamit! – zárta a gondolatokat egy „tenniakaró mondattal”, mert bekanyarodott a kórház parkolójába.
A barátnője által kért holmikkal teli táskát magával cipelve, tűsarkakon egyensúlyozva kopogott végig a folyosón, remélve, hogy ma talán barátnője már sokkal jobban lesz.
Zsóka azonban még mindig sápadtan, karikás szemekkel, fájdalomtól elfáradt arccal feküdt, karja, lába bekötözve. Juli halkan megállt az ágya mellett, azt hitte, hogy Zsóka alszik, lassan kinyitotta a táska zipzárát.
– Mindent megtaláltál? – hallotta a halk és gyenge hangot.
– Igen drágám, minden meg van! Nézd, még ezt a bojtos papucsot is megtaláltam! – próbált könnyed hangon válaszolni. - Pohár, kanál, törülköző. Látod minden itt. Sőt! Megtaláltam a félbehagyott könyved, most lesz időd befejezni.
– Aranyos vagy – súgta Zsó, és újból lehunyta a szemét.
Juli a kipakolás után jobbnak látta, ha elmegy, hiszen Zsókának most leginkább pihenésre, nyugalomra volt szüksége.
Már az ajtóban fogta a mobilját, és tárcsázta másik barátnőjük számát. Böbe a második próbálkozás után vette fel a telefont.
– Halló! Na, végre Böbe, azt hittem, megint nem tudlak elérni! – sóhajtott a telefonba Juli – nagy híreim vannak, és szükségem van a rafinált eszedre!
Pár bővített mondatban ecsetelte az eseményeket, hogy Tibor leregisztrált, hogy meg kell találni, és persze, hogy ez egy női egyesített szakirányú projekt lesz.
– Akkor este nálad! – köszönt el Böbétől. Alig tették le, már a következő számot tárcsázta. A telefonnak még csörögni sem volt ideje, mert a túlsó végén már beleharsogott, és belezengett egy erőteljes „hahó”
– Ó Vica, este rá kell érned! – és Juli szája be nem állt.
– Ok, akkor Böbénél találkozunk. – tette le a forró telefont, aztán bevágta magát az autójába, és elindult haza.
A projekt elindult!
Böbe lakása a város külterületén volt, csendes, szolid környéken. A társasház négy lakásból állt, körbekerített parkoló, fák, virágok és madarak, Igazán idillikus és barátságos volt, kivéve talán azt az apró, ámde el nem hanyagolható tényt, hogy még csak három ilyen ház állt itt. Elég kietlen volt a város ezen része. Az a kevés parkoló, ami már ki lett építve, már majdnem megtelt a hazaérkezők autóival, Juli alig talált helyet magának.
Böbénél már Vica is ott volt, épp egy pohár gyümölcslevet iszogatott, és valami történetet mesélt éppen, amikor Juli betoppant.
– Sziasztok lányok! - ölelte meg őket Juli – Én is kérek ilyet! – mutatott Vica poharára.
A nappali puha kanapéjára süppedve aztán Juli elmondta az okot, amiért ezt a gyors találkozót összehívta.
– Tibor leregisztrált! – bökte ki nagy hatásszünet után.
– Ó! – volt egy halk sikolyszerű hang, ami elhagyta Vica száját.
– Szegény Zsó! Most hol fogja megtalálni ezt a csodás és egyedi és érdekes és fantasztikus férfit? – tette fel a kérdést Böbe. Már most úgy érezte, hogy egy közeli barátot, ismerőst, már-már rokont veszített el ezzel a mondattal, hogy „leregisztrált”!
Tanácstalanul néztek egymásra, tele segítő szándékkal, hiszen pontosan elég nagy bajban van most a barátnőjük, nem kell még ezt tetézni! Főleg nem egy eltűnt és felszívódott internetes kapcsolattal.
– Szerintem ez az ország nem olyan nagy, hogy ne lehessen megtalálni egy férfit, akinek ismerjük az arcát, tudjuk a keresztnevét, tudjuk, hogy mivel foglalkozik. – mondta szinte magának Vica. – Egy kis nyomozás, és a Tibor újból a kezünkben lesz!
– Igaz, – helyeselt Juli – nem adjuk fel, tudjátok, hogy előttünk nincs akadály!
– Erre koccintani kell! – állt fel Böbe és előszedte azt a finom vörösbort, amit a múlt héten egy üzleti találkozón ajándékba kapott.
– Majd hívunk taxit. – fordult a lányokhoz, és kitöltötte a bort. A poharak csillogtak, és kellemesen összecsengtek, amikor a három barátnő koccintott.
– Igyunk arra, hogy egyszer minden helyrejön, mindenki megtalálja az utat, és Zsó élete révbe ér! – szónokolta Juli.
Tibor rosszul ébredt, a nap élesen vakított a szemébe. Feje rettenetesen fájt, remélte, hogy az erős kávé segíteni fog rajta. Alig várta már, hogy a kávéfőző kiadja az adagot, és végre a méregerős ital segítsen ezen a gyötrő fejfájáson. Már második napja fájt a feje, először ráfogta a fronthatásokra, aztán arra, hogy nem evett rendesen, utána meg arra, hogy sokáig kellett dolgoznia a számítógép előtt. Most már azonban semmilyen magyarázatot nem keresett, egyszerűen csak fájt.
A kávé illata beterítette a lakást. Mélyen beleszippantott, már az illattól jobban érezte magát.
Jó nagy adagot öntött az éppen keze ügyébe kerülő pohárba. A pohár falán szívecskét és kávészemeket ábrázoló rajz volt. A barátnője vette pár éve. Nézte a kezében a poharat, amiből a kávé gőzölögve ontotta az illatát, mélyen belekortyolt. Átjárta a testét a jóleső érzés, mint egy újjáélesztés.
– Áldás annak, aki feltalálta és kitalálta ezt a csodás italt! – mormogta Tibor. A kávé azért mindent nem tudott megoldani, hiszen a feje fájt még, és a lelke szintén. Már a testén is érezte a rossz hangulat nyomait. Előkereste az ingét a szekrényből, gyorsan kikapott egy nyakkendőt és nadrágot. Nem érdekelte, hogy passzolnak-e a ruhadarabok. Ma tárgyalás, utána valami statisztikát kell megcsinálnia, aztán értekezlet, és megint késő este fog hazaérni. A lakást már szinte csak alvásra használta, mert Tibor megsokszorozta a munkatempóját, ami eddig sem volt kicsi. Le akarta foglalni magát még jobban, hogy gondolatai ne tudjanak elkalandozni. Ne kelljen a magányosságával foglalkozni. Ne kelljen a rossz hangulatát magának sem megmagyarázni, hogy mindez egy kép és hang és mondatok hiánya okozza.
Tibor ugyanezt a munkatempót megkívánta a beosztottaktól is, akik most nagyon utálták a főnököt.
– A főnök elvesztette a humorérzékét, a realitásérzékét, ideje volna megtalálnia! – mondták a háta mögött.
– Biztos valami családi probléma, vagy szerelem, vagy nem szerelem! – találgatták a női kollégák, hiszen a női kollégák mire is tudnának gondolni? Csakis szerelem, kapcsolat, vagy szex, esetleg ezek hiánya.
Tibor utolsó pillantást vetett az arcképére, ami a tükörből visszanézett rá. Egy mogorva, de helyes férfi képét látta, aki most még saját magának sem volt szimpatikus.
Az asztalról felkapta a slusszkulcsot, és becsapta maga mögött az ajtót. Elindult megint egy reggel, egy unalmas, munkával teli reggel.
A reggeli forgalom felbosszantotta, megint 40 percig kellett totyognia. Ilyenkor mindig óriási a forgalom, a munkába, iskolába sietők tömege hömpölyög az utakon. Máskor ez nem érdekelte igazán, hallgatta a reggeli zenés rádióműsort, fütyörészett, és nem volt ideges a dugók miatt. Most azonban legszívesebben kikáromkodott volna az autó ablakán a mellette bénázó autósra, és nagyon nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ezt ne tegye meg.
Az irodája előtt leparkolt az autónak fenntartott helyre, látta, hogy a parkoló megtelt, tehát mindenki itt van már, és buzgón dolgozik, hiszen a főnök morgós, és mogorva.
Az irodája előtt a titkárnő már feszülten várakozott, ugrásra készen, hogy a drága főnökúr épp most milyen kívánsággal áll elő.
– Kávé – szólt oda Tibor, és már az íróasztalára dobta a táskáját.
– Utálatos! – mondta a titkárnő a többieknek, és ettől mindenkinek jobban összeszorult a gyomra.
– Azt hiszem valami nő megoldhatná ezt a helyzetet! – suttogta a szomszéd asztalnál ülő kollégájának Márti. -- Ez szexhiány! Vagy kapuzárási pánik! De mindenképpen nő van a dologban! – és jelentőségteljesen bólintott is hozzá.
– Én tudom, tapasztalt vagyok már ebben, és különben is a nők megérzik az ilyesmit. – fejezte be az okfejtését, de miután választ nem kapott, a monitorra tapasztotta a szemét. A délelőtt munkával, munkával és munkával telt, Tibor nem kímélt senkit. Szerencsére egy tárgyalásra kellett mennie, így a beosztottak pár órára fellélegeztek.
A tárgyalás kemény volt, Tibor még keményebben állta a sarat, még rámenősebben tárgyalt, mint eddig. A partner végül beadta a derekát, és a nap legjobb részeként, Tibor egy jó üzletet tudott megkötni. Ez legalább némi elégtétellel járt, kicsit jobban érezte magát, de a felhőtlen öröm, a jókedv sehol nem volt.
Amikor visszatért az irodájába, és beleült a süppedős főnöki székbe kicsit kifújta magát. A gyomra még zizegett, és a feje megint megfájdult.
– Enni kell valamit – gondolta és felhozatott egy szendvicset magának a sarki üzletből. Két harapás között bekapcsolta a laptopot. Ahogy a képernyővédője megjelent már összeszorult a szíve. Aztán akaratlanul megnyitotta a képek fájlt, és benne a „Zsó” nevű képgyűjteményt. A nő mosolygott rá, szépen és kedvesen. Kék szeme csakis Tibort nézte. A következő képen vidáman integet egy új frizurával a fején, aztán a barátnők körében egy kiránduláson. Szép volt, vidám volt, és olyan őszintének tűnt. Az utolsó képe az útszéli kávézós kép volt, amit akkor küldött, amikor az esküvőre utazott. Az utolsó kép. Mindenben utolsó! Sokszor le akarta már törölni a képeket, de soha nem tette meg! Fájt volna. Az is fáj azonban, hogy megnézi, fáj, hogy akaratlanul megnyitja és szembenéz Zsó képeivel. Azonban mindig, amikor ránéz, látja, hogy Zsóka nem hazudik, neki nem hazudott. Akkor mi lehet a baj? Káromkodni szeretett volna, de ahogy ránézett a képekre ezt nem találta méltónak, Zsóhoz nem illettek a csúnya szavak. Rákattintott a bezárás gombra, és a képek eltűntek.
Tibor még üldögélt az asztal mögött, aztán nekilátott a statisztika elkészítésének.
Zsó azonban mindenütt ott volt, a számokban, a betűkben, a fejében.
Ott volt a lelkében és a szívében.
|