Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Zsolozsma

, 407 olvasás, Jacko , 7 hozzászólás

Gondolat

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket,
kik felittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak, párás-szeműek!
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók, s menedékek,
ha kivetettek mind a házak.
Őrzőim,
ha már nem vigyáz senki!
Hogyha össze kell már esni!
A kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni!
Hogy visszatérjetek,
mert fölittátok a szívemet.
Ti anyáim! Szeretőim! Testvéreim!
Örömben, szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek,
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt!
S a kerítéseken sem szól ki senki!
Az éjszakák bénán függnek a tájon,
s perceit az idő csak eldübörgi.
Tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben,
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom.
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek!
Marad, mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Jacko
· Jóváhagyta: Biró Erika


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 50
Regisztrált: 6
Kereső robot: 21
Összes: 77
Jelenlévők:
 · Öreg
 · showsaw
 · Takezo
 · Vox_humana
 · wiesztdora
 · zsoloo


Page generated in 0.0991 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz