Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 12. rész

, 243 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Együtt a Földön

2012. december 21. Állt a hideg a fagyos temetőben. Nem moccant. Késként hatolt át a kabátokon. A sírok közt megülve, töményen hömpölygött a köd. Az utolsó nap volt ez a világban és egy új világ kezdete is. A ködben kirajzolódott néhány férfi alakja, kiknek rémülettel teli fagyos csendjébe egy temetés gyászbeszédéből kiszűrődő hangok keveredtek.
– Hol vagyunk? – szólalt meg valaki elsőként a férfiak közül a ködfátyolból. Eztán több kérdés is következett:
– Mi történik?
– Hol vagyunk?
– Nem értek semmit.
– Hideg van! Évek óta nem fáztam már.
Értetlenség volt a csoportban. 18-19 éves fiatal férfiak voltak ők, kik lassan feleszmélve, épp oly lassan, ahogy a köd felszállt, elkezdték csodálni maguk körül a világot, mely kibontakozni látszott.
– Endre, te vagy az? – Az egyikőjük bizalmatlanul hajolt oda a másik arcához.
– Én vagyok. És te, Mihály, te vagy?
– Igen és azt hiszem, ez itt a Föld – tette hozzá, mikor kitisztult a ködből Ézsaiás is.
– Ne ijedjenek meg, kedves barátaim! Megkapták Isteni küldetésüket. Ismét leszülettek a földre, mert a világnak nagy szüksége van önökre. Eltűnőben és haldoklóban van a művészet. Istentől kapott szent feladatuk, hogy ismét felemeljék a magyar és az európai művészetet. Mindnyájan találnak a zsebükben egy igazolványt az új nevükkel, egy bankkártyát és egy lakáskulcsot. Önök fiatalemberként jöttek vissza a földre. Néhány nap múlva elfelejtik egymást és a régmúlt emlékeit, melyeket újak váltanak majd fel.
Pilinszky szólalt meg:
– Nem látom Petőfit! Nem látom Arany Jánost sem! Tinódi és a többiek? Ők hol vannak? Miért nincsenek velünk?
– Ők az ország más pontjain, más feladatot kaptak. Debrecenben, Győrben, Zalaegerszegen, Szegeden és Erdély nagy magyar városaiban vannak. A világ kezdi elfelejteni önöket, uraim.
Kosztolányi lépett ki a csoportból.
– Azt hallottuk, hogy tanulják műveinket, sőt utcákat és tereket neveznek el rólunk. Ha ez mind igaz, akkor az nem létezik, hogy elfelejtettek bennünket.
– Szomorúan kell bejelentenem, hogy a folyamat elindult már. Sokan csak a tereket, az utcákat azonosítják önökkel. Ezért a feladatuk a múlt és a jövő megóvása... Kedves barátaim! Írók, költők és tanárok lesznek. Nemes küldetés vár mindnyájukra.
– Ez nem létezik, akkor sem hiszem el! – erősködött szinte hisztérikusan Kosztolányi. Majd elindult a főbejárat felé, a többiek pedig utána. Sárga taxik parkoltak az útszéli droszton. Egy egyterű taxiban egy fülbevalós, tetovált fiatalember ejtőzött és valamiféle agresszív, gitárral és dobbal tarkított zenét hallgatott. Kosztolányi bekopogtatott az ablakon. A taxis a zenét le sem halkítva, flegmán húzta le az ablakot.
– Mi kell, öcsi? Fuvart akarsz?
– Igazság szerint nem, csak kérdeznék öntől valamit. Mi jut az eszébe arról, hogy Aranysárkány?
– Be vagy lőve? – kérdezett vissza a taxis flegmán és arrogánsan. – Ha behánysz a taxiba, a szart is kiverem belőled!
Kosztolányi idegesen és értetlenül nézett körbe, majd költőtársaira.
– Biztosíthatom, hogy nem fogok belehányni az autójába, uram.
– De megmondaná nekem, hogy mi jut eszébe arról, hogy Aranysárkány? – hajolt oda Frigyes.
– Kínai étterem, baszd meg! Enni akartok?
– Nem. És arról, hogy Édes Anna? – kérdezett vissza a reményt nem eresztvén.
– Na húzzál innen, vagy kiszállok!
– Elnézést, nem akartam felzaklatni – lépett arrébb Karinthy. Fél füllel még hallotta, amint a taxis hozzátette:
– Hülye narkós köcsögök.
– Uraim, könnyen lehet, hogy nagy a probléma.
– Téged lehet, hogy elfelejtettek, de engem aligha.
– Frigyes, ne, ne menj oda!
De Karinthy ellentmondást nem tűrően lépett oda ismét a taxihoz és kopogtatott be újra az ablakon.
– Fiatalember, még egy utolsó kérdés. Utazás a koponyám körül... – s abban a pillanatban az ablakon kilendült egy ököl. Karinthy ettől elterült, mint egy zsák krumpli.
– Tűnjetek innen, de villámgyorsan, vagy előkapom a viperát és szétcsapok köztetek!
Karinthy feltápászkodott és odament a csoporthoz.
– Ez volt aztán az utazás a koponyám körül! – mondta lüktető állkapcsát masszírozva.
– Uraim, nem tudjuk, hogy egyszeri esetről van–e szó, de látszólag tényleg nagy lehet a baj.
– Szerintem csak önökre vonatkozik ez – szólalt meg Ady – Rólam még pénzt is nyomtattak anno.
– Hát, még ha tisztességesen tudott volna magyarul – bökte oda Kosztolányi.
– Én tisztességesen tudtam magyarul mindig. Erre az a bizonyíték, hogy én voltam az ön főnöke és nem ön az enyém. Egész Európa művészi világa elismert, csak maga nem.
– Ők sem voltak tévedhetetlenek.
– Nekem ne beszéljen! – válaszolta Ady. És oda-vissza röpködtek köztük az egymáson élcelődő mondatok. Kis idő múlva Ézsaiás szólalt meg:
– Uraim, ha sértegetni szeretnék egymást, azt a következő 48 órán belül tegyék meg! Ugyanis előző életükkel és mennyországbeli tartózkodásukkal kapcsolatos emlékeik törlődni fognak a tiszta lap kedvéért, mint azt már említettem.
– Legalább nem tudod elszeretni egy újabb szerelmemet! – szólt oda József Attila Illyésnek.
– Na, ne mondd! Azok a nők engem szerettek!
– Te aztán már csak tudod! – és a folyamatossá váló szópárbajokkal kísérve elindult a csoport kifelé a Kerepesi úton. Lassan eltűntek a múlni látszó ködben. Morajlásuk pedig idővel elnémult, ahogy távolodtak a múlttól és közeledtek egy új jövő felé.

Három évvel később

A Pannonhalmi Apátságban fakultatív jellegű irodalmi kurzust tartottak a most harmadéves bölcsészeknek. Pilinszky János munkásságáról volt szó. Az őszes, rikítóan kék szemű, szikár szerzetes hatalmas felkészültséggel és átéléssel magyarázta Pilinszky költészetének lényegét. A leghátsó sorban két fiatalember viselkedése botránkoztatott meg néhány hallgatót, ugyanis mint az unatkozó diákok, nem az előadásra figyelve sustorogtak. Egymással osztották meg szatirikus írásaikat és felváltva nevették el magukat a másik művén. Rosszallóan mormogva és suttogva fordultak hátra a többiek. Még a szerzetes is próbálta rendre utasítani őket, botjával kopogtatva a padlón. Ők minden alkalommal egy halk, megbánó hangsúlyú mondattal válaszoltak:
– Elnézést, atyám!
Előző életeikben, valaha régen, dimenziókkal odébb, az angyalok színházában is együtt töltötték az életüket, mint Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. A barátság az új életben és ebben az új világban is barátság marad, hiszen a lelkek egymáshoz teremtettek. A barátság olyan kapcsolat, melyet sem ember, sem Isten nem szakíthat el egymástól végleg. Fiatalon, tűzzel telve bizton érezték, hogy majd egyszer megváltják a világot.
A szerzetes tanár Ézsaiás volt és az előadás végén így szólt:
– Hölgyeim, s Uraim! Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Az előadás után a hátsó padból, a két úriember legyen szíves és jöjjön ide hozzám!
Az előadóterem lassan kiürült, közben ők ketten magukat kicsit elszégyellve léptek közelebb. Tudták, nem megfelelően viselkedtek az előadás alatt. Zavartan álltak a szerzetes előtt, miután mindenki gyors léptekkel sietett ki a friss levegőre megemészteni a hallottakat. A szerzetes kedves, szeretettel teli mosollyal kérdezte:
– Hogy érezték magukat, uraim? Hogy tetszett az előadás?
Az egyik fiatalember kezét tördelve szólalt meg:
– Elnézést kérek, tanár úr! Pilinszky munkássága fantasztikus, azért is jöttünk ide és az előadás is érdekes volt. De mi most találkoztunk először itt a folyosón, és... és... tudja csodálatosan ír a kolléga. Sajnos valóban eltereltük egymás figyelmét olykor...
– De te is remekül írsz! – vágta rá a másik.
– Mind a ketten fantasztikusan írnak, és szükség is lesz arra, hogy így tegyenek – válaszolta a tanár legnagyobb meglepetésükre. – Egy ajándékot szeretnék adni maguknak – majd a zsebéből két rafiamadzagot vett elő, melyeken egy-egy kristályszerű anyagból készült, kéken sugárzó csillag medál lógott. A két fiatal megszeppenve, értetlenül állt és hagyták, hogy a nyakukba akassza a szerzetes a különleges ékszert.
– Nem kérhetek önöktől ilyet, de ha tehetik, viseljék büszkén!
Lejjebb húzta reverendájának nyakát és megmutatta saját medálját is.
– Nagyon kedves, atyám, de mi nem adtuk meg a kellő tiszteletet önnek az óráján. Ezek után maga ad nekünk egy ilyen drága ékszert?
– Önök a legnagyobb ajándékot adták azzal nekem, hogy láthattam önöket megismerkedni.
Egyikőjük kérdőn szólt vissza:
– Nem értem! Ajándékot? Miért...?
– Egy régi idő és egy régi barátság emlékére.
Mindkettejüknek megveregette a vállát, sarkon fordult és a megdöbbent diákokat otthagyva lassú léptekkel tűnt el a sötétbe vesző homályos folyosón.
– Ezek szerint mi már ismerjük egymást régebbről is? – szólalt meg egyikőjük.
– Ne viccelj! Ugyan már! – De mindkettejükben egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kavargott.
Hosszú másodpercekig csak bámultak maguk elé elgondolkodva, majd hirtelen egy kérdés szakította meg a csöndet:
– Te merre laksz?
– Budán.
– Budán hol?
– A Krisztinavárosban.
– Nahát, én is pont ott. Micsoda véletlen!
– Ha még ezek után vannak véletlenek...!
– Akár mehetnénk együtt is hazafelé, ha van kedved.
– Örömmel.
– Képzeld minap írtam egy kétperces novellát! Felolvasnám, ha nem bánod – és beszélgetve tűntek el a Pannonhalmi Apátság főkapuján a vakító napsütésben.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 2
Kereső robot: 49
Összes: 94
Jelenlévők:
 · Ancsy
 · boszorka


Page generated in 0.0581 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz