A rab madár
A fiú ma délután is a könyvtárban ült. Bár a járőrözéstől el volt tiltva, de azt senki sem mondta, hogy nem állhat neki tervezni. Az asztalon egy nagy könyv volt előtte kinyitva a város térképénél, azt vizsgálta. Olyan helyet keresett, amely potenciális búvóhely lehet egy elitpredátor számára.
Ekkor azonban egy már ismerős hang zavarta meg:
- Szia.
A lány állt előtte tegnapról. Úgy látszik, ő is a könyvtárba szokott elrejtőzni. A fiú gyorsan összecsukta a könyvet, majd széles mosollyal viszonozta a köszöntést:
- Szia! Ülj csak le!
A lány leült szemben a fiúval, majd a térképről kezdett érdeklődni:
- Miért bújtad a város térképét?
- Ó, semmi különös, csak... egy kutatást végzek. - vágta ki magát a fiú.
- Értem. - mosolyodott el a lány - Igazából... Csak szerettem volna megköszönni, hogy tegnap elkísértél.
- Nincs mit. Nem jó, ha egy lány egyedül mászkál olyankor. - mondta a fiú, majd összeráncolta szemöldökét: Ennél bénábbat nem tudtál volna kitalálni? - gondolta.
A lány zavartan nevetett:
- Figyelj... arra gondoltam... ha esetleg ma is... szeretnél...
A fiú a segítségére sietett:
- Ha ma is szeretnélek elkísérni?
- Igen. De persze, csak ha...
- Nyugodj meg! - nevetett a fiú, majd a lány szemébe nézett - Semmit sem szeretnék jobban! - talán maga sem tudta, miért pont ezt mondta, önmagát is meglepte vele és visszagondolva butaságnak is tűnt, de ha ezzel a lánnyal beszélt, szavait nem az esze, hanem a szíve diktálta. Ő maximum csak kis késéssel gondolt bele, hogy mit is mondott. Soha nem érzett még ilyet, le sem tudta volna írni. Vele minden olyan más volt, ő valahogy olyan más volt. Menthetetlenül belé szeretett a legelső pillanatban, de ő ezt még nem tudta. A lány viszont nem ijedt meg ettől a kijelentéstől, csak elpirult. Kétség kívül tetszett és nagyon jól is esett neki, hogy ezt a választ kapta.
Későn indultak útnak, mikor a könyvtár már bezárt. A lány ezúttal egy későbbi buszt választott. A nap már alászállt a téli késő délutánban. Sötét volt. Csak a közvilágítás nyújtott némi fényt. Egymás mellett haladtak és beszélgettek, mind a ketten megfeledkeztek minden másról, semmi sem létezett rajtuk kívül, csak nevettek. Amikor felértek a város főterére, ott a karácsonyi forgatag fogadta őket. Karácsony ugyan már elmúlt rég, de sok bódé és az ünnepi izzósorok még mindig kint voltak. A halk zene, a kürtős kalács illata, a fények, minden olyan romantikussá tette ezt a helyszínt. Szinte csak egy valami hiányzott, csak egyetlen egy dolog, de ahhoz egyiküknek sem volt mersze. Most még nem.
Egyszer csak megkondult a templom harangja, nehézkes, lassú, monoton, vészjósló zúgás volt. Azt jelezte, 6 óra van. A lány nehéz szívvel jelezte, most már indulnia kell, most már tényleg. Lassan lesétáltak a buszpályaudvarra és csakhamar újra megjelent a távolban a már elátkozott busz.
- Nos, ez lesz az én buszom. - mondta a lány szomorúan.
- Igen, látom. - válaszolt a fiú hasonló életkedvvel.
Mikor a körülöttük lévő tömeg már megindult, a lány búcsúzni kezdett:
- Nos, köszönöm, hogy újra elkísértél!
- Szívesen tettem! - mosolygott a fiú.
A lány kicsit tétovázott, majd elköszönt:
- Szia!
- Szia!
A lány még egyszer visszanézett, megállt, mintha várt volna valamire. Mintha nem akarta volna, hogy ennek mára így legyen vége. Valamire még várt, de mindhiába. A busz ajtajai bezáródtak, a motor felzúgott és a fiú hamarosan már csak egyedül állt a süvítő szélben, melynek hidege a csontjaiig hatolt. Egészen eddig nem érezte a téli fagyot, hiszen belülről fűtötte valami más, most viszont hirtelen nagyon hideg lett. Tudta, hogy mi volt az, amit nem mert megtenni. Nagyon jól tudta.
|