Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 22.

, 395 olvasás, Mona , 3 hozzászólás

Ezerszín

Álmomban anyám hangja szólt hozzám. Kedves volt, csicsergős, amilyennek még sosem hallottam.
- Nora!
Szemhéjamon átderengett a nyári napfény, arcbőrömön éreztem hajnali simogatását.
- Nora-Nora!
Anyám hangja a fülem mellett, majd fölöttem gördülő függöny-robaj. Felugrottam.
Először a kezét pillantottam meg, csontos ujjait, ahogy egy talpas poharat az éjjeli szekrényemre rak, benne szénsavas szőlőlével talán. Csuklóján arany karkötő, kör alakú gyémánt amulettel. Hátrébb kúsztam az ágyban, amennyire lábam rugaszkodása engedte. Rettegve bámultam fel hosszú hattyú-nyaka felé.
Lenge pasztel-zöld ruhát viselt, sárga toll-fülbevalóval. Újra magához vette a poharat, majd felémnyújtotta.
- Reggel van, Nora! Ideje készülődnünk! - mondta, és én csak bámultam rá.
Az előző napok fejleményeinek tükrében belémvillant a gondolat, hogy talán megeshet, ez nem is az anyám. Vagy épp tudathasadása van, vagy egy ismeretlen ikertestvér... Hajáról már egészen lekopott a vörös színező, bronz-szőke fürtök libegtek a vállán, arca gondtalannak tűnt, mindez merőben megfiatalította vonásait.
Mint 'ki szellemet lát, meredtem rá.
- Na, gyere! Ma bulizunk! - tolta közelebb a poharat.
És... mosolygott. Na, ilyet sem láttam tőle még. És valóban, elképesztően gyönyörűnek láttam most én is.
- Mi ez? - vettem el a poharat, majd beleszagoltam.
- Cristal Methuselah – válaszolta affektálva, amiből elég nyilvánvaló volt, hogy nem gyerekeknek való gyümölcslét próbál rámtukmálni.
- Anya, erről meg kell kérdeznem Ádit – motyogtam óvatoskodva, és az ágy másik felén keltem ki -, rengeteg gyógyszert belémnyomtak az elmúlt napokban.
- Ugyan! - kerülte meg csípő-lengetve az ágyat és elém lépett.
Reszketett mindenem a közelségétől, arcbőröm jéghideggé fagyott érintése nyomán.
- Egyszer élünk... - mosolyogta és hajam megpróbálta ujjaival hátrafésülni. - Ma elfelejtünk mindent – szuszogta, szemével a hajamat mustrálva -, a tragédiák kísérteteit, az injekciókat, a lélekszakadásokat – arca fájdalomtól vált sosem-látott őszintévé, majd újra kisütött a Nap. - Kicsinosítunk, lent vár tizenöt stylist, hogy ruhát válasszunk. Hat szabó, öt sminkes, és... hát, azt hiszem, nem lesz elég a négy fodrász... - vonásai elfintorodtak, ahogy a kezelhetetlen tincseimet mustrálta.
Majd a kezemben lévő pohárhoz nyúlt, és az ajkam felé erőltette.
- Az első bálod, Dávidnak le fog esni az álla!

Nem mertem megszólalni, hátha visszaváltozik szörnyeteggé, inkább felhajtottam a piát. Ha tudtam volna, hogy mi vár lent, helyből kértem volna repetát... A tizenöt stylist nem csupán „stylist” volt, ahogy anyám ledegradálta őket, az akkori leghíresebb divattervezőkkel volt tele a világvégi házunk. Próbáltam elámulni, vagy valami, ahogy a sikongató plázacicák tennék, de valójában a divathoz fűződő elképzelésem mindig is kimerült a póló-farmer-tornacipő formációban. Ha a suliba ünneplőt kellett felvenni, naphosszat húzgáltam a szoknyámat, vakaróztam a selyemblúztól, botladoztam a kopogós-cipőben. El tudtam képzelni dögös báliruhát! Éjfekete strasszokkal, térd-alatti hullámokkal, fekete csipke kiegészítőkkel, de úgy tűnt, anyám már előzőleg leadta nekik az elképzeléseit.
Fájt a látvány! Tehát tizenöt ruha: vajszínű, világos-sárga és narancs, babarózsaszín, halvány-pink, tégla-piros, ciklámen-lila, halvány-kék, alig-türkíz, éles- zöld. A többi öt pedig vegyesen... Sikítófrászt kaptam magamban, képzeletben kitéptem az összes hajszálamat – már nem volt szükség fodrászra – amikor szememmel végigpásztáztam a megannyi ruhakölteményt, melyek inkább süteményekre hasonlítottak színben és habos-babosságban egyaránt.

Nem csoda, hogy rögtön rohannom kellett hányni. Így, mielőtt anyám bemutatott volna, mint alkotásra váró madárijesztő-hölgyet, sarkon fordultam és az emeletre rohantam. Csak a szemem sarkából láttam, hogy a bátyám épp akkor mászik elő a szobájából.
- Veled meg mi van? - kérdezte álmos hangon, miután belelottyantottam a gyomrom tartalmát a wc-kagylóba...
- Az a sok gusztustalan... - kezdtem, majd jött ismét.
Egy ideig még térdeltem a padlón, majd lehúztam a wc-t és ülőhelyzetbe fordultam.
- Ocsmány ruha... - folytattam, mire Ádi odanyújtott egy törölközőt.
A bátyám összeráncolt szemöldökkel méregetett az ajtófélfának támaszkodva.
- Ruha?! - kérdezett vissza, mire újra kidobtam a taccsot.
És így ment ez egy ideig. Egy-egy szót egy-egy taccs követett, míg el nem fogyott belőlem minden. Ádám leguggolt elém, mikor már jó pár perce gyomor-nyugalom volt.
- Beszedtél valamit? - morgott rám.
- Hát hajnalban azt a gyógyszert, amit tegnap adtatok – válaszoltam liftező gyomorral.
- Aztán?
- Mit aztán?
És akkor kissé hátrahajolt.
- Ittál vagy ettél azóta valamit?
- Anya belémerőszakolt valami kristálymetet.
- KRISTÁLYMET??? - sikított fejhangon.
Bólintottam. Elrohant. Én pedig újra hánytam... volna, ha jött volna bármi. Majd feltápászkodtam és fogatmostam, aztán erőtlenül indultam újra a megpróbáltatások elé.
Akkor Ádi sietett fel a lépcsőn, egyik kezében a kedvenc bögrém, a másikban egy literes kancsót hozva. Vihogott.
- Gyere! - mondta, miközben visszafojtotta a röhögést.
Egyenesen a szobámba ment és lepakolt az asztalomra.
- Ezt idd meg, és tedd be a lázmérőt! - utasított vigyorogva.
Szó nélkül öntöttem magamnak és kortyolás közben értetlenül szemléltem mosolygó arcát.
- Ilyen vicces, hogy szenvedek? - morogtam, majd megborzolta a hajam és megölelt.
- Olyan jó, hogy még annyira pici vagy! - szorongatott, majd elengedett.
- Nem vagyok pici! - kaffantam rá, és leültünk az ágyamra.
- Az antibiotikumra tilos inni, Norc! - mondta.
- Muszáj volt... - válaszoltam, majd újra kortyoltam.
- Tudom, mint az ablakon kiugrani. Az őrületbe kergetsz! - sóhajtotta. - Hú, de hosszú napunk lesz, ha már így kezdődik – vigyorgott.
- Na, letusolok – állt fel -, majd üvöltsd be a számot!
- Ja! - juttatta eszembe a lázmérést.
- Aztán iparkodj pudli-ruhát próbálgatni – vigyorgott.

Amikor ismét lementem, valami miatt közröhej tárgya lettem, de volt nagyobb bajom is, mint hogy az okán idegeskedjek. A rózsaszín ruhára emelték összhangúan a poharaikat, de nem mertem megnézni. Rettegtem, hogy lehányom magam, és anyám kinyír. Szóval eddig azt hittem, egy ruhát felvenni öt másodperc, nekünk most öt egész óráig tartott, mire kitalálták, milyen legyen a harisnya, a cipő, az ékszerek és a hajdísz – esküszöm, hogy még a bugyit és a melltartót is ők választották...
Sírtam, zokogtam belül, míg kívül az arcomra olvadt az udvariaskodás egyre hamisabb mosolya. Amikor a társaság vér-pezsgő szintje az egeket kezdte hasítani, benyomtak valami transz-illuminális zenét és előkerültek az ezüsttálcák por-csíkokkal meg mindenféle színes lapokkal, bogyókkal. Anyám persze tolt elém ezt-azt, de mivel mozdulatai egyre inkoordináltabbá váltak és tekintete egyre zavarosabb, nem vette észre, hogy szórok mindent a ruhám alá...
Valahol a smink és a harisnyakötő között jelent meg Ádi és torkunk-szakadtából röhögni kezdtünk egymáson. Megtehettük, a ház vonyított a furcsa közel-keleti zene-motívumoktól. Talpig terepmintás katona hacukában pukkedlizett felém. Valamelyik fodrászlány pörgött elé és gond nélkül betolta a nyelvét a bátyám szájába.
- Hú, de hosszú napunk lesz, ha így folytatódik – üvöltötte felém, majd néhány másodpercre odarohant. - Nekem dolgom van, kérlek ne fogadj el tőlük semmit! - kiabálta a fülem mellett.
Bólintottam, majd a körülöttem gyűrűző, engem festegető és a hajamat bizergáló tömeg kihányta magából a bátyámat. És akkor Zsolti jelent meg. Alig ismertem fel. Talpig feketében volt, a test-szoros kabát az álla alatt záródott cipzárral. Fekete nadrág és cipő, övén kettő Taurus. És abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mekkorát égek a puncs-süti ruhámmal, döbbenten néztem rá. Apám lépett oda hozzá, ő is terepszín-cuccban, miközben körülöttem már mindenki csókolózott egymással, nők nőkkel, férfiak férfiakkal, teljessé vált a felfordulás.
„Jobb lett volna, ha én is betépek” - gondoltam, miközben azt vizslattam, mi zajlik Ádi, apám és Zsolti között. Valamit adogattak egymásnak, de nem láttam, mit, Zsolti fekete kesztyűje minden fényt elnyelt.
Néha összenéztünk. Majd amikor Ádi és az apám eltűntek a bejárati ajtóban, Zsolti átvágott a hajlongó embereken és átölelt.
- Ne fogadj el semmit tőlük! - ismételte a bátyám intelmét. - Figyelj Szilvire, a bálon találkozunk! - hadarta és óvatosan a szoknyám alá nyúlt.
Rémülten néztem körbe, hogy figyel-e minket bárki, Szilvit is csak akkor vettem észre. Ült egy széken és hagyta, hogy ketten is dörgölőzzenek hozzá és csókolgassák a nyakát. Minket figyelt.
- Te hol leszel? - kérdeztem, mire levette a kesztyűjét és megérintette a homlokom, mintha a lázamat nézné.
- Mindenhol – válaszolta, majd keze az állam alá csúszott és megcsókolt.
Rémülten bámultam ezután rá, majd kedvesen elmosolyodott és a fülemhez súgta.
- Gyönyörű vagy, habcsók-kisasszony!
Majd elsietett. A bejárati ajtó előtt még elkapta anyám és mint egy vámpír, úgy cuppant rá a szájára. „Kész fertő! ” - dühöngtem. Zsolti még hátrafordult egy grimasszal, majd eltűnt. És csak akkor éreztem meg a nehéz tárgyat... a harisnyakötőmbe rögzítve a Taurus-ok egyikét. Égette a kezem még ruhán át is.
„Életem első bálja? Lőfegyverrel a szoknyám alatt?! ” - leginkább a hányáshoz támadt kedvem, de már nem maradt rá idő. Szilvi fölém hajolt és a tömeg kezdett kiszivárogni az ajtón.
- Gyere, menjünk bulizni! - villantotta rám hófehér mosolyát és kézen fogott.

Az utolsók voltunk, akik kigurultunk a főkapun, mégis valahogy lezáródott a ház, és a kutyák is kiszabadultak az autóbejáróig. A tény pedig, hogy a golyóálló plexi-fal is felhúzódott, semmi jót nem jelenthetett.
- Szilvi, mi ez az egész? - meredtem rá az anyósülésről, miután láttam, hogy távirányítás nélkül működik a házunk.
- Hát Romanov bálba megyünk! - legyintett, majd felémvigyorgott.
- Aha, fegyverrel a szoknyám alatt?
Nevetett. Esküszöm, embereket vakított meg a fogaival!
- Ez az első bálod, úgyhogy nem tudhattad. De ez így szokás.
- Ja, oké, most már nyugodt vagyok – dünnyögtem flegmán.
- Az is szokás, hogy a bátyám Rambo-nak öltözik, az öcséd meg ninjának? Ja, anyám meg totál kikészíti magát valami tudat-stimulánssal? Be sem fognak engedni minket így, hogy csak mi ketten vagyunk józanok.
- Ó, majd meglátod, anyád hogy fog Glinda és Sándor elé lépni, leesik majd az állad!
- Félpucéran, habot-nyáladzva?!
Nevetett.
- Ki tudod biztosítani a fegyvert, igaz? - kérdezte hirtelen.
Nem válaszoltam, csak kérdően pislogtam felé. Elvörösödött.
- Bocs, ne haragudj. Elfelejtettem – Kínosan mosolygott, majd átmutatott a mellettem lévő ablakon. - Odanézz! Basszus de gyorsak!
A mutatóujja felé fordítottam a fejem. A horizont hófehér lovakkal telt meg, özönlöttek felénk. Amikor úgy gondoltam, hogy már látom a csorda utolsó egyedeit, még mindig nem fogytak el.
- Na, nézzük, mennyit tudtok! - morogta Szilvi és padlóig nyomta a gázt.
Villámgyorsan hagytuk le az előttünk haladó sort, mire a lovak irányt-váltva nyilvánvalóan minket követtek. Amikor már rég magunk mögött hagytuk a többi autót, a lovak mellettünk egyre közelítettek, ellepték a betonutat, ami a földútra vezetett.
Szilvi 180-ig gyorsította Zsolti kocsiját, a lovak pegazusként repültek mellettünk és mögöttünk.
- Látod ezt, Norci? Ilyen a világon nincs!
Reszkettem a lehetetlen látványtól. Mint a szél, úgy hussantunk be Dávidék rezidenciájának előkertjébe. Szilvi hiába nyomta a féket tökig, így is elkaszáltuk a dísz-sövény felét...
A lovak játszi könnyedséggel ugráltak be a sövény-labirintusba, majd fújtatva prüszköltek és vették körbe a kocsit. Szilvi keze reszketett a kormányon, összenéztünk.
- Ezek nem lovak, Norci! Ezek nem lovak...
Egy ideig csak ültünk ott a döbbent ló-forgatag közepén, majd mikor úgy tűnt, kicsit oszlanak, megkíséreltem a kiszállást.
- Hé, nem félsz tőlük? - ragadta meg a kezem.
- Dávid azt mondta, nem bántanak... - válaszoltam. - Már találkoztam velük.
Akkor elengedte a kezem, de ő még hezitált. És akkor hihetetlen dolog történt. Ahogy megnyitottam az ajtót, olyan tömény rózsaillatra léptem ki, amilyen a világon nincs! Szinte folyékonnyá vált a levegő, vörösben hullámzott. A három-négy ló, amely közvetlen közelben volt rám nézett, majd fejüket mellső lábuk közé döntve a föld felé hajoltak. A több száz ló, mint eldőlő dominó-sor, követték az első meghajló paripát. Zokogásban törtem ki, rettenetesen megdöbbentett a látvány. Felnéztem. A kapuban, az ötvennyi lépcső tetején Dávid állt a szüleivel. Glinda keze az arcára tapadt a döbbenettől, Dávid és az apukája könnyezve szipogtak. Körbefordultam, és akkor én is a számhoz kaptam a kezem, mert ott nem több száz ló volt... Ott annyi, ameddig a szem ellátott. Elájultam.
Mire újra magamhoz tértem, fehér lólábak magasodtak körülöttem és kiabálás-foszlányok kezdtek felém szűrődni, melyekkel próbáltál odébbterelni a lovakat.
Az eget bámultam. A rózsaillatú eget, melyet a naplemente pinkre színezett. Egyszercsak Zsolti arca kúszott be a látóterembe. Rémült némasággal meredt rám. Rámosolyogtam.
- Tehát igaz a jóslat? - kérdezte ajka.
- Nem tudom, miről beszélsz, de nyilván tudod, hogy ha az ember egész nap nem eszik, akkor könnyen leesik a vércukorszintje és elájul. Javíts ki, ha tévednék!
Vonásai nem enyhültek.
- Hóparipák szárnyat növesztve kísérik a világ angyalát, s vér-szín rózsát zokog az ég, ahogy hajol meg előtte mindahány... - suttogta felém.
- Má' te is kezded? - vigyorogtam.
- Olga így kezdi szent naplóját – folytatta és könny gyűlt barna írisze alá -, és ez azt jelenti Királylány, hogy többé nem lehetek veled...
Felültem. Orrunk szinte összeért.
- Miről hadoválsz? - szívem majd' kiugrott a mellkasomból.
Hátrált.
- Egy nap majd megérted... - suttogta és újra közel hajolt, hogy megcsókoljon.
Aztán mégsem tette. A fekete ruhás szerelem eltűnt a fehér lólábak között. És én meghaltam abban a percben, amikor ismét elhagyott.

- Rohadj meg, büdös dög! Takarodj odébb, az istenit már! - jelent meg Ádám a lovakat rúgdosva.
- Nem tiportak agyon? - guggolt le hozzám aggódva.
Zokogva ráztam meg a fejem.
- Mi van? - rémült meg Ádi.
- Zsolti elhagyott – rángatóztam a kiborulástól.
Ádám egy ideig csak bámult, majd vörösödni kezdett a feje.
- A balfasz barom! Nem hiszem el, hogy bedőlt a buzi lovak trükkjének... - sziszegte. - Ne aggódj, a bál után meggondolja magát! - mondta és felémnyúlt, hogy felszedjen a földről.
- Nem! Nem lesz bál és nem lesz bál után! Nem lesz semmi, nem lesz élet! - kiabáltam és felugrottam, hogy eliszkoljak... valahogy, de aztán elkapott.
Percekig kapálóztam a karjaiban, míg nem teljesen kifáradtam és már csak lógtam rajta hüppögve.
- Ez most hivatalos - mondta végül mély keserűséggel a hangjában.
Ránéztem és tudtam, hogy akár beleőrülök, akár nem... ha leszakad az ég is, ez most „hivatalos”. Így hát, maszkot fel! Vagyis, le... mert a szétfolyt sminket el kellett távolítani az arcomról.
Még hosszú percekig álltunk egymással szemben, miközben tömeges üvöltözés hallatszott, amivel a lovakat próbálták elterelni – hasztalan.
- Szeret téged, csak... most szerintem nagyon beleélte magát a látványba – kezdte. - Egész éjjel figyelni fog, veled lesz.
- És a bál után mi lesz? Megint nem látom évekig csak azért, mert furcsa dolgok történnek körülöttem?
- Nem fogja kibírni – rázta meg Ádám a fejét. - Menjünk, jó? - kérdezte és az utolsó festékmaszatokat még ledörcsölte az arcomról.
Bólintottam.
- De hogy? - mutattam a lovak felé.
- Ezt csak te tudhatod... - mosolygott felém kínosan.
- Oké! - böködtem meg az egyik hátát. – Most hogy sikerült romba dönteni az életem, húzzatok odébb!
A lovak másodpercek alatt oszlottak el, majd a földek felé kezdtek vágtázni.
- Hogy dögölnétek meg, szemét rohadékok... - pusmogtam, miközben a lótömeget ember tömeg kezdte felváltani.
És én mindvégig csak őt kerestem.
Miután a lovak leléptek, akkor tudott csak a többi autó is ideérni. Anyám valóban úgy lépett ki az egyikből, mint egy királynő...

A szél is megállt, a tömeg is felé fordult, mintha szabad füllel nem hallható dobszó és cári harsonaszó is csengett volna léptei között. Fehér gyémántberakásos ruhát viselt, mely gyöngyházfényben ragyogott, ahogy a lemenő Nap rávetült. Karcsú derekán rózsaszín selyemövvel, átlátszó üvegtiarával bronz fürtjei között, a karján hószín tollakból tűzött karékkel vonult. Csak akkor vettem észre, hogy Apám és Ádám is fekete frakkot viselt, fehér csokornyakkendővel, ahogy minden férfi.
Anyám felémintett, arca repedezett a mű-mosoly fennköltségétől.
- Elnézést Ruszlana, hogy nem a karzaton fogadunk benneteket – szólt Dávid apukája, ő és Glinda épp akkor léptek elé, amikor mi is odaértünk Ádival -, volt egy kis kavarodás a lovainkkal.
- Ugyan, gyönyörű állatok – hazudta anyám, akin valóban jele sem volt alkohol- és drogbefolyásoltságnak.
Körbenéztem, mire Ádi láthatatlanul oldalba bökött. Szerencsére nem kellett pukkedliznem vagy kezet csókolnom senkinek, Glinda hirtelen felémnyúlt, belémkarolt és a ház fele sasszézott velem.
- Norci! Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy! - duruzsolta a fülembe – Láttad a lovakat? Felismertek téged! Hihetetlen volt!
Nem bírtam válaszolni. A szemem sarkából mustráltam a mellettünk özönlő tömegek, hátha kiszúrom Zsoltit.
Glinda és én léptünk először az előterembe. Szemem automatikusan a karzaton egyedül ácsorgó Dávidra emelkedett. Még ötven méter távolságból és tíz méter mélyből is láttam a forrongó tekintetét. „Na már megint elbaltáztam valamit” - fintorogtam az arca felé.
A kastély rózsaszínben úszott. Glinda pink ruhát viselt, de éreztem mögöttünk anyám lesajnáló pillantását, ugyanis még én is meg tudtam állapítani, hogy koktélruha volt és nem nagyestélyi... Ahogy közeledtünk a kastély belseje felé, Dávid lépcsőzni kezdett felénk.
- Norci! Szép a ruhád – köszönt, mintha csak azt mondta volna, „jó idő van”.
- Kössz – válaszoltam, mire rám se hederítve elhúzott előttem, bunkón faképnél hagyva hogy kinyalja a szüleim seggét. Tökéletes sikert aratott.

Amikor anyám az egész termet a bűvkörébe varázsolta, Dávid hirtelen megfogta a kezem és felrángatott magával a lépcsőn. Senkinek nem tűnt fel.
A folyosó olyan hosszú volt, hogy úgy tűnt, kilométereket gyaloglunk, mire hirtelen befordultunk az egyik szobába. Dávid elengedett és becsukta mögöttem az ajtót. Megdöbbentett a látvány, mintha már jártam volna korábban a szobájában. Szentkép-szag volt. Körbesétáltam, majd kinéztem az ablakon.
És akkor ott állt ő. Terpeszben, kezében egy cigivel és engem bámult.
- Nézz csak ki az ablakon! - fröcsögött felém. - Idejöttök és lezárjátok a birtokunkat!
Zsoltira mosolyogtam és azt terveztem, itt töltöm az egész estét csak őt bámulva, majd ha eltűnik, kivetem magam az ablakon...
És akkor Dávid hirtelen a csípőmhöz simult, elugrottam és felháborodva méregettem.
- Fegyverrel a szoknyátok alatt... - dünnyögte.
Felrántottam a ruhám, kivillantva a harisnyakötőm és lecsaptam az íróasztalára a Taurust, közvetlenül a keresztalakú tolla mellé.
- Tessék, most boldog vagy? - villantottam felé a szemem.
Megrázta a fejét és az ablak felé mutatott.
- Fegyveres katonák torlaszolták el a határt! A tiéd ugyan mit számít?!
Újra kinéztem az ablakon, Zsolti még mindig ott állt, de a távolban semmit sem láttam.
- Hol?!
- Jajj, vaksi! Nézd meg jobban!
- Csak bokrok vannak és tuják – hunyorítottam.
- De nekünk nincsenek bokraink és tujáink! Képesek voltatok kertet ültetni, ami közé el tudjátok bújtatni a fegyvereseket!
- Jól van, mit dühöngsz?! Csak egy éjszakáról van szó!
És akkor belevihogott a képembe.
- De ez az éjszaka a háború kezdete lesz...
- Nekem hiába mondod, én semmiről nem tudok és befolyásolni sem tudok semmit.
Ismét röhögött.
- A te kezedben van minden. Most tehát dönts! Gyilkolnál az életedért?
Már megtettem egyszer – villant belém a gondolat, de nem, soha többé nem lennék rá képes.
Megráztam a fejem. Elmosolyodott.
- Akkor menjünk, bálozzunk, amíg ki nem robbantjátok a balhét...
- Várj! Maradjunk még egy kicsit – sóhajtottam, majd az ablak felé néztem. Úgy éreztem, most láthatom őt utoljára.
Dávid mellémlépett.
- Sajnálom – lökött oldalba, mire elbőgtem magam. - Isten útja nehéz, de az egyetlen út.
- Inkább menjünk... - sóhajtottam.
Inkább, minthogy annyira belegázoljon az érzéseimbe, hogy kedvem legyen felkapni az asztalról a fegyvert és lepuffantani...

Amikor leértünk az előterembe, már csak pincérek és szobalányok rohangásztak ott, Dávid bevezetett a bálterembe. Amint beléptünk a rózsaszín díszítésű nagy hodályba, a trottyos zenekar működését azonnal leintették, és Dávid szülei siettek hozzánk.
Én akkor is csak az ablakot bírtam nézni. Néha a szónokló Sándorra néztem, majd a vigyorgó Glindára, párszor a sóvárgásomat rosszalló Dávidra, majd a tömegre, ahogy poharaikat kisvártatva felemelték, majd tapsoltak, még akkor is csak Zsoltin járt az eszem, amikor sorra elindultak táncolni. Anyámat Dávid apja kérte fel, ők kezdték a sort, majd követte őket az egész tömeg. A párkányhoz húzódtam.
Ott volt, most is talpig feketében. Összenéztünk, majd megfordult és távolodni kezdett. Őrületes fájdalom hasított bele mellkasomba, s minden lépésnél egyre mélyebbre vágott. Vállam felett, szemem sarkából fekete frakk jelenléte zökkentett ki az egyre kevésbé kendőzhető pánik-zihálásból. Felnéztem, zöld szemével figyelt, majd mindent megértett, amikor ő is kinézett a végtelen puszta felé.
- A lovak? - kérdeztem tőle.
Rámnézett.
- A világ angyala szíve szakadékony, ereit nyári alkony dallama hasítja, fiatal karjait tehetetlenség markolássza, ahogy figyeli vércseppes útját a beteljesületlen szerelemnek - szólalt meg végül Tamás.
Sóhajtottam.
- Nem bírom ki... - buggyant ki szememből a könny. - Én ezt nem bírom ki!
- Mindenki abban hisz, Norci, amiben akar.
- Te is azt hiszed, hogy a világ angyala vagyok, akinek meg kell váltania az emberiséget és cserébe ezt kapom? Meg vérzékenységet, brutális szülőket, megmagyarázhatatlan fájdalmakat?
Ajkai lágy mosolyba húzódtak.
- Én romantikus alkat vagyok. A szerelem erejében jobban hiszek!
Szemem hirtelen a tömegre fordult. Tamás tekintetemet követte. Anyám...
A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át, egyenesen felénk tartott. Tamást figyeltem. Nyakán az artéria egyre gyorsabban dobogott kidomborítva bőrét.
- Főorvos Úr! - lépett oda hozzánk. - Felkérne egy táncra? - kérdezte kacéran.
Tamás rámnézett.
- Csak a lánya után, Hercegnő!
- Nem tud táncolni, csak a baletthez ért... - sziszegte.
De Tamást ez nem zavarta, kézen fogott és megpróbálta kipörgetni belőlem a rettenetes mélabút. Táncolni vele ugyanolyan érzés volt, mint a puszta közelében lenni: elrendeltetett. Mintha csak lélegeznénk, mintha kitalálnánk egymás gondolatait. Amikor az alkony az esti szürkület határára lépett, felemelt. A magasból nevettem felé, mintha csak értené, mennyire imádok a magasban lenni, és onnan alázuhanni. Fellendített, majd elengedett és csak a szabadesés végén kapott el.
Nevetve öleltem meg, majd újra eszembe jutott az ablak.
- Ha nincs büszkeség, akkor nincs balítélet sem – súgta a fülembe.
Ránéztem, majd az ajtót helyettesítő hatalmas boltív felé.
- Szerinted még itt van?
- Menj, nekem úgyis ki kell engesztelnem anyádat, na aztán meg a feleségemet! – nevetett.
És most nem követtem el a hibát, hogy rohanni kezdtem volna. Óvatosan kioldalogtam a tömegből, láthatatlanná válva a ruhám színével egyező díszletben. Az előtérre érve mint forgalmas úttesten át, sietve ugráltam a rohangáló személyzet tagjai között. Mikor már csak pár lépésre voltam a kaputól Dávid hangja állított meg. A fülembe suttogott.
- Bátorság!
Megprördültem, de Dávid nem volt sehol. Tekintetem a karzat felé emeltem, a tetején ácsorgott. Összenéztünk, majd elindult felfelé. Néhány pillanatig még ácsorogtam ott, reszketve a hallucinációnak tűnő valós intelemtől, majd attól, hogy valaki megállít. De senki még csak rám sem nézett.

Dobogó torokkal léptem ki a rózsaszín fényben úszó verandára, majd lépcsőzni kezdtem, egyre gyorsabb tempóban. Az előkertben átrohantam a megszámlálhatatlannak tűnő autó között, melyek színezése még visszaverte a veranda fényeit, aztán már csak a homályos szűkület maradt előttem. Bizonytalanul lépdeltem, míg szemem hozzászokott a sötéthez, de akkor, mint számtalan óriás kobra emelkedtek felém hirtelen a fűből terepszínmintás katonák. Hátralépve megbotlottam, sikolyomat az arcomra húzott zsák tompította. Felkaptak a földről, miközben végtagjaimat villámgyorsan csatolták egymáshoz, majd egy autóba tettek, ami azonnal indult, mihelyst a testemet elengedték.
Hosszú percekig tartott, mire torkom belerekedt a sikolyba és testem kimerült a vonaglásban. Pánik-zihálásom közepette hangokat kezdtem hallani körülöttem. Nem ismertem a nyelvet, csak dél-szláv eredetét sejtettem.
És akkor képszakadás. Elájulhattam, mert a következő, amire emlékszem, hogy már állt az autó és óriási robajjal szakad fel az ajtaja, s azonnal kikapnak onnan. Majd idegen-nyelvű üvöltözés közepette leszabták fejemről a zsákot és ide-oda lökdöstek. Az egyikük végül felkapott, és néhány métert rohant velem, majd az ég felé fordított.
Csillagok robbantak felettem lövöldözés-hanggal, miközben autófékek csikorgása üvöltötte túl a hangzavart. Szemembe reflektor-fordulások villantak, majd hátrahajoltam, amennyire derekam hajlékonysága engedte. A kéz jobban átszorította hasam. Feneketlen mélység felett lógtam. Újra felemeltem mellkasom és próbáltam megnézni fogvatartóm, de az autófényben zajló tűzharc teljesen leárnyékolta. Kezemmel megragadtam ujjait és próbáltam kibontani magam a szorításából, hogy minél hamarabb túllegyek a zuhanáson. Akkor levágott a talajra és ülepével a csípőmre ült. Egy mozdulattam kúsztam ki alóla combommal érzékeny ponton rúgva. A szakadék széléhez kúsztam, hogy levessem magam. Az utolsó rugaszkodásom előtt elkapta a bokám és visszahúzott. Kibontotta csuklóm, majd a hátamra szorította, és akkor ismertem fel a hangját... még mindig fájdalmasan nyöszörgött.
- Zsolti? - meredtem rá, de sötét sziluettjén kívül semmit sem láthattam az arcából.
Akkor elszakítottak minket, éreztem, ahogy nagy lendülettel gurul távol tőlem, mintha megrúgták volna, és más kapott el, aki felemelve megpörgetett. A kocsi-reflektorok párájában anyámat pillantottam meg, ahogy egyesével lövöldözi a katonákat. Az emberek agya úgy placcsant szét, mint vízzel telt lufik, ha földet érnek.
És akkor megsüketültem. A lövés a fülem mellett dörrent, mozdulatlanná esett össze a fogvatartóm, de újra elkaptak. A földre nyomott és újra rámfeküdt.
- Te vagy az? - suttogtam reszketve.
- Én, maradj csöndben – válaszolta.

Lassan csend lett. Legurult rólam, és fekvő helyzetben, egyik kezében Taurus-szal a tűzharc felé célzott, másik kezével nyomta a hátam a talajhoz. Reszketve néztem felé. Tényleg ő volt.
Mozdulatlan némaságban füstölgött az Olga-hegy teteje.
- Senki nem mozdul! - hallottam meg Ádám halk kiáltását. - A szakadékhoz megyek!
- Jól vagytok? - suttogta guggolva mellettünk.
- Jól! Mehettek! - válaszolta Zsolti.
- Te mész, én tisztítok! - szólt vissza a bátyám.
- Ádám, ne felejtsd el, ki vagy... Mennetek kell!
- Csak te tudod megvédeni! Megváltoztatom a tervet! - vitatkozott Ádám.
- Rád nagyobb szüksége van! Induljatok! - mondta Zsolti, és simítva engedte el a hátam.
Ádám felkapott és abban a pillanatban záródott a többi autó ajtaja. Engem betett a fehér volvóba, bekötött, majd őrült tempóban száguldani kezdtünk.
- Jól vagy?
Nem válaszoltam. Tudtam, hogy menekülünk. Megint.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 1
Kereső robot: 11
Összes: 22
Jelenlévők:
 · Tollas


Page generated in 0.0375 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz