Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Csorbafények

, 287 olvasás, Pandora , 2 hozzászólás

Elmélkedés

Szívembe hervad a vágytalan álom,
lábam nyomában dermedt ősz-viasz,
amint a csorbult fényeket bezárom,
kihull belőlem sok okult vigasz.

Elszáll a néma éj, nap ködébe vész,
hozzádomborul meddőn az ajkam,
sínylődik, míg bíbelődve elemészt,
súlya tompa, csendje körbeballag.

Hiába dobott rám mindent az alkony,
megkövetnek laza, lomha esték,
az akarat némaságába hajlok,
csorbítottan vár a csonka emlék.

Amint átlengek a sűrű éjszakán,
(mily ráncos, bölcs az időtlen vénség),
derengésem vesztegel sötét falán,
dohogó nappalom hajlít kétrét.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: Pandora
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 23

Page generated in 0.0216 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz