Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 7. rész

, 211 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Nagy László kísérőjének kiválasztása

A csillogó mennyboltozat tetején hatalmas táncmulatság volt. A költők népi hímzéssel borított ruhában, gyönyörű darázsderekú fiatal lányokkal, vagy némelyik saját, már megboldogult földbéli asszonyával járta a csárdást. Zengett a Mennyország, ahogy az angyalok húzták. Nagy volt a nevetés és a tánc, önfeledt pillanatok voltak ezek. Középen hatalmas zöldes, néhol kékes lánggal égett egy máglyarakás, melynek fénye megvilágította a vidám vendégsereget. Harsogott a muzsika, a szoknyák peregtek-forogtak. Egy gyönyörű, fekete hajú, barna szemű menyecske egymagában ült a padon, s a többieket nézte. Pár nélkül volt a mulatságon, de nem szomorkodott, hisz a Mennyek országában mindenki tudta, hogy előbb-utóbb párra lel. Az angyalok tálcán tartották a ragyogó kupákban a bort. Babits Mihály a tánctól és nevetéstől kimelegedve egy pillanatra megállt, elengedte párját és egy kupa után nyúlt. Elvette a tálcáról és jóízűen kortyolt egy nagyot az illatos vörösborból. Ézsaiás lépett oda hozzá:
– Ne haragudjon, Mihály, de egy pár perc erejéig meg kell állítanunk a mulatságot.
– Újabb feladat? – kérdezett vissza érdeklődve Babits. Ézsaiás magasba emelte botját, és intett az angyaloknak. Hirtelen elhallgatott a zene, a tűz pedig egy szempillantás alatt kihunyt. A párok először értetlenül, majd érdeklődve néztek Ézsaiásra.
– Tisztelt költő urak! Nem szaporítom a szót, kérem, szavazzanak! Maguk közé fogadják-e Nagy Lászlót? – Vajda János a bor mámorától fennhangon szólalt meg:
– „Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét” – beleivott a borába és megcsókolta párját.
Berzsenyi folytatta:
– „Üres vékába gabonát, árva kezembe parolát”.
Radnóti is csatlakozott:
– „Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem. Kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön”.
Majd Babits:
– „Adjon az Isten fényeket, temető helyett életet”.
Vörösmartyval kiegészülve fejezték be:
– „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”.
A legnagyobb természetességgel kialakult előadást egy hirtelen jött tapsvihar követte. Ézsaiás így szólt:
– Ezt egyértelmű igennek veszem! Babits! Kérem, egy kis időre tartson velem! – majd rászegezte tekintetét a magányosan ülő barna leányra, és azt mondta:
– Nemsokára neked is meghozzuk a párodat és elkezdheted táncodat!
Csettintett, majd a tűz újraéledt és folytatódott a mennyei muzsika.

Nagy László átvezetése

1978. január 29. este 9 óra. László csak ült a sarokban, nagy volt a zsibongás. Feleségének, Margitnak volt szerzői estje. Mindenki érdeklődve próbált információt szerezni, vajon mire gondolt a költőnő, amikor a verseket írta. Újságírók, kritikusok, szakmabeliek, jó barátok, mindenki ott volt, aki számított. Lászlót próbálták bevonni a beszélgetésekbe, de mindig udvarias kitérést adott. Margit egy kisebb csoporttal a könyve kiadásáról beszélt, amikor valami nyugtalanítani kezdte.
A társaságon átnézve megpillantotta férjét.
– Ne haragudjanak, egy pillanatra, mindjárt visszajövök – és gyors léptekkel férjéhez sietett.
– Laci, minden rendben van? Sápadt vagy, drágám!
– Minden rendben, de remélem, nem megint az influenza. Csak valahogy az erőnlétem még nem olyan jó. Gyorsan elfáradok és folyton izzadok.
– Hazamenjünk?
– Dehogyis! Nehogy itt hagyd az estéd! Örüljünk, hogy ilyen sokan eljöttek miattad! Fontos neked ez a könyvbemutató és így nekem is. Úgyhogy te véletlenül sem mehetsz el! De azt hiszem, én hazamegyek.
– Hazamegyek veled!
– Ne, ne csináld! Légy szíves, Margit, maradj itt, miattad jöttek ide. Semmi bajom, csak elfáradtam. Hazasétálok szép lassan, jó lesz egy kis friss levegő.
– Laci, ne sétálj, inkább hívok egy taxit.
– Jó, hívj, ha téged megnyugtat... – nézett rá és sóhajtott egy nagyot beletörődően. 10 perc telt el a telefon és a taxi megérkezése között. László felállt, felesége odalépett hozzá.
– Laci, valami rossz érzésem van. Ne menjek mégis veled?
– Maradj és tedd, amit egy háziasszonynak és egy elismert költőnőnek tennie kell! Sok költő meg sem éli a sikert az életében, nekünk ez megadatott. Akárhogy is, de csak megadatott. Büszke vagyok rád! Otthon találkozunk, drágám! – majd arcon csókolta feleségét. – Én most szépen kisétálok, ne kelljen elköszönnöm, nincs kedvem…
– Nagy Lászlónak nem könnyű egy ilyen társaságban... – mondta a felesége magára erőltetett humoros mosollyal.
– Margit, minden rendben van, csak egy kis friss levegő kell. Ha hazaérek, lefekszem. Kitartást! Szia! – nézett biztatóan a nőre.
Margit visszamosolygott kissé félszegen, mint aki próbálja magával elhitetni, hogy minden rendben van, de a lelke mélyén mégsem hiszi el. László szép lassan, a jellegzetes bicegő járásával, botjára támaszkodva kiment, ahol már várta a kockás oldalú Zsiguli. Beszállt.
– Hova lesz, főnök? – kérdezte a taxis. Bajszos, köpcös ember volt, kicsit dokkmunkásra emlékeztető pufajkában.
– Kérem, hajtson Óbudára, a feleségem már bemondta a címet.
– Igen, köszönöm, főnök, már megyünk is... – és elindultak keresztül a kivilágított városon. Szép volt így télen, néhol még karácsonyi égőkkel kivilágítva a hideg Budapest. Ámulva nézte László, hogy már alszik a város, mégis milyen szép!
– Szép helyen élek! Budapest gyönyörű!
Ugyanezt érezte, amikor átértek a Lánchídon és a Margit híd irányába kanyarodtak a budai oldalon. A Margit hidat elhagyva László megszólalt:
– Kérem, itt álljon meg! Már csak két utcasarok. Innen sétálok. Jót tesz a friss levegő.
– Ahogy akarja, főnök! 74 Forint 50 lesz.
László elővett egy százast és odaadta.
– Köszönöm a fuvart!
– Köszönöm, főnök, nagylelkű! Minden jót kívánok! Várjon, segítek kiszállni! – pattant ki alázatosan a taxis. Vagy azért, mert látta, hogy László nehezen megy, vagy mert jobb kedvre derült a borravalótól. Kinyitotta az ajtót és segített neki.
– Köszönöm, innen már menni fog! – mondta László. – További jó munkát!
– Magának meg jó sétát! Viszlát!
– A viszontlátásra, Uram! – válaszolta arcán dacos mosollyal, majd elindult. Botjára támaszkodva, bicegve, lassan haladt. Az ember azt hihette, amikor őt látta menni, hogy minden lépése fájdalmas, de már gyerekkorától megszokta, igaz, nagyon utálta. A csontvelőgyulladás és a műtétek következménye. Sajnos sérültek az idegek. László sétált hazafelé. Nem járt egyetlen autó sem az utcán, még egy macskát sem lehetett hallani elfutni a háztetőn. Mintha mindenki elhagyta volna a várost. Megállt, majd rágyújtott egy cigarettára. Nagyot szívott bele.
– Micsoda csend! Micsoda csend! Különösen nagy ez a csend.
A kapuban elnyomta a csikket, elővette kulcsát, kinyitotta a kaput és bement. Felment a lépcsőn és belépett a sötét lakásba. Felkapcsolta az előszobavillanyt, levette kabátját és a telefonhoz ment. Megígérte Margitnak, hogy felhívja, ha hazaér. Komótosan bedugta ujját a telefon tárcsájába és hívta a számot. Jó memóriája volt, soha nem kellett felírnia semmit. Elég volt egyszer hallania valamit, onnantól már tudta is. Kicsöngött a szám, hamar fel is vette egy kedves hangú kisasszony:
– Igen, Művészeti Központ!
– Jó estét! Kérem, Nagy László vagyok.
– Tiszteletem, művész úr!
– A feleségemnek üzenem, hogy hazaértem, kérem, nyugtassa meg, hogy minden rendben van!
– Természetesen, művész úr! Jó éjszakát kívánok!
– Én is önnek! – s László lerakta a telefont. Leült a sötét szobában a karosszékbe, az ablakot nézte és eltűnődött. Milyen nagy csend van. Kár, hogy ilyenkor már nincs semmilyen műsor a televízióban. Talán be kéne kapcsolni a rádiót. Zavaró ez a nagy csend. És ahogy így elmélkedett, hirtelen megcsörrent a telefon. Átvillant az agyán, hogy biztos Margit az, aki kontrollszerűen visszahívja, hogy a saját fülével hallja, hogy minden rendben van-e. Nagy sóhajtással, unottan lépett a telefonhoz.
– Halló! Nagy László.
Egy ismeretlen férfihang szólalt meg.
– Jó estét kívánok László. Örülök, hogy otthon találom. Bár az az igazság, hogy tudtam, hogy otthon lesz.
– Kivel beszélek? Ismerjük egymást?
– Én Ézsaiás volnék. Tudja ki az az Ézsaiás?
– Igen, uram, én tudom, ki az az Ézsaiás. Csak az a kérdés, hogy ön tudja-e, ki az az Ézsaiás. Nem gondolja, hogy egy felnőtt embernek szégyen éjszaka telefon betyárkodni?
– Nem... én nem... – László lecsapta a telefont és méltatlankodva visszaült a székébe. A telefon újra csörgött. Most már bosszúsan vette fel:
– Igen?!
– Kérem, ne tegye le!
– Hagyjon engem békén! De ha ez nem megy, kihúzom a telefont. Keressen magának mást, akivel szórakozhat!
– Szeretnék magától valamit kérdezni, László.
– Kérdezzen! Essünk túl rajta!
– Ha ön nem lesz, „a sziklacsípőket ki öleli sírva”?
– Ez jó kérdés! Na most ön aztán bearanyozta a napomat, hogy részegen idézett egyet soraim közül. Mindig is egy éjszakai telefonbetyárra vágytam, aki majd idézget. Menjen haza és aludja ki magát!
– Nem, László, nem vagyok telefonbetyár, de ha kinéz az ablakon, ott, a fülkében én vagyok, onnan hívom.
László megfogta a telefonkészüléket és az ablakhoz bicegett. Kinézett és látta, hogy a fülkében tényleg áll valaki.
– Várjon, intek magának! – s látta a kezet, ami felé integet.
– Igen, látom. Mit óhajt, uram?
– Mint mondtam, a nevem Ézsaiás.
– Hát, erős katolikusok lehettek a szülei vagy zsidó emberek, hogy ilyen névvel áldották meg.
– Igen, magam zsidó vagyok, de ennek semmi köze az ügyhöz. Az az igazság, hogy Krisztus előtt 700-ban éltem...
– Hahaha...! – s László nevetni kezdett. – Hihetetlen hatással van az alkohol az emberi elmére!
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de azért hívom, mert egy bizonyos társaság beválasztotta önt tagjaik közé, és ha esetleg lenne rá valami mód, hogy ezt megbeszéljük…
– Valamikor a jövő héten hívjon fel és megbeszéljük, ha már kijózanodott.
– Egyáltalán nem ittam semmit, tudja, én már pár ezer éve nem élek bódító szerekkel.
– Ja értem...
– László, kérem, adjon egy esélyt így idegenül is! Meglátja, ha találkozik velem, másként fogja látni!
– Tudja mit? Jöjjön föl, s mondja el, amit akar! Most már kíváncsivá tett.
– Rendben van, mindjárt ott vagyok!
László lerakta a telefont és abban a pillanatban kopogtak. Idegesen kapta fel a fejét. Kiballagott az előszobán keresztül és résnyire nyitotta az ajtót.
– Én vagyok az, Ézsaiás.
– Ilyen gyorsan? Maga fénypostával közlekedik?
– Hát, ahogy vesszük...
– A fülkétől egy jó lábú embernek is 2-3 perc az út, a kaput sem nyitottam ki önnek. De tudja mit? Ilyen apróságokon, mint a fizika törvényei, ne akadjunk most fent! Jöjjön! – A szerzetes ruhás Ézsaiás belépett az ajtón.
– Valami Ferences vagy Bencés lenne esetleg?
– Nem, nem, nem! Egyik sem! Ez az öltözetem. Tudja, annak idején…
– Tudom, próféta volt. Jöjjön, kedves próféta úr, foglaljon helyet! Egy kis amerikai whiskyivel megkínálhatom? Csempészáru, de mindig tartok itthon egy üveggel.
– Nem, László, nem élek vele, mint említettem!
– Hát, azért magamnak töltenék és rá is gyújtanék egy cigarettára. Nem zavarja a füst?
– Engem nem. Nem lélegzem.
– Na, még ez is! Nem lélegzik. Tudja, mit? Lélegzek én maga helyett is!
Kitöltött egy whiskyt, szájába vett egy cigarettát és meggyújtotta.
– Na, ki vele! Milyen társaság? És miért most kellett jöjjön? Nem ért volna rá ez holnapig?
– Tudja, az Úrtól azt a feladatot kaptam, hogy a nagy költőket nekem kell bevezetnem a Költők Panteonjába, hogy aztán az ő országában egy közösséget alkossanak. Ez a társaság a legnagyobb magyar költőkből áll és várják Isten új feladatát.
– Na, először is milyen úr?
– László! Ő az igaz Úr. Az Isten.
– Hm, értem. Kicsit olyan nekem maga, mint Jehova.
– Hah, Jehova? Nem vagyok Jehova, uram! Egyáltalán nem! Az ön utolsó óráit jöttem megkönnyíteni.
László arca komorrá vált és félelem futott át rajta. Idegesen kérdezte:
– Utolsó órák? Most mire gondol? Hogy érti az utolsó órákat?
– László! Pár órán belül meg fog halni.
– Pár órán belül?
– Hajnali 5 van.
– Hajnali 5 van? Érdekes – hitetlenkedett és eltűnődött egy pillanatra. – Ilyen sokat sétáltam a városban? Talán olyan 10 óra lehetett, amikor eljöttem... De hogy lehet hajnali 5? Nem értem. Nem siettem, de hát... ez lehetetlen. Vagy ha 11 körül indultam el... – elmélkedett hangosan. – Akkor is, hogy érhettem ide ennyi idő alatt? Kiesett 4-5 óra?
– Nem. Nem most telefonált a feleségének, hanem sokkal előbb. Azóta csak ül és elmélkedik.
– Ilyen még nem fordult velem elő, vagy nem emlékszem rá. Jól van, hát akkor elmélkedtem. Mit is mondott? Utolsó óra? – kérdezte érdeklődve.
– Igen, ez az utolsó óra.
– Hát, ha utolsó, akkor utolsó. Ha maga mondja... De ha megengedi, azért én nem hiszek benne.
– Nem kell, hogy higgyen benne, László. Ez szimpla tény. Úgy egy óra múlva szívinfarktust fog kapni. Tudja, a sok cigaretta beszűkítette az ereket. Na, persze valószínűleg közrejátszik az influenzája is.
László hirtelen elvesztette arcáról a kissé szkeptikus gunyorosságot és ijedtség tükröződött rajta.
– Hú! – mondta és eloltotta cigarettáját.
– László, az az igazság, hogy már egy kicsit késő. Nem ezen az egy szálon múlik, úgyhogy nyugodtan gyújtson egy másikat. De nem is az előző száz vagy ezer cigarettán múlt. Talán nem kellett volna elkezdeni cigarettázni annak idején, de ebbe most ne menjünk bele! Lehet, hogy akkor is így lenne, ha egyre sem gyújt rá, ezt nem tudom. Én csak egy próféta vagyok, nem orvos.
– Kérem, Ézsaiás, hogy érti, hogy egy óra múlva szívinfarktust kapok és meghalok? Megmagyarázná ezt nekem?
– Hát, eljött a vég. A maga élete eddig tartott.
– De csak így? Ennyi volt?
– Igen, eddig és nem tovább. Ez mindenkinél így zajlik.
– Ez azt jelenti, hogy sokat csinálta már?
– Ó, hát már jó párszor.
– És kiknél járt eddig?
– Például voltam Balassinál. Vele nehéz volt. Tudja, megsérült a csatában. Elég sokat szenvedett. Nehéz volt meggyőznöm, mert mindig úgy érezte, hogy hallucinál. Hát, Ady sem volt jobb. Szörnyű állapotban volt a végén, de most már ő is ott van és igen jól érzi magát. József Attila, ő sem volt könnyű eset. De végül ő is elfogadta sorsát. Szerintem, László, maga is tudja, hogy mi az öné.
– De nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen! Egy pár évet azért még szerettem volna… Nem voltak nagy igényeim, de hát azért mégis...! Gondoltam, a nyáron még hazamegyek, kicsit sétálok Veszprémben, elmegyek a Balatonhoz, valahogy azt hittem, van még időm. Érti, nem azért, mert most annyira nem akarok meghalni, de mégis!
– Értem. Egyébként azért hívtam magát telefonon, mert mindenkihez másképp keresem az utat. Valahogy ezt nehéz elkezdeni. Hogy kezdjem? Jó napot kívánok, én vagyok Ézsaiás és azért jöttem, mert meg fog halni…
– Igen, egyetértek, hát nem lehet egyszerű, az biztos. Figyeljen ide! Biztos nem iszik valamit? Én töltök magamnak még egyet... – és gyorsan felhörpintette az utolsó kortyot.
– Hát tudja, most akkor már nem árt meg, ha igazat beszélt.
Elkezdte kitölteni magának a következő whiskyt, mikor hirtelen belépett az ajtón Babits Mihály.
– Pálinkás jó reggelt, Uraim! László, felismer?
– Hát, nem is tudom, felismerem-e. Babits?
– Igen, László, Babits Mihály vagyok. Az egykori Nyugat főszerkesztője.
– Igen, igen, azt tudom, üljön le, iszik valamit?
– Tudja, nincs fizikai testem, csak maga lát, sajnos alkohollal nem élhetek, legalábbis itt lent nem. Odafönt viszont nagyon finom italok vannak.
– Hát azért az megnyugtat, hogy van fönt pia meg cigi. Nők vannak?
– Akadnak, bizony akadnak.
– Hát, szóval Babits úr…
– Szólítson csak Mihálynak, László!
– Szóval Misikém...
– Mihály, ha kérhetném!
– Jó, akkor Mihály. Szóval azt mondja, hogy odafent minden van, ami csak kell?
– Pontosan. Odafent minden jó.
– Hát ha minden jó, akkor a vége is jó. Legalábbis én ebben bízok. Mondja, tényleg beválasztottak?
– Igen, beválasztottuk. Az Úr áldása alapján és a Költők Panteonja társasága szerint maga közénk tartozik.
– Talán enyhe túlzás. Szerintem volt egy-két jó versem, de a média kapott föl.
– Nem, László. Maga a 20. század egy kiemelkedő költője, higgyen nekem!
– Hát nem tudom, hogy higgyek-e magának! Pont magának?
– Igen, pont nekem, miért ne hinne nekem? Én vagyok Babits Mihály! Nem akárki voltam! Esztergom díszpolgára, a Nyugat főszerkesztője, nemzetközi szaktekintély. Ugyan miért ne hinne nekem?
– Volt az a botlása József Attilával. Nem akármilyen költő volt az a gyerek és maga állandóan lehurrogta!
– Igen, nem értettem meg és talán volt bennem egy kis irigység is. De mi azóta azt már megbeszéltük. Annak idején az utolsó órámra ő jött el hozzám, és megbékéltünk.
– Á, vagy úgy! Tudja mit? Akkor hiszek magának. És mindenki azt mondta, hogy én oda...?
– Igen, egybehangzóan mindenki azt mondta, hogy ön közénk tartozik. Ez egy kiemelt státusz.
– Köszönöm!
– László, örülök, hogy megismerhettem!
– Én is örülök, Mihály! – és Babits felállt a kanapéról.
– Várjon, kikísérem!
– Nincs rá szükség, kitalálok magam is! Maradjon nyugodtan, pihenjen! Ézsaiás, én visszatérnék, tudja, a többiek...
– Ne szabadkozzon, Mihály, menjen, hamarosan én is jövök.
– Tiszteletem, László! – és eltűnt. László nézett, mintha csak a szeme káprázott volna a félhomályban.
– Mondja, nem lehet, hogy ez mégis valami vicc?
– Nem, ez nem vicc! Ön Nagy László, a magyar költészet egyik óriása. Az Úr kegyelméből beválasztatott azért, hogy pihenni menjen az ő országába és ha eljön a nap, új feladattal visszatérjen a földre.
– És mondja, mégis milyen lesz... tudja... milyen a végjáték?
– Gyorsan túl lesz rajta. Ennyit megígérhetek.
– Most? Most lesz azonnal?
– Nem, még egy fél óra durván.
– Mit javasol? Maradjak itt a fotelban? Hogy csináljam? Bár inkább lefeküdnék az ágyba, azt hiszem – mondta László és izzadni kezdett. Megtörölte homlokát.
– Kérem, nézzen rám! – szólalt meg a próféta. – Tudom, hogy fél, de higgyen nekem, nincs mitől – mondta megnyugtatóan. – A szívére hallgasson, hisz tudja, hogy igazat mondok. Ha arra kíváncsi, hogy fájni fog-e, csak annyit mondanék, hogy a betegségei oly sok fájdalmat okoztak az évek során. Mégis szép élete volt. Gondolja végig a bulgáriai évek, a gyermekkor, a költészete kiteljesedése. Teljes életet élt. Nem olyan régen elárulta azt is, hogy mit üzen az utókornak. – László elmosolyodott, majd egy újabb slukkot szívott a cigarettájából.
– Csókolom őket, ha lesz még arcuk!
– Igen, ha lesz hozzá arcuk – szólalt meg a próféta beletörődve.
– És azt is tudjuk, legalábbis mi ketten tisztában vagyunk vele, hogy „ki viszi át a fogában tartva a szerelmet a túlsó partra”.
– Jaj, maga csak ezt az egy versemet ismeri?
– Nem, ismerek még egy párat, de ez a kedvencem. A szerelmet a fogában tartva... igazán páratlan megfogalmazás, ha érti, mire gondolok...
– Ezek szerint maga is tudja. És ha maga is tudja, akkor ön valóban nem e világból való. És akkor valóban meghalok.
– Jaj, László! Csak szerettem volna egy kicsit megnevettetni. Mert egy nagy költő egyszer azt mondta, hogy az igazán szép, amit még egy halálraítélt is felhőtlenül értékelni tud a cellájából.
– Igen, azt hiszem, Pilinszky mondhatta ezt... De érzem az idő csendes sürgetését – és még reménykedve, hogy az álomból felébredhet, Ézsaiásra nézett, mintha azt várná, hogy egyszer csak felfedi a valót, hogy csak egy tréfa az egész. Ézsaiás érezte a kétkedő reményt Lászlón és megkérdőjelezhetetlen tekintettel pillantott rá. Szinte hallani lehetett, hogy lassan itt az idő. László tudomásul vette, s megpróbált visszazökkenni az álomszerű valóságába.
– Átöltözök pizsamába, de most az új pizsamámat veszem fel, amit karácsonyra kaptam István öcsémtől – mondta, és próbált higgadtan, józanul viszonyulni a tényekhez. De annyi kérdés marta belülről, hogy a megválaszolásukra egy hét sem lenne elegendő, így csupán a legfontosabbat kérdezte, halkan, félelemmel telve Ézsaiástól:
– Egy dolgot áruljon el nekem... a szeretteim boldog és teljes életet fognak élni?
Ézsaiás a vállára tette kezét, s így felelt:
– Ne aggódjék egy cseppet sem! Kivételesen boldog években lesz részük és Önre mindig óriási szeretettel és tisztelettel fognak visszagondolni, amit Ön is hamarosan érezni fog odafentről.
Nagy László arcán a megnyugvás és béke jelei mutatkoztak. A kérdések, melyek lelkét marták, elcsendesedtek.
– Ha nem haragszik, most átöltöznék... de mondja, mégis... akkor hogy is kell ezt csinálni?
– Mit hogy kell csinálni?
– Hát, hogy átöltözöm, lefekszem, fekszem az ágyban... aztán... hogy kell meghalni?
– Ehhez még senkinek sem kellett tudomány. Csak úgy bekövetkezik, meg fog halni. Lesz egy-két nehéz perc, amikor majd nem kap levegőt, lehet lesz az 5 perc is. Nem lesz majd kellemes, sőt kimondottan kellemetlen lesz. Nem akarok magának hazudni, pokolian rossz lesz, de aztán hirtelen minden elmúlik.
– Értem... hát akkor én most ahogy mondtam az előbb is, átöltöznék...
– A felesége 10 percen belül hazaér, nekem most mennem kell. Vigyázzon magára, odaát találkozunk!
– Vigyázzak magamra? Hát köszönöm! Ha vigyázok, akkor nem halok meg?
– Ezzel a ténnyel nem lehet szembeszállni.
– Akkor tudja, mit? Nem vigyázok magamra!
– Hát akkor odaát találkozunk és ne vigyázzon magára!
– Na, így már mindjárt más! Minden jót kívánok és köszönöm, hogy eljött!
– Én köszönöm, hogy fogadott! Hamarosan találkozunk.
A próféta felállt, fejére húzta a csuklyáját, az ajtóhoz ment és eltűnt. László elgondolkozott. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet? Ittam egy kicsit és elbóbiskoltam. Ezzel próbálta nyugtatni magát, de a lelke mélyén érezte az igazságot. A szekrényhez lépett és csak elővette azt az új pizsamát. Felvette és befeküdt az ágyba. Érezte a kezén, hogy hideg. Ideges volt, szorongott. Olyan érzés volt ez, mint az első szeretkezés. Az ember nem tudja, hogy milyen lesz, csak fekszik az ágyban és remél. Elmerengett. Látta maga előtt Felpiszkálgat, ahol született, ahogy édesanyja ott állt a kórházi ágyánál. 52-ben az esküvőjüket Margittal, András fiúk születését. Az élete filmjét látta és nyugalom töltötte el így az utolsó percekben. Hirtelen kulcszörgést hallott és kopogó léptekkel megérkezett Margit.
– Szia, drágám! Megjöttem! Minden rendben van?
– Minden rendben van, drágám!
– Hogy érzed magad? Készítsek egy teát? Kéne innod egy jó meleg teát!
Leült az ágya szélére és a homlokára tette a kezét.
– Drágám! – nézett rá kérőn László.
– Igen?
– Nagyon szeretlek! – mondta, majd megfogta a nő kezét és megcsókolta. – Tudod, hogy nagyon szeretlek! Mióta először megláttalak, azóta szeretlek.
– Jól van, tudom. Mindjárt csinálok egy teát.
Megsimogatta férje fejét és gyors léptekkel kiment a konyhába. László hirtelen azt érezte, hogy nem kap levegőt. Hiába próbálja teleszívni a tüdejét, nem megy. Kezdett elhomályosodni előtte minden. Hirtelen pánikba esett, próbált kiabálni, de alig jött ki hang a torkán. Csak feküdt és a levegőért küzdött. Néhány perc telhetett el és Margit egy bögrével tért vissza.
– Már itt is vagyok! Laci! Laci, mi van veled? Istenem, Laci nézz rám! Szólalj meg! – László szeme tágra nyílt és a semmibe meredt.
– Lélegezz, egyetlenem! – odarohant az ablakhoz és szinte kitépte a kilincset miközben nyitotta azt.
– Lacikám, tarts ki, hívom a mentőket! Lélegezz! – és a telefonhoz szaladt. László hirtelen megkönnyebbült, már tisztán lélegzett. Azt vette észre, hogy az ágya előtt áll és saját magát látja, ahogy az ágyban fekszik és a felesége pánikszerűen rázogatja mozdulatlan testét, miközben a nevét ismételgeti:
– Laci, Lacikám! – majd a mellkasára borulva zokog. – Nem hagyhatsz itt! Laci, lélegezz! Hallod? – Lászlónak összeszorult a szíve, ahogy ott állt az ágya mellett az új pizsamájában és nézte zokogó felesége tehetetlenségét. Tudta, hogy nem segíthet rajta.
– Viszontlátásra, drágám! – súgta a fülébe. – Egyszer újra találkozunk.
Margit idegesen kapta fel a fejét, mintha hangot hallott volna. Felugrott és körbenézett. László megsimogatta az arcát. Hideg, hűs szellő volt az érintése, mintha az ablakon jött volna be egy enyhe fuvallat, de Margit a lelke mélyén érezte, hogy ez valami más volt...
1978. január 30-án Nagy László megérkezett a Költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 53
Regisztrált: 6
Kereső robot: 25
Összes: 84
Jelenlévők:
 · aron
 · Destiny
 · GoldDrag
 · Mynerta
 · Romuald
 · Tamsaba


Page generated in 0.0431 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz