Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 19.

, 325 olvasás, Mona , 2 hozzászólás

Ezerszín

Másnap valami őrületes robaj rázott fel álmomból. Amint felültem, tudtam, mi az. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha leesett volna az első hó – annak örültem még legalább ennyire rettenetesen. Az emeleti galéria-ablakhoz rohantam, a bátyám már ott ácsorgott.
- Motorok... – grimaszolt felém.
- NEEE... - ugráltam vigyorogva. – Ez Isten hangja! – sikítottam, majd orrom az üveghez nyomtam, hogy jobban lássam őket. – Apriliák, csodaparipák! – fordultam Ádi felé, majd újra az ablakhoz.
- Ja – húzta a száját.
Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy leszállnak a motorokról és leveszik bukósisakjaikat. Ádám rám nézett.
- Szőke herceg fehér lovon? - kommentálta, amikor megláttuk Zsolti szőkés haját.
- Jaj, Ádi, olyan ünneprontó tudsz lenni – hunyorogtam rá álmos szemeimmel a reggeli, nyári napfényben. – A fehér lovak Dávidhoz tartoznak, ő meg soha nem lesz a hercegem! - vihogtam.
Először furcsán méregetett, majd helyesbített.
- Értem. Lassan itt a huszonegyedik század, most a motorszerkó a menő, meg a piros Aprilia...
- Igeeen! - ugráltam tovább, majd újra kifelé tekintettünk.
- Az ott Szilvi! - ugrott meg a bátyám, majd egymásra néztünk.
- ENYÉM A FÜRDŐ STIP-STOP! - kiáltottuk egyszerre, majd futóversenyt rendeztünk a fürdőszobáig.
Természetesen én győztem. Futásban még soha nem hagyott le senki. Még utánam zörgetett.
- Hiába rohansz, olyan Isten nincs, hogy felülhess a motorra!
Dühömben hatalmasan sikoltottam, majd egy törölközőt csavartam magamra, hogy ne pucéran üvöltsem le a fejét. Amikor résnyire kinyitottam az ajtót és dühösen fújtatni kezdtem felé, váratlanul belökte, valahogy kihúzott és csak azt vettem észre, hogy a folyosóról pislogok a bezárt ajtó előtt.
- ÁÁÁGHrrr!!! Öt perced van, Casanova! - üvöltöttem.
- Addig engedd be a vendégeket! - kiáltotta pöffeszkedően.
- Legalább a fogkefémet dobd ki!
Résnyire nyílt az ajtó, bicepszig nyúlt ki Ádi keze a rózsaszín, csillámporos fogkefémmel, fogkrémmel gondosan megkenve. Majd az ajka jelent meg a résben, miközben kikaptam a kezéből.
- Nehogy békává változtasd a herceged a szájszagos csókoddal! - vihogott, majd bevágta az ajtót.
- Úgy utállak! - dühöngtem.
- Tudom! - válaszolta idiótán énekelve, miközben megengedte a tust.

Amint beraktam a fogkefét a számba, őrülten nyáladzani kezdtem, így sietnem kellett a lenti mellékhelységbe, ahol ha kád nem is, legalább egy csap volt. Lépcsőzés közben egy kézzel tartottam a törölközőt, a másikkal szerencsétlenkedtem a fogkefével, miközben csöngettek. Berohantam a csaphoz, sikáltam ezerrel, amikor Ádám üvöltött, hogy menjek már, mert elmennek. Visszakiabáltam, hogy nincs rajtam ruha, mire ő azt, hogy rajta sincs és én közelebb vagyok...
Ráharaptam a fogkefére, és megfordult bennem a világ is, mikor eszembe jutott, hogy elromlott a távzár, a kovácsoltvas kódját csak a kapun lévő gombokkal lehet kinyitni.
- Fe fi fell memmi a papuhof! - sikoltottam fogkrémet köpködve és nyeldekelve.
- Norci! - kiabálta vissza. - Ki kell menni a kapuhoz!
Hümmögve forgattam a szemem és úgy ahogy voltam, számban a fogkefével, két kézzel szorítva hátamon a törölközőt kicaplattam a kapuig. A motorozásért bármit...
Igyekeztem nem nézni rájuk... Igyekeztem süketté zárni a füleimet, és villámgyorsan beütni a kódot. Harmadszorra sikerült is, minden gombnál egyre jobban lángoló fejjel. Persze hallottam a röhögést, meg a poénkodások hangsúlyát, de szemem a feladatra tapasztottam, majd sarkon fordultam és visszabotorkáltam a házba.
Ádám már a lépcsőről jött.
- Fefévt finyívvlak! - morogtam, mire vihogni kezdett.
- Fefefefefe, semmit sem értek!

Már nem siettem a zuhannyal. Az arcomra kentem a legvilágosabb alapozót, mert tudtam, hogy szanaszét ég majd a fejem, ha újra lemegyek közéjük.
Mire felöltöztem és újra az emeleti ablakhoz léptem, már az udvarunkon álltak. Három meseszép motor-csődör. A látvány kissé megvigasztalt. Nézelődni nagyon nem volt időm, mert Zsolti felfelé pillantó széles vigyora szinte azonnal betalált az üveg mögé. Lágy mosollyal válaszoltam, majd sóhajtva lementem.
A bátyámat kutattam, akire mindent foghattam volna, de elvonultak beszélgetni Szilvivel. Zsolti állt az egyik motor mellett, Jani a másiknál és egy harmadik srác a sajátjánál.
Álltam ott néhány másodpercig, mint egy rakás szerencsétlenség, hagyva, hogy a poén-hegyek mint sortűz lyuggassanak át.
Jani szólalt meg végül.
- A fogmosás fontos dolog, bár mindenki ilyen lelkes volna, hogy még akkor sem hagyják félbe, ha kaput kell nyitni – bólintott vigyorogva.
- Igen – helyeselt Zsolti - és a zuhanyzás is fontos dolog! - fordult felém. - Ruha nélkül amúgy is jobban tetszel... - vihogta, mire sikerült felengednem és jól bokán rúgtam, majd a motorja felé fordultam.
- Uhh, jó ég! - húzta fel a lábát. - Balerina lábak, tudjátok, milyen erős?! - vinnyogta a többiek felé.
- Úristen, ez egy SXV, ilyen nem is létezik, csak a mesékben! - vigyorogtam Zsolti felé. - Jajj, de szép vagy – simogattam meg, akár egy valódi pónit.
Nevettek.
- Látod, te meg azt mondtad, rózsát hozzak! – mondta Zsolti Janinak.
- Nem, Öcsi, én azt mondtam, hogy énekeld el neki a Kiss from a rose-t*1! – vigyorgott felém Jani.
- Az olyan buzis – ciccegett Zsolti.
- Buzis-buzis, pedig van hangja a srácnak, még gitározni is tud! – mondta rám nézve Jani.
- Na, ne égess! - szólt vissza.
- Ha már a buziknál tartunk – nevette el magát Jani –, bemutatom a páromat, Jácintot.
- Hoppá! – bukott ki belőlem. – Mármint bocsi! – Köpni-nyelni nem tudtam, azelőtt csak filmekben láttam férfit férfival...
Kezet fogtam a sráccal, ő és Jani valamivel még magasabbak voltak Ádinál és Zsoltinál. Mintha valami égi-meszelő találkozón lettünk volna.
- A két „dzsí áj dzsó” – kommentálta Zsolti.
– Te is fogorvos vagy? – böktem ki végül, és felrémlett bennem a nyelv-szétfúrós horror kép, lesápadtam.
– Nem, kettő is bőven sok a családban! – mosolygott.
Nem értettem.
- Ki a másik? – kérdeztem alig hallhatóan.
- Szilvi – szólalt meg mögöttem Ádám, miközben bőszen ölelgették egymást Zsolti nővérével. Hátraugrottam, mint aki szellemet lát.
- Figyelj, Norci – szólt hozzám a csaj - én a helyedben rögtön elkezdenék azon gondolkozni, hogy bosszuljam meg ezt az incidenst. - vigyorgott Ádám felé.
- Ó, ezt nagyon meg fogja bánni, azt elhiheted! - sziszegtem, de mintha nem is hallotta volna, vesztek el egymás tekintetében.
- Ádám, vigyázz, nagyon erőset rúg! - szólt Zsolti a bátyám felé, de hasztalan.
Csak bámulták egymást, mi meg összevigyorogtunk Zsoltival.
- Egyáltalán mi visz rá embereket, hogy más szájában turkáljanak? – szólalt meg végül Jácint.
- Jácint is belgyógyász – pusmogta felém Zsolti.
- Seggekben turkálni jobb, Jácint? – vágott vissza Szilvi, mikor sikerült kilépnie a bátyám bűvköréből.
- Óh, igen... – hümmögte Jácint.
- Szakmát váltok! – vihogta Jani.
- Fúj, perverz homók! – gúnyolódott Zsolti.
- Mégis mi visz rá embereket, hogy bárkiben turkáljanak? – kérdeztem, a hirtelen leült csend közepébe.
Úgy láttam, mindenkinek lett volna komoly válasza is, de a befelé tekintés pár másodperce után még nagyobb vihogás tört ki.
- És itt a pont! – mutatott felém Zsolti.
- Na, majd meglátjuk, húgom, te miben fogsz turkálni!
- Turkálhatna az államkasszában például!
- Ott több a kaki, mint bármelyik seggben...

És így tovább... Úgy tűnt, már soha nem fogunk motorozni. Sóvárogva tekintettem a gyönyörű gépezet felé.
- Figyelj, Norc, azért hívtam el Janit, hogy ne félj tőle annyira! – zökkentett ki Zsolti az álmodozásból, és juttatta eszembe a nyelv-szétfúrást újfent.
Paprikavörös lettem.
- Nem-nem-nem! – szólt Jani. – Mi már kibékültünk! A kezelés végén azt mondta, hogy tőlem már nem fog félni – Ijedten lépett felém. – Szent ígéretet tettél! – mosolygott rám.
Torkomra fagyott a szó.
- Ja, csak azóta kissé elcseszerintettem a dolgot – vallotta be Zsolti.
- Kiverted a fogait? – vigyorgott, elnevettem magam. – Na, megvannak még neki! – mutatott a mosolyom felé.
– Meséltem a péntek esti nyelv-varrást.
Jani nagyot sóhajtott, majd megérintette az alkarom.
– Mennyi ideig tartott, mire kifúrtam a fogad? – kérdezte.
– Hm... óráknak tűnt – grimaszoltam, mire a bátyám felé fordult.
– Ádi? Te ott voltál.
– Öt perc – vonta meg a vállát.
– Jó és mennyi ideig könyörögtem?
– Hm... tíz percig...? – haraptam meg az ajkam.
– Norci, legalább 50 percig nyivákoltunk neked! – mondta a bátyám.
– Szóval Zsolti? Észrevételek? – kérdezte Jani.
Zsolti kínosan elnevette magát.
– Szerintem nyugodtan mondd le a többi beteget!
– Leszarom a többieket, Zsolti!
És akkor tömegvita alakult a fogaim állapota fölött...
– De miért fél ennyire?
– Miért, mindenki fél!
– Én nem félek!
– Jajj, mi volt múlt Karácsonykor?
– Volt egy brutál állat fogorvos...
– Jani, biztos te is brutál állat voltál!

Az égre néztem. Égkéken vigyorgott rám Isten. Ádám szarságai is a rémületbe szoktak kergetni, de ennyi orvos közé hogy a francba keveredtem?! Hangosan hahotázott az ég. Mikor újra odafigyeltem, még mindig én voltam a téma.
– Hogy fog ezek után bízni bennem? – kérdezte Jani Zsoltitól.
– Megbízom benned – döntöttem el hirtelen.
– Tényleg? – kérdezett vissza meglepetten.
Bólintottam, de nem volt elég. Indokot könyörgött tőlem a mély csend.
– Nagyon türelmes voltál – kezdtem, elmosolyodott –, kedves és ezt senki nem tette volna meg – kerestem a szavakat – ennyit... és ennyire megértő, sosem lett volna senki.
– Még sosem kaptam szebb dicséretet – suttogta felém őszintén csillogó szemekkel. – De valld be nyugodtan, hogy a kókuszos zselé volt a tuti... – nevetett.
– Hát az epres nagy szar volt!
– Az epres sokkal finomabb! – vágta rá Jácint.
– Emlékszel, mi volt, amikor megkóstoltad, egy óráig ömlött a nyálad?
– Az nem azon az esküvőn volt?
– Esküvőn? Mit keres esküvőn érzéstelenítő zselé?
– Gondoltam, hátha szar lesz a kaja!
– Rányálzottál a vőlegény vállára!
– Amúgy is összenyálaztam volna, amilyen cukorfalat volt!

Zsolti odébb húzott. Mélyen a szemembe nézett, amitől elolvadtam...
– Bízol bennem is? – kérdezte végül, és tudtam, hogy most már a mocizás a téma.
Bólintottam ujjongva, majd a kezembe nyomta az egyik bukósisakot.
– Ültél már motoron? – kérdezte közben.
– Na állj! – lépett oda hozzánk Ádám.
– Ádi, kérlek-kérlek-kérlek, ne tedd tönkre az életem!
– Nem vihetlek el, ha Ádi nem engedi! – szólt rám Zsolti.
Ádám kissé feljebb húzta a vádliig érő halásznadrágját.
– Na, sebészkém, ehhez mit szólsz? – kérdezte a bátyám.
Mindkét térde környékét átlóban és félkörben egymást szelő hegek hasították. Kissé előredőlt és megmozgatta jobb térde közepét. A porckorong úgy lötyögött, mint egy gyümölcskocsonya.
– Hát hol vannak a keresztszalagjaid? – kérdezte Zsolti.
– A balban még porc sincs. Elszállt az is.
– Hogy-hogy nem hozták még helyre?
Ádám megvonta a vállát.
– Talán azért, hogy mindig emlékezzek arra, hogy majdnem megöltem akkor a tíz éves húgomat, aki mögöttem ült.
Akkor az összes szem rám szegeződött.
– Jézusom, és te a fogászattól félsz? – rivallt rám Jani.
– RSV Mille*2, ezer köbcenti – folytatta Ádi – pedig én is előbb motoroztam, mint jártam...
– Pfff – sóhajtott nagyot Zsolti – én ebbe nem szólhatok bele, Norc! – nézett rám.
Csend szállt közénk.
– Akkor nem mehetek, ugye? – kérdeztem a bátyámat, aki Zsoltira nézett.
Hosszú ideig nézték egymást, majd Ádám bólintott.
– Menj!

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megértettem, a bátyám mennyire bízik Zsoltiban. A pillanat, amikor megértettem, hogy engem mennyire szeret. Hogy Zsolti mennyire bízik önmagában, abban, hogy tud rám vigyázni. És én? Én kiszálltam a testemből! A motoron ülve csupán az első másfél másodpercig tartózkodtunk a világban, utána a gyorsulás kitépett belőlem mindent, mert a moci három másodperc alatt szakította a 100-at! 140-ig még csak bírtam követni, hogy körülbelül merre megyünk. Akkor még Jani ment előttünk, Jácint pedig legelöl. Mikor tüdőm hozzászokott volna a bukósisak nyomta oxigénhez, hirtelen, mint ágyúgolyó lőtte ki magát a moci. A hegyek felé mentünk, még 170-nél is a két srác elöl, aztán Zsolti levette az egyik kezét a kormányról megszorítva mellkasába kapaszkodó kezeimet. Pontosan értettem, mit szeretne: hogy bújjak még jobban, gyorsítani fog.
Akkor a „pillanat” mint időfogalom elvesztette értelmét. Semmi idő alatt hagytuk le őket. A motor eleje felemelkedett és nem is tudom, visszadőlt-e egyáltalán. Én úgy éreztem, mintha a hátulja is lebegett volna, mintha nem is érintenénk az aszfaltot.
A táj eltűnt, az ég szintén. Nem volt távolság, sem idő. Dimenziók estek egymásba, és minden sokszorozódásban csak ketten voltunk. Megszűnt a világ, minden mocskával együtt. Reszketni kezdett a bokám és újra és újra meg kellett szorítanom a mellkasát, hogy tudjam, nem lebegtem-e el messze tőle a hideg súlytalanság végtelenségébe.
Akkor lassítani kezdett. De a mindenség tetején voltunk már. A gázszabályzó olyan érzékenyen reagált Zsolti keze alatt, mint szűz lány clitorisa... ugrált és belehátrált az előretoluló idő-múlásba. Újra összecsúsztunk, majd megállt és letámasztotta a gyönyörű gépet.

Akkor már combig reszketett a lábam, ő vette le a sisakot a fejemről. Aggódó arca egyből széles vigyorra váltott.
– Azt hittem, rosszul vagy, de úgy tűnik, nem! – nevetett.
Továbbra is csak vigyorogtam. Mindenem reszketett, de nem bírtam abbahagyni a belső ujjongást.
– Jól vagy? – röhögött.
– Ez! – próbálkoztam, mire leszedett a motorról és leültünk a fűbe.
– Hallgatlak! – vihogott.
Vigyorogva körbenéztem. Az ég fölött voltunk, a hegy legtetején. Eufóriától könnyező szemekkel fordultam felé.
– Jó volt? – próbálkozott.
– Hű... – reszkettem, majd újra a tájat ölelte tekintetem.
– Az Olga-hegy – mondta váratlanul. – Gyönyörű, mint a névadója...
Ránéztem és akartam őt. Minden részem őt és csak őt. Felé hajoltam, magam felé húztam a nyakát. Felhő ízű volt a csókja.
– Mégis mennyivel...? – kérdeztem a számtalan felhő-puszi után.
Mosolyogva vonta meg a vállát.
– Az „Ádi-nem-tudhatja-verzió”-ra vagy kíváncsi? – nevetett.
– Olyan rossz vagy! – nyávogtam. – El fog tiltani tőled, múltkor már pedzegette Rómeót meg Júliát...
– Ja – arca elkomorodott.
Felállt és engem is felhúzott.
– Mi az? – kérdeztem.
Vonásai fájdalmasan rángtak felém.
– Kétszáznegyven – szeme mélyen tekintett rám.
Értetlenül ráztam a fejem. Elfordította arcát, a felhőket felkavarta valami ismeretlen, mégis eleve elrendelt, sötét erő. Majd újra rám nézett.
– A mocim végsebessége kétszáznegyven. – Ajka félmosolyra húzódott.
– Ne! Brutál! – szörnyülködtem.
– Az a baj, Kicsi, hogy az anyád még ezt is beelőzi...
Pukkadoztam a nevetéstől, ahogy anyámat elképzeltem egy motoron. Magassarkúban, bársony szoknyában. Már a bukósisakkal is komoly problémái akadnának, hogy tönkreteszi a haját, a sminkjéről nem is beszélve.
– A Bugattival talán, Zsolti, de nem tud autót vezetni. Persze, ő azt hiszi, hogy igen...
Kinevetett.
– Balerina kóristalány, aki adrenalin függő, és néha beszippant egy kis port... – rázta meg a fejét. – Első pillantásra beléd szerettem... – sóhajtotta.
És ez megint olyan volt, mint a Lidocainos csókunk. Nem zengtek felettem tűzijáték csóvák, helyettük átok-felhők kanyarodtak a bokáink közé. Majdnem elsírta magát, de nem érzelmi-túlcsordulástól. Valami baj volt.
– Hogy lehet első látásra belém szeretni?! – faggattam, majd eszembe jutottak Dávid szavai arról, hogy szerinte mennyire romlott a belsőm. – A szőke hajam? A zöld szemem? A didkóim?
Összeráncolta homlokát.
– Már akkor tudtam, hogy zakkant vagy! – rázta meg a fejét. – A Holdhoz beszéltél, miközben mínusz húszban ölelted a havat. A legtöbb lány bele sem megy a hóba, mert tönkremegy a csizmájuk, nyafognak, mert fáznak, félnek a náthától. – Még mindig nem enyhült a fájdalom az arcán. – Te úgy feküdtél ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És talán az is.
– Tüdőgyulladásom lett.
– Az hát! Zakkant vagy! – Végre egy pillanatra felvillanó mosoly.
– Szóval lehet engem a belsőmért is szeretni...?
Értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik szemembe.
– Dávid azt mondta, hogy semmi szerethető nincs bennem a külsőmön kívül.
Amint befejeztem a mondatot, nagyot sóhajtott és elsétált egészen a fennsík legszéléig. Ujjait belemártotta a mélybe zuhanó lég-fodrokba, majd újra felém fordult.
– Mi a baj? – kérdeztem felé sétálva.
– Az, hogy... – A szakadékba tekintett, majd újra rám. – Nekem csak te kellesz!
– Na jó, ez most nagyon nehezen megy – sóhajtottam. – Pedig elolvadnék ám... Minden szavadtól – bújtam a nyakához, mire szinte azonnal odébb tolt az éles föld-széltől, majd ő is beljebb lépett.
Kezei felkaromat simították.
– Találgassak? Oké. Mégiscsak tudtok valamit, ugye? Valami halálos kór. Meg fogok halni heteken belül, igaz?
– Nem – válaszolta, majd megölelt. – Norci, az anyád... – már megint belé akadt a szó.
Elhúzódtam tőle.
– Jaj, ne aggódj, anyám épp pingvineket gyilkolászik valahol északon – mosolyogtam.
Nem jött be ez sem.
– Hm, bár azokat gyilkolászna inkább...
Szavai ereimbe fagytak.
– Mi baja van anyámnak veled?
– Én egy senki vagyok – ködösített megint –, már mondtam neked. Egy senki!
Nagyot sóhajtottam és a szakadék szélére léptem. Mielőtt lenézhettem volna, hirtelen szél csapott homlokon, idegen szagú légáramlat. Megfordultam és beljebb léptem.
- Én is első látásra szerettem beléd – mosolyogtam felé.
- Tudom.
Előttem állt, a füvet piszkáló cipőjére tekintett, majd újra rám.
- A naplód. Anyád elolvasta, a fejemhez vágta és megfenyegetett, hogy maradjak távol tőled.
- Anyám sok mindent megtehetett az életemmel, de előbb ölöm meg, mint hogy ezt is elcsessze.
Kikerekedett szemekkel bámult rám.
- Kicsi Norci, tudod, te egyáltalán, hogy ki az anyád? Hogy mi mindent tehet és fog megtenni az életeddel?
Választ várva meresztettem rá a szemem.
Sóhajtott.
- Neked herceghez kell férjhez menned, Romanov herceghez! Hiszen, miatta költöztetek vissza.
- Ki miatt? - kérdeztem értetlenkedve.
- Hát miatta ... aki letépte a szárnyadat...

Megjegyzés: *1 Seal
*2 Aprilia az is

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Biró Erika

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 39
Jelenlévők:
 · legna
 · PiaNista


Page generated in 0.0499 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz