Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 10. rész

, 217 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Márai Sándor kísérőjének kiválasztása

Az aranyló tó közepén egy csónak ringatózott. A gazdája csíkos trikóban és hozzáillő halásznadrágban ült és pecázott. A hőség ellen egy, a négy sarkánál csomózott kendővel vértezte fel magát, pontosabban a feje búbját. Néha, amikor a nap fénye megnyerni látszott a harcot, Ady a kendőt a tó hűs vizébe mártva újra hatásos pajzzsá tette azt. Hatalmas tajtékos pipafüstöt fújt a kék égre. Meghúzta alkalomadtán rumosüvegét. Csendben várta a kapást és harcolt a nap melegével. Ült, dohányzott, ivott és harcolt. Pont, mint földi életében.
Hirtelen Ézsaiás jelent meg a csónak végében.
– Jaj, Ézsaiás, már megint? Jöhetett volna egy csónakkal is. Tudja, csak a látszat kedvéért. Nem mintha itt veszélyeztetne a szívroham lehetősége, de nem esik jól, amikor a nyugalmamat így megzavarja, mint annak idején tette.
– Elnézését kérem, Endre! Legközelebb körültekintőbb leszek. Gondolhattam volna, hogy nincsen felkészülve látogatókra, hiszen elvonult a mennyei tóra. De tudja, nehéz visszaemlékeznem az emberi szükségletekre. Mondja, van kapás?
– Még soha sem fogtam semmit. Azt sem tudom, vannak–e egyáltalán halak ebben a tóban. Ezt a horgászbotot is Szent Pétertől kértem kölcsön. Lehet, megtréfált, hogy ne fogjam ki előle a halakat. Kedves Ézsaiás, tudja maga, mi a lényege a horgászatnak?
– Nem tudom. Talán a halászlé? – kérdezett vissza erőltetett humorral.
– Nem. Az indok az egyedüllétre. Nyugodtan vegye ezt célzásnak – válaszolta meg Ézsaiás még el nem hangzott kérdését.
– Nem zavarnám, kedves Endre, ha nem lenne muszáj, de egy nagyon különleges ember érkezett az utolsó órájához. Valamiért azt érzem, hogy az lenne a legjobb a számára, ha ön látogatná meg.
– Vigye inkább Karinthyt! Tudja, itt fönt nem veszekszünk, mint régen, de valahogy elegem volt már belőle és Kosztolányiból is. Kicsit sok volt nekem a társaságuk. Az életemen gondolkozom. Azért jöttem el, hogy egyedül legyek.
– Az ön élete nagyon különös volt. Aki most utolsó órájához érkezett, ő Márai Sándor. Szintén különös életű ember. Kényes vele a feladat.
– Mitől is? – kérdezett vissza Ady, s belekortyolt a rumba.
– Idegenben él. Saját kezével vet véget az életének. Ritka, hogy egy öngyilkos emberre az úr az áldását adja. De most ez történt. Hosszú ideje azon tűnődöm, hogyan mondjam el neki, hogy számára a földi lét ily szomorúan ér véget.
– Megértem. Ez tényleg nem lehet könnyű. És azt is tudom, hogy mindenkinek el kell egyszer vállalnia egy átsegítést, hiszen ezt értünk is megtette anno valaki. Mikor lesz a szavazás? – kérdezett vissza Ady és nagy slukkot szívott pipájába.
– Már csak az ön voksa hiányzik.
– Ha mindenki igennel szavazott, amúgy sem mondhatnék nemet. Nem illene. Sok mindent nem olvastam tőle, de az a kevés viszont jó volt. Idefönt majd jobban megismerem. Addig is én megelőlegezem a bizalmat.
– Köszönöm, Endre, akkor indulhatunk?
– Ha megengedi, akkor rendbe hoznám magam és átöltöznék.
– Ahogy óhajtja, de kérném, siessen! A parton várom.
– Megteszem, ami tőlem telik, de figyelmeztetem földi életemben sem voltam versenyevezős!
Ady kievezett a partra, elkészült és odaállt Ézsaiás elé.
– Ha gondolja, indulhatunk...

Márai Sándor átvezetése

1989. február 21. Kalifornia, San Diego. Lehorgasztott, komor fejjel ült kedvenc fotelében Márai Sándor. Haja őszes, teste sovány. Az arca és keze erősen megcsontosodott. Az elmúlt 2 évben már nem fogadott vendégeket. Nem érdekelte senki és semmi. Ült és a múltba temetkezve régi szerelmeit és régi sikereit látta maga előtt. Merengésében mindig utazott. Hazament, ahol megbecsülték és ahol egy ország várta az írásait. Gyakran visszaemlékezett a feleségére, hogy egymásba karolva hogyan sétáltak Párizsban a 20–as években. Hogy milyen öröm volt Magyarországon lenni. Mikor Kassát visszafoglalták, mennyi remény volt a szívében és most mennyire nincs. A remény lassan elszivárgott, de valami mégis ideköti e világhoz.
Gondolatait ajtózörgés zavarta meg. Sándor lassan felemelte tekintetét, majd nagyot sóhajtott. Mély apátiával centiről-centire emelkedett föl és indult az ajtó felé. Odaérve csupán résnyire nyitotta ki. Egy szerzetes állt az ajtóban.
– Üdvözlöm, Sándor!
– A gyülekezet küldte? – kérdezett vissza közönnyel.
– Nem. Engem egy másik szervezet küldött. Beengedne?
– Persze, jöjjön nyugodtan! – és lehúzta a biztonsági láncot az ajtóról.
– Ha hazudik is, tőlem már nincs mit elvegyen. Semmit. Pénzem nincs, értékeim sincsenek. Egyedül élem az életem. Azt pedig meg is köszönném, ha elvenné!
Görnyedten, lassú léptekkel visszacsoszogott, majd belesüppedt szeretett foteljébe.
– Üljön le! Nem tudom semmivel megkínálni.
A szerzetes leült a kanapéra, de Márai a földet nézte, nem nézett rá.
– Sándor, megtenne nekem valamit?
– Nem tudom, milyen szívességet tehetnék önnek. Még az is csak most tűnt fel, hogy magyarul beszélgetünk. Tehát valami magyar közösség küldhette hozzám.
– Tulajdonképpen igen. Kérem, tegye meg, hogy rám néz!
Sándor lassan felemelte a tekintetét és a csuklyás alakra nézett:
– Parancsoljon! Nálam a vendég szent. Ha ettől jobban érzi magát, kérem. Most pedig meg kellene kérdeznem öntől, hogy mi járatban van. Egyetlen egy probléma van ezzel a kérdéssel. Abszolúte nem érdekel.
– Hát ezt szomorúan hallom! Engedje meg, hogy bemutatkozzak! Ézsaiás vagyok.
– A rettentő szavak tudósa?
– Igen, pontosan. Az Úr akaratából vagyok ma itt. Azt szeretném elérni, hogy békével és megnyugvással hagyja itt a földi világot. Ugyanis eljött a halála órája.
– Értem – bólintott egykedvűen és teljesen érzelemmentesen. – És hogy történik majd?
– Ez nem lényeges. A lényeges az, hogy megtörténik és megszabadul a földi béklyóitól. Hívtam önhöz egy vendéget.
– Uram! Vendéget maga nem hívhat hozzám. Vendéget csak én hívhatok magamhoz. Már megbocsásson!
– Igaza van. Valóban. Ezt az udvariassági formát megszegtem. Elnézését kérem! Tudja, az én koromban... Igazán megértheti.
– Spongyát rá! De most, hogy ezt már tisztáztuk, természetesen hívhat vendéget.
– Szeretném bemutatni... – abban a pillanatban fényesség támadt és kilépett belőle Ady Endre.
– Üdvözöllek, Sándor!
Márainak hirtelen nagyra nyíltak a szemei és hátrahőkölt.
– Mi ez? Hallucináció vagy valami csúf játék?
Ránézett a prófétára s csontos ujjával Adyra mutatott:
– Ez az ember úgy néz ki, mint Ady Endre.
– Ennek egy oka van, Sándor, hogy én vagyok Ady Endre!
– Hmmm... ne vicceljünk már!
– Sándor! – szólalt meg Ézsaiás – Az Úr küldött engem azért, hogy elvezessem az országába.
– Az ő országába? Jobb lett volna, ha az én országomba vezet el és nem itt kell végeznem messze a hazámtól, a szülőföldemtől! Legalább egyszer az életben még érezhetném a hazai kenyér ízét. Egyébként bárkik is maguk, nem hiszek maguknak! Nem tudom, mi ez a játék és mire utal, de egyáltalán nem hiszek...
Ady leült a kanapé másik végébe keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel és kissé gúnyosan hozzátette:
– Na, ezt is jól eltanulta. Ahogy mindig pózolt... Ez nehezebb, mint gondoltam – nézett Ady Ézsaiásra.
– Ez soha nem könnyű!
– Sándor, értsd meg, én Ady Endre vagyok és ő Ézsaiás próféta. Nagyon rég volt, hogy én meghaltam és ő még régebben. Most a te időd jött el. Ha makacskodsz, ha nem, így is, úgy is megtörténik, majd meglátod. Addig is jobb lenne, ha nem nehezítenéd meg a dolgunkat a csökönyösségeddel! Nem lesz többé szenvedés, nem lesz többé fájdalom. Minden rokonoddal és szeretteddel találkozol, velük leszel. Újból fiatalnak fogod érezni magad. Az összes költőtársad ott lesz, akiket valaha elveszítettél.
– Álomszerűen hangzik. Álomszerűen.
Ady Sándor térdére tette mindkét kezét:
– Sándor! Ez az utolsó óra! Tudom, hogy nehéz volt. Tudom, hogy szörnyű dolgokon mentél át. Tudom, hogy mindent elveszítettél. Két fiadat, családtagjaidat, a hazádat és mindent, ami fontos volt neked. De feloldozást kapsz a szenvedés alól.
Ady ekkor benyúlt zakója zsebébe és egy darab kenyeret vett elő. Márai felé nyújtotta:
– Elnézést, hogy csak így...
Sándor ránézett és remegő kézzel elvette a kenyeret.
– Kóstold meg!
Márai tört egy darabkát a kenyér beléből és a szájába vette:
– Istenem! Magyar kenyér! Hány éve már, hogy nem ettem magyar kenyeret! Ha igaz lenne, te Ady Endre vagy és maga meg... és hogy most vége lesz... és hogy ott vannak odaát?
Sándor a méla közönyből hirtelen kizökkenve, érdeklődéssel hajolt előre.
– Most hogyhogy elhiszed? – nézett rá Ady.
– Aki ilyen kenyeret ad, az nem hazudhat!
– Jól mondod, nem hazudhat. Érezzük, hogy nagy fájdalom van a szívedben. Megcsalva, meglopva érzed magad. Mi azt szeretnénk, ha a gyertyák csonkig égnének. Amikor a prófétával felállunk ettől az asztaltól, akkor ne legyen harag a szívedben! Bocsáss meg hűtlen hazádnak, amiért itt kell, hogy elhagyd e világot!
Hirtelen Sándorban átszakadt valami gát. Könny csorgott ki a szeméből és rázkódni kezdett a zokogástól. De nem csupán fájdalmas zokogás volt, hanem megtisztuló is egyben. A depressziót, a közönyt, a magányt, mint valami tisztító eső, úgy mosta el.
– Sándor! „Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk? Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek, össze tudod még rakni a Margit szigetet? ”
– Igen, össze tudom. Azt hiszem, már össze tudom rakni! Mondja... – fordult Ézsaiás felé, s remegve vette ki zsebéből a megsárgult textilzsebkendőjét. Megtörölte vele a szemét, majd elcsukló hangon kérdezte: – Hogy történik majd?
– Nem átlagos módon. Maga rettenetes mód szenvedett. Sokan voltak, kik sokat szenvedtek, mint Babits Mihály. Bármilyen nagy is volt az ő szenvedésük, csak néhány évig tartott. De a magáé fél évszázadon át! Ezért az Úr különleges kiváltsággal ajándékozza meg. Önkezével vethet véget életének. Mint tudjuk, az öngyilkosok nem üdvözülhetnek, csak később, ha megbánták életük elhajítását, ami persze soha nem az övéké, hanem mindig Istené volt. De különleges kegyet kap ma. Isten kivételt tesz, feloldozza az öngyilkosság bűne alól és megengedi, hogy maga zárja le földi életét. Ez ritka adomány.
Sándor maga elé meredt:
– Hogy lenne jobb? Talán férfihez mérten egy puskával...
– Azt magára bízom. De az idő eljött!
Márai felállt és szinte tyúklépésben, megfáradtan ment a falhoz. Minden erejét összeszedve leakasztott egy puskát, majd visszaült a fotelba.
Ady megszólalt:
– Várunk odaát!
– Sokan vannak már?
– Elegen vagyunk. Pihenjük kemény földi életünket, eszmét cserélünk és egy új nagy feladatra készülünk együtt. Ennek a feladatnak te is a részese vagy.
– Köszönöm, hogy eljött, próféta úr, és elhozta Ady Endrét. Jó lesz találkozni költőtársaimmal újra. Remegő szívvel várom, életem utolsó pillanatát.
– Odaát találkozunk! És képzelje, bármikor ehet majd magyar kenyeret! – Ady rámosolygott, majd elindult az ajtó felé. Ézsaiás megállt és egy meghajlás kíséretében az ajtóra mutatott: – Művész úr, csak ön után!
A nagy fényességbe lépett Ady. Ézsaiás követte őt és mindketten eltűntek. Ezután Sándor remegő kézzel megmarkolta a puskát. Az állához rakta. Még utoljára végignézett a régi bútorokon és képeken. Szüleit, testvéreit látta maga előtt, a boldog gyermekéveket, aztán ahogy a feleségével megismerkedett és sétáltak a párizsi utcákon. Végül a Krisztinavárosi lakást idézte fel... Majd hirtelen fogait összeszorította, vett egy utolsó mély levegőt és meghúzta a ravaszt. Egy csattanás volt. A régi tapéta szitáló vértől lett pettyes. A puska kicsúszott a kezéből és füstölögve a szőnyegre zuhant.
Szép, meleg téli nap volt, amikor 1989. február 21-én Márai Sándor megérkezett a költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 6
Kereső robot: 14
Összes: 63
Jelenlévők:
 · aron
 · banfaizsolt
 · Divima
 · evinternet
 · GoldDrag
 · marisom


Page generated in 0.0635 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz