Az életemnek sebzett
útját én is járom,
őseim léptei
visszacsengenek,
hol lépek,
hol megállok,
míg az idők mezején
kardomat suhogtatva
haladok.
Járást kívánó lábam
olykor lépéssé kövül,
aztán virágot
hintek tisztelettel,
a porgőzös távolság elé.
Haladok,
mert utam s vérem
áramlón magával ragad,
útszéli vadvirágok
fütyülnek rám,
s arra gondolok:
mert lázadok,
hát elbukok,
de bukásom fölemel
s a múlt léptei nyomán
a jövőmet hozza el.