Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 21.

, 345 olvasás, Mona , 4 hozzászólás

Ezerszín

Anyámék hazajövetele szombatra volt időzítve, emiatt támadt bennem az erős gyanú, hogy mégiscsak tervezik a bálon való részvételt. Én próbáltam kibújni a – kimondatlan – kötelesség alól, lévén sehogy sem akart csillapodni a lázam, és a hatalmas seb a combomon is inkább otthon-ülésre sarkallt, mint széttáncolni a cipellőimet. De sejtettem, hogy bénán is ott kellene lennem, ahogy Dávidnak is félvakon...
A sulinak vége lett, az évzáróra nem mentem el, de minden létező oklevelet és dicséretet megkaptam. Anyámtól ezután minden nap érkezett távirat, a szokásos kötelező olvasmányokkal, így nem unatkoztam...
A bál előtti pénteken a következő állt az aktuális levélben: „Лев Николаевич Толстой После бала* Összeráncoltam a szemöldököm és azon tűnődtem, vajon valódi üzenetnek szánja-e, vagy csak puszta véletlen-e a választás.

Lelketlenül lóbáltam végtagjaimat lefelé a lépcsőn. Az előszobából jobbra nyílt a nappali, abból a könyvtárszoba. Ahogy a plafonig érő polcok mellett haladtam a „T” betű irányába, megakadt szemem az „R”-en, és belémvillant a gondolat, miről olvasnék szívesebben. Persze halott ügy volt az otthoni könyveket átnézni, így úgy döntöttem, hátha a városi könyvtárban többet találok.
Visszalépcsőztem, átöltöztem, és hagytam Ádinak a hűtőn egy üzenenetet arra az esetre, ha hamarabb érne haza a kórházból, majd bebuszoztam a belvárosba.

A könyvtár egy kétszintes épület volt a város főtere torkában, ahogy minden más fontos épület is a térre nyílt. A földszinti ruhatártól bordó szőnyeges lépcső vezetett fel az emeletre, és a szőnyeg a polcok között is folytatódott. Amint felértem egy hetven körüli néni szólt rám.
- Nora! - Hangja kedvesen csengett. – Bármit is keresel, Angyalom, az nálatok nagyobb eséllyel megvan. Háromszor annyi könyvetek van otthon, inkább ott kellene dolgoznom – csicseregte.
Zavarba jöttem. Jobban örültem volna, ha én nézhetek körül a könyvek között segítség nélkül.
- Nem találtam semmit az ezerkilencszázas évek történelméről – nyökögtem.
Az apró, dauerolt hajú, molyírtó szagú néni rosszallóan bámult, majd megenyhült.
- Mindjárt küldök valakit, hogy segítsen, Angyalom!
- Igazán nem kell! - szóltam utánalépve, de bámulatos gyorsasággal húzta el a csíkot.
Sóhajtottam, és gondoltam nem várok senkire, gyorsan utánajárok egyedül a dolognak. A lépcsővel szemközti falon egy óriási tábla mutatta, hogy A-tól J-ig jobbra vannak a könyvek – amerre a néni is spurizott, K-tól Z-ig balkézfelől. Így megperdültem és hirtelen valami feketébe ütköztem. Megbotlottam és már dőltem is a lépcső felé. Elkapta a plafon felé lendülő karom és beljebb húzott.
- Ha a világon egyetlen gödör lenne, te azt is megtalálnád és szilánkosra törnéd benne a bokád – sziszegte felém. – Majd másnap a másikat is!
- Te mi a frászt keresel itt? - döbbentem bele Dávid fekete szemeibe, immáron mindkettőbe, az egyiken egy apró heg-különbséggel.
- Itt dolgozom. Te mit keresel itt? Könyvtáratok van otthon! - rázta meg kérdően a fejét.
- Mikor került le a kötés a szemedről? - kérdeztem a heg maradandóságán töprengve.
- Reggel. És a combod hogy van?
- Jól – válaszoltam, majd mosolyra húzódott az ajkam. – Jól megjártuk!
- Az a különbség, hogy mindkettőért te vagy a hibás – dünnyögte. - Na és még az, hogy te nem vagy jól. Majd' kicsattansz a láztól. Pedig egy pillanatra megdöbbentem, hogy milyen szép vagy, de most már látom, hogy csak lázas.
- Te aztán tudsz bókolni! – vette el az élettől is a kedvem.
- Szóval, milyen könyvet keresel? - kérdezte.
Megrántottam a vállam, majd felé suttogtam.
- Rólunk... Romanovokról akarok olvasni.
Egy ideig csak bámult, majd lesajnálóan csóválta meg a fejét.
- Te mindig olyan ajtókat akarsz nyitogatni, amin hét lakat van?!
- Neked meg muszáj állandóan rébuszokban beszélned? - fintorogtam.
- A pasikkal is ez a helyzet. Neked az kell, aki nem érdemel meg.
Megugrottam a felháborodástól.
- Sosem leszek a feleséged, ne is álmodj róla! - bukott ki belőlem, mire csuklón fogott és maga után vonszolt két könyvespolc-sor közé.
- Rémálmaimban történjen ilyesmi – sziszegte felém, majd az ablakhoz tolt.
A könyvtár emeleti ablaka a kórház egyik oldalkapujára nézett. Négyen voltak. Zsolti és három csaj. Cigiztek és vihogtak. Dávid felé fordultam.
- Most mi van, csak beszélgetnek!
- Öt, négy, három, kettő... - mutatott az ablak felé.
Az egyik Zsolti nyakába ugrott, aki megsimította a derekát.
- Tudom, hogy ti ilyen ölelkezős habitusú emberek vagytok, de ez a csaj tíz percen belül most ugrik rá negyedszerre...
Rémülten néztem Dávidra és elfelejtettem lélegezni. Kerregtem, sipítottam, pánik-görcs fojtotta a torkom.
- Na! Jól van, na! - vonta maga felé a tekintetem. - Ő egy Voronov, ezek ilyenek...
- Mi? - ziháltam könnyes szemekkel, mire arca ledöbbent.
- Én is így éreztem magam, amikor mondtad, hogy Romanovokról szóló könyvet keresel – mondta – miért nem kéred meg a bátyádat, hogy meséljen? Vagy a Casanova-pasidat? Mindkettő képben van.
Szipogva ráztam meg a fejem.
- Mesélj te!
Hezitált, majd bólintott.
- Mire vagy kíváncsi?
- Hogy lehetsz te is Romanov? Talán rokonok vagyunk?
- Amennyire bárki – vonta meg a vállát –, az ük-ük-ükapánk volt közös – majd nevetve folytatta. - Gondolom nem sejted, hogy vele közelebbi rokonságban vagytok! - mutatott az ablakra.
Kivert a víz, megfordult a világ.
- Le kell ülnöm – nyökögtem.
- Már megint semmit nem ettél! – szólt rám, elkísért a másik sorban lévő székekhez, és egy könyvet hajított elém.
Nagyot csattant az asztalon. „Evészavarok lelki okai” Ha nem tűzött volna el hirtelen, kivertem volna vele a másik szemét is... Összeszedtem magam, majd felálltam és sietni kezdtem a lépcső felé. Egy szendvicset nyomott hirtelen a kezembe.
- Ezt hogy érted? Hogy érted, hogy Zsolti közeli rokonom?
- Hát, állítólag a nagymamátok közös.
Fuldokolva émelyegtem.
- Hogy...? Az unokatesóm...?!

Rohantam. Őrült iramban, hogy megkeressem Ádámot és meggyilkoljam. Hogy megfogjam a fejét és letépjem a helyéről...
A tűző Nap alatt robogtam át a főtéren, át a sok gondtalanul fagyizgató nyáriszünetelőn. Néhányan rámköszöntek, néhánynak nekiütköztem, majd berobogtam a kórház főkapuján, balra a belgyógyászati szárnyba. Tamás meglepetten fordult meg kényelmes ballagása közben.
- Norci! - olvastam le a szájáról, majd hozzá trappoltam.
Kérdőn, ijedten nézte az arcom.
- Muszáj beszélnem a bátyámmal! - fújtattam felé.
- Mi a baj? - kérdezte és megérintette a könyökem.
Könnyek szöktek a szemembe.
- Nagy baj van! Nagyon nagy! - reszkettem felé rémülten.
- Jól van, gyere! - mondta és bevitt az egyik vizsgálóba. - Ülj le! Megkeresem fél másodperc alatt!
Bólintottam és ide-oda kezdtem járkálni a kék-csempés, kórház-szagú teremben. Tamás tényleg hamar visszaérkezett.
- Mindjárt jön – mondta, miközben becsukta maga mögött az ajtót. - Azt üzeni, nekem is nyugodtan elmondhatod addig.
Zihálni kezdtem és csak akkor vettem észre, hogy morzsáira fojtogattam a kezemben lévő szendvicset. Idegesen beledobtam a szemetesbe.
- Miért nem ülsz le? - kérdezte. – Norci!
- Hm? - fordultam felé zaklatott reszketésem közepette.
- Ülj le! - mosolygott lágyan.
Magam mögé néztem, ott volt egy gurulós kerekű szék, ráomlottam. Tamás a másikra, és elém gurult. Nem szólt, csak aggódva nézett.
- Az történt, hogy... - kezdtem, majd az ablak felé pillantottam, majd újra rá. - Nem orvosi dolog – sóhajtottam.
- Azért adnék egy lázmérőt, gyanúsan csillognak a szemeid – válaszolta, majd a mellette lévő gyógyszeres asztalhoz lépett és onnét felémnyújtotta azt.
Tétován elvettem és beszorítottam a hónaljam alá.
- Mennyire ismered anya családját? - böktem ki végül.
- Minden tudok – bólintotta mosolyogva. - Minden, amit mondasz itt marad, ebből a szobából nem távozik. Bízhatsz bennem!
Sírni kezdtem. Hüppögve zihálni.
- Zsolti az unokatesóm?
Tekintete mély, szeretetteljes komolysága nem változott.
- Már hogy lenne az unokatesód?!
- Azt hallottam, hogy közös volt a nagymamánk! - reszkettem.
Tamás erőteljesen rázta a fejét és egész közel gurult hozzám.
- Norci! Az kizárt!
- Miért? - szipogtam.
Hezitált. Egyik szememből a másikba nézett ugyanolyan színű szemével.
- Te is megbízhatsz bennem! De megölöm magam, ha ez igaz lehet! - drámáztam.
Akkor megérintette a kezemet és komolyan tekintett rám.
- Komolyan kérlek, hogy felejtsd el Rómeó és Júliát, Kicsim! Az öngyilkossággal világ-merényletet követnél el. Feladatod van... Nekem pedig – pittyegett a lázmérő, kihúzta a karom alól -, hogy vigyázzak rád. Tartsuk ezt tiszteletben!
Elkaptam a hőmérőt tartó kezét.
- Kérlek...

És akkor Ádám sietett be. Elém állt, megfogta a homlokom, majd ránézett a hőmérőre.
- Szent Isten! - rémüldözött, majd rámnézett. – Azonnal feküdj le! - mutatott a vizsgálóágy felé.
- Jól vagyok – nyávogtam -, nem ezért jöttem...
- Nem érdekel! Mindjárt lázgörcsöt kapsz!
- Engem meg az nem érdekel! - ugrottam fel.
- Norci... - szólt közbe Tamás, fejét rázva, mire megenyhültem és lefeküdtem.
Csendben könnyezve tűrtem a lázcsillapító szurit, és azt hogy megbeszéljék, nem jó az antibiotikum, kell másik.
- A bál ugrott, húgom – szólt végül a bátyám, de tudtam, hogy ezt nem ő fogja eldönteni...
- Magunkra hagynál Tamással egy percre?
Megdöbbent szemekkel nézett rám, majd a főorvosra. Majd ismét rám.
- Szóval rájöttél...? - suttogta felém a bátyám.
- Igen, és mivel te sosem mondasz semmit, Tamással szeretném megbeszélni!
Még mondott volna valamit... majd Tamásnak is, de végül nem tette.
- Pár perc és visszajövök – mondta, majd végül mégis visszafordult Tamáshoz.
- Kérlek, ne hagyd, hogy elrohanjon!
- Csak a testemen keresztül!
Ádám elmosolyogta magát, majd lelépett.
Tamás egy textilruhát vizezett, majd tette a homlokomra. A jéghideg szinte lefagyasztotta az agyam.
- Egy bálon láttam meg először – kezdte, majd mellémhúzta a széket és leült -, gyönyörű fehér ruha volt rajta, rózsaszín pántokkal. A haját hosszú dísztollak tűzték hátra és... - elmosolyodott. - Hihetetlen, mennyire hasonlítasz rá!
Hümmögtem egy morcosat.
- Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem, ahogy senki más sem. Azt éreztem, hogy ilyen szépség nem is létezhet a valóságban, teljesen megbűvölt... - egy pillanatra elveszett emlékei sűrűjében, majd újra felémtekintett. - Végigkeringőztük az éjszakát, az elsőtől az utolsó táncig!
- És apám ehhez mit szólt?
- Valójában örült annak, hogy valaki elvégzi helyette ezt a feladatot – fintorgott és folytatta. - De okos lány vagy. Rájöhettél, hogy mi is Rómeó és Júliát játszottunk...
Bólintottam, és most is, ahogy mindig is, amikor elképzeltem a rettenetes anyámat a tündér-kedves Tamással... Vagyis elképzelhetetlen volt!
- Biztos tudsz arról, hogy a hivatalos élet mellett, ami a kivégzés óta... Istenem, de gyűlölöm ezt a szót! Tehát titokban folyt, amellett minden női felmenőd önkéntes nővérként tevékenykedett - és akkor elnevette magát. - Anyád kivétel volt, ő rosszul volt a kórházaktól, ismerős?!
- Hm – morogtam újra.
- És én akkor ifjú titán voltam a belgyógyászaton, annyi idős, mint most Ádi, tehát a legtöbb éjszakát nekem kellett ügyeletben töltenem.
- És egyik éjjel mégiscsak megjelent anyám. Hirtelen elmúlt a kórház-iszony! - folytattam.
Bólintott.
- Rettenetes nővér volt! - nevetett. - Semmihez sem mert nyúlni, igazából ki sem merte nyitni a szemét, egy ragtapaszt sem tudtam rábízni!
- Pedig régebben mindig ő adta be a faktort! Vénát szúrni komolyabb, mint egy ragtapasz!
- Ezek szerint mégis sikerült a terápia! - nevetett.
- Terápia?
- Nálad is el fog múlni ez a kórház-fóbia, majd segítek! Aztán majd azon kapjuk magunkat, hogy talárban besétálsz hozzám az orvosi diplomáddal – kacsintott.
A gondolattól is felfordult a gyomrom.
Majd komoly tekintettel folytatta.
- Lopott perceink voltak csupán, tudtuk, mekkora bajba sodort minket a szerelem.
Bólintottam, mire Ádi benyitott. Tamás intett neki, hogy még kell idő.
- Anyád megszállott napló-író volt, és ez is hagyományként öröklődött nálatok! A bizonyos „Olga-naplók” - nézett rám kérdően.
Megráztam a fejem.
- Onnan tudjuk, hogy bár Voronov volt a dédnagymamád igazi szerelme, aki Zsolti dédpapája, mégis plátói maradt ez a vonzalom – jutottunk el végre a lényeghez.
Felugrottam és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal, minden lázas erőmmel megöleltem Tamást, majd indulni akartam, hogy kinyírjam Dávidot, hogy letépjem a fejét a helyéről...
- Na állj! - szólt rám – Visszatolod a kis segged az ágyra és megmérjük újra a lázad! - Majd az órájára tekintett – Ádám haza is fog vinni!
Morogva sóhajtottam és visszacsámpáztam a hőmérőért. Mire lecsipogott, Ádám bekéredzkedett, majd elbúcsúztunk.
- Lehet, hogy találkozunk holnap a bálon? - mosolygott felém Tamás.
- Az kizárt! - vágta rá a bátyám.
- Azért gondold át, Ádikám... egyszer élünk!

Az autót kínos csend lepte el, miközben hazafelé tartottunk. A bátyám arcát bámultam, de nem bírtam leolvasni róla semmit. Talán valami aggódás-féle kivételével.
- Ádi, dühös vagy rám? - kérdeztem alig hallhatóan.
Szinte látni lehetett, ahogy vonásai átalakulnak, egy pillanatra felém fordult, majd újra az útra, és ismét egy kis időre rám.
- Nem Norc, vagyis persze, hogy dühös vagyok! A combod... lázasan bebuszozol, Isten tudja, hová?! Tényleg, hol voltál?
- Könyvtárban – válaszoltam.
Döbbent szemeit fordította felém.
- Mert hogy? - kérdezett vissza. - Kiolvastad a házunkat?
- A családunkról akartam olvasni! Te soha...
-... semmit nem mondok, tudom, Norc! Még nincs itt az ideje! - vágott közbe.
- Bezzeg Dávid mindent tud!
- Dávidnak sosem kellett félnie semmitől!
- Miért? Azt mondta, hogy az apja ugyanolyan „világ-apa”, mint amilyen anya nőben...
Újra rámmeredt.
- Az más. - fogta rövidre.
- MIÉRT?
Rámnézett, sóhajtott.
- Jól van-jól van! Mindent elmondok a bál után. Tényleg semmi értelme, ha úgyis megtudsz mindent, csak közben elájulsz a főtér közepén lázasan.
- Most akkor mennem kell a bálba? - kérdeztem vissza.
Mosolygott.
- Azt hittem, szeretnél?!
- Zsoltival szeretnék menni! De mivel anyánk is ott lesz, erre nincs esély, és az sem biztos, hogy ő velem szeretne jönni... - nyeldekeltem a könnyeimet.
- Most ezt hogy érted? Mi történt már megint?
- Láttam ölelkezni egy lánnyal.
- Na és?
- Hát, mit ölelget mást?
- Na jó. És hol volt a keze? - kérdezte Ádi.
- Az egyikben cigi volt, a másik a csaj derekán. - válaszoltam értetlenül.
Ádám bólintott, majd rámnézett.
- Ha nem csúszkált a keze a csaj segge irányába, akkor az a pasiknál közömbösséget jelent.
- Ó... hát, én kérek elnézést! - fintorogtam. - Akkor sem hívott el még!
Megdöbbent.
- Pedig alkalma lett volna, minden este bezárkóztok a szobádba – morgott, majd gyanakodva bámult.
- Jaj, bátyó! Csak zárkóznánk, ha lenne zár... Egyébként meg biztos akkor fogok lefeküdni vele, amikor szét van szaggatva a lábam!
Megkönnyebbülten mosolygott felém.
- Azt mondta, még vár valamire – folytattam. - Biztos arra a lányra!
Ádám megrázta a fejét.
- Anyára vár, hogy üzenjen neki.
- Mi? Pont ő tiltott el minket egymástól! Miért üzenne neki?
- Én biztos vagyok benne, hogy minden után is azt akarja majd, hogy Zsolti vigyázzon rád.
- Istenem, ez a nő tiszta skizó! - buktam ki. - Zsolti valamiféle testőr, vagy mi?
Semmit nem értettem az egészből!
- Valami olyasmi – pillantott rám komoly szemekkel, majd elvigyorodott -, több, mint testőr!
- Ha-ha, Ádi! Poén-hegyek, hova legyek! - morcogtam.
- Szóval... - kezdte, miközben behajtottunk a földútra -, és Tamás?!
- Pff, ő meg azt hiszi, hogy orvos leszek – sóhajtottam, de Ádi másra volt kíváncsi.
- És még?
- Ez nem elég meglepetésnek?
Elnevette magát.
- Egyértelmű, hogy az leszel!
Nem válaszoltam, csak magamban puffogtam.
- Ismerlek, Norc... - kezdte sóhajtva. - Ha az ölelgetős csajjal lett volna bajod, hozzájuk rohantál volna. A csajt megrángattad volna, Zsoltinak meg letépted volna a... na jó, bele sem gondolok inkább, de a sebészeten pampogtál volna, az fix. Erre hozzám rohansz és felteszem nem lázcsillapítóért könyörögni! Mi történt?
- Jézusom, Ádi! - és akkor újraéledt bennem a gyanú. - Miért aggódsz annyira a szűzhártyám miatt? És anya mióta ismeri Zsoltit?! Zsolti ugye nem rokonom???
- Nem! A családban egyetlen-egyszer sikerült gyereknemzés tiszta szerelemből...
- Igen, és ki az a gyerek? Ha a nagyanyánk sem Voronov-lány?
Ádi leállította a kocsit és döbbenten bámult rám.
- Úristen, mi mindent derítettél ki?
- Hol vannak az Olga-naplók?
Ádám a fejét rázta.
- Anyánál, és gondolhatod, hogy nem a bugyis fiókjába rejtette...
- Olvastad valaha?
- Már hogy olvastam volna? Én férfi vagyok! Az a család nő tagjaié. Majd egyszer megkapod, de felejtsd is el, amíg anyánk él, nem veheted a kezedbe.
Még mindig az autóban ücsörögtünk.
- Szóval? - faggatott.
- Dávid azt mondta, Zsolti az unokatesóm, de Tamás mesélt az Olga-naplókról.
Bólintott.
- Anyáról is mesélt?
- Igen.
- Most hozzak egy harapófogót, vagy elmondod már, mi volt! - rivallt rám.
- Csak ennyi...
- Jó – sóhajtott egy hatalmasat.
- Ádi! - morogtam rá, mert egyből kiszimatoltam, hogy valami többet tud anya és Tamás kapcsolatáról - Na, ezzel fogod kezdeni a bál után!

Bál után... furcsa érzés kerített hatalmába, miközben felcsaptam a Tolsztoj-kötetet. Mintha Tamás és az anyám ugyanazon a napon mesélték volna el a viszonyukat. De vajon nekem mi közöm van ehhez a múltbéli románchoz?
Feküdtem az ágyamon, arcom a tenyereimben és olvasni kezdtem.

”(...) az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik (…) Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátra vetette, s ez a tartás - sovány, csontos alkata ellenére - valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét. ”

Felnéztem a könyvből, egyenesen a hópárnáimra. „Ez anyám! ” - döbbentem meg, majd szemem falni kezdte a sorokat.

”Tartása talán riasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye. "

Tamás meséje után, az ő szemével látva anyámat, még ez is pontosan ráillett.

”(...) farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához (...) ”

Ismét felnéztem. A bál! Ahol megismerkedtek...

”A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem (…) Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam. (…) Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glasszékesztyű, amely nem ért fel egészen sovány, négyszögletes könyökéig. "

Még a ruha is stimmel!

”(...) nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én, mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak (...) Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne. (…) A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. (…) Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka-figurát, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szól: "Encore... " És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet... "

Ó, a végigtáncolt éjszaka! Mosolyogtam, amikor visszaemlékeztem Tamás csillogó szemeire. Talán anya is boldog volt! Talán még mindig az lenne Tamás mellett...

”- Tehát szupé után az első négyes az enyém? - kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.
- Ha nem visznek haza - válaszolt mosolyogva.
- Nem engedem - mondtam én.
- Adja ide a legyezőmet.
- Sajnálom visszaadni - feleltem, és átnyújtottam neki olcsó fehér legyezőjét.
Tessék, hogy ne sajnálja - kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem. "


A toll, anya haja azzal volt feltűzve...

És akkor kopogtak. Megugrottam, tekintetem követte a földre csúszó könyvet, majd az ajtóm felé fordultam.
- Tessék?
Zsolti lépett be. Becsapta az ajtót, majd az ágyhoz sietett. És én elfelejtettem mindent. Belevesztem a jelen szomjas pillanatába. Feltérdeltem. Megragadta a derekam, felkapott és úgy tett le az ágyra, mintha törékeny porcelánbaba lennék. Az ajkamhoz hajolt, nyújtóztam felé, de érintetlenült hulltam újra az ágyra. Kinyitottam a szemem, szélesen vigyorgott rám, majd újra közel hajolt és megcsókolt. Keze végigsimította az arcom, a fülem, a nyakam, és testem az ujjai közé hullámzott. A combom felett megállt az érintése, majd hajszálaink közt, összeérő homlokkal néztünk újra egymásra.
- Szia! - suttogta. - Hiányoztál zakkant lány!
Kezemmel lefogtam a simító karját és ellökve magamtól fölé kerekedtem. Nevetett. Kezeim bilincsként csattantak csuklói körül, hajam hajára hullt, ölem az övét érintette.
- Te is, nővérkék kedvence – súgtam az ajkára.
Reszketve nyúlt szájával az enyém felé. Elkaptam, éhesen harapott saját ajkába, majd visszahajoltam és csókolózni kezdtünk. Puhán, majd egyre követelve. Könnyet préselt nyelvem nyomán a vágy, lüktetve zihált a nyáreste fülledt lelke.
- Hé... hé-hé- suttogta, és lefogta vállaimat, majd maga alá fordított.
Nevetett.
- Mindjárt felgyullad a baldachin, Kicsi! - lihegte.
Átfogtam hátát és újra magamhoz húztam. Lassítottunk. A decrescendo hosszúra nyújtotta csókjaink, keményebbé váltak az érintések. Lábaimmal magam felé húztam derekát.
- Állj-állj... - lihegte a nyakamba, majd a szemembe mosolygott. - Engedj el, Norc, mert... mert...
Elengedtem. Felállt és elkóválygott a székig. Leült és onnan vigyorgott.
- Akarlak – suttogtam felé.
Szemem égett az éhségtől.
- Sürgősen váltsunk témát! - nyögte. - Ádám kérte, hogy nézzelek meg, mert negyven fokos lázad volt délután?
- Majd Ádi megnéz... - sóhajtottam. - Gyere vissza... - súgtam.
Megrázta a fejét.
- Elvitte a nővéremet randizni...
- Szóval miénk a ház...
- Nem, Norci nem! - nevette. - Ezt meg kell beszélnünk, meg kell terveznünk, ezt... nem lehet csak így...
- Ó, írjak forgatókönyvet? - morogtam. - Hát ezt kapd ki! Hercegh doktor lefeküdt az ügyeletes nővérkével, mert a barátnője nem tudta kielégíteni szexuális vágyait – dühöngtem.
Zsolti arca lefagyott.
- Mi van? Most miért mondasz ilyeneket?
- Semmi... megesik az ilyen, nem?
- Meg. Amíg az ember nem lesz szerelmes, addig igen.
Csend fagyott a szobára. Majd anyám és Tamás jutott eszembe.
- Hacsak bele nem szeret az ügyeletes nővérkébe, teszem azt...
Felállt és leült mellém az ágyra. Megsimította a homlokom.
- Téged szeretlek – mondta, majd megcsókolt. - De most nagyon sürgősen elkezdek komoly orvosként viselkedni, mert megint magas lázad van.
- Jajj, már – sóhajtottam szemforgatva –, szedem a gyógyszert, majd elmúlik, majd meggyógyulok.
- És ez azt jelenti Norc, hogy te meg betegként kezdesz el viselkedni és ne próbáld meg el- „jól vagyok”-oskodni, ahogy szoktad.
- Jó – vágtam rá sértődötten.
- Oké, akkor hozok valami lázcsillapítót. Ádi mondta, hogy a fürdőszoba szekrényben vannak a gyógyszerek.
Bólintottam, majd utána kiabáltam.
- De tablettát hozz!
Persze nem azt hozott...
- Nálatok valami perverzió ez a szúrkálódhatnék?
- Tedd be! - adta oda a hőmérőt. - Sokkal jobb a szuri, gyorsan hat, kikerüli az emésztőrendszert, nincs mellékhatás...
- Hogyne lenne... a pánikot minek neveznéd?! - vágtam vissza.
- Jól van, ha kilenc alatt van, tabit kapsz... - mondta, majd leült mellém az ágyra.
- Ó, doktor úr, átlátok magán, pontosan tudja, hogy fölötte van...
Kínosan elmosolyogta magát és bólintott. Miután megkaptam azon a napon a második szurit is, kicserélte a kötést a combomon.
- Most már megnézheted, nem olyan ronda! - szólt felém és akkor elnevettem magam. Tamás jutott eszembe.
- Nem lehet, akkor nem hat a varázslat – vigyorogtam felé.
Értetlenül bámult.
- Nem fontos. Tamás és az én titkom – mosolyogtam.
- Belgyógyászok... - sóhajtotta.
- Na jó! Szépen gyógyul a combod, ide nem sebész kell. Szóval mondd meg, miért vagy lázas! - mosolygott felém.
Elnevettem magam.
- Most akkor ki az orvos?
Megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs, mi bajod... - mondta, majd ülőhelyzetbe húzott, és a nyakamat kezdte nyomogatni.
- Nem fáj sehol?
- Nem.
- És máshol? - kérdezte, majd elengedett.
Megráztam a fejem. Tekintetét az enyémben hagyta és éreztem, ahogy gondolkodik.
- Torkod?
- Nem – majd elnevettem magam -, de logikusabb lett volna először orvosnak lenned, mielőtt benyeled a számból a bacikat.
- A te hibád. Ellenállhatatlan vagy! - közelebb csúszott, hogy belenézzen a számba – Na, hadd nézzem azért a torkod!
- Bingó! - mondta, miközben a torkomat nézegette, majd elengedett és a szemembe tekintett. - Láng-vörös a torkod, Cica! Mi az, hogy nem fáj? Mi az, hogy Ádi még nem mászott bele a szádba?!
Megvontam a vállam.
- A fogaddal mi van?
- A hétfőt beszéltük meg Janival.
- De fáj? Ha ráharapsz?
- Nem, nem fáj.
- Ez az új antibiotikum a torkodra is jó lesz – mondta végül, majd a szőnyegemen heverő könyvre tévedt a szeme.
Felvette és beleolvasott.
„Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta- és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne - de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.
"Mi lehet ez? " - gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. "Alighanem gyakorlat" - gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. ”


Megjegyzés: * Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Bál után (Szőllősy Klára fordítása)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 6
Kereső robot: 14
Összes: 41
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Ifjabb_Tok
 · MetalRaven
 · PiaNista
 · Ravain
 · Szucsj


Page generated in 0.0438 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz