Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Költők Panteonja 5. rész

, 261 olvasás, Simon Gergely , 0 hozzászólás

Megemlékezés

Radnóti Miklós kísérőjének kiválasztása

Halk hegedű hangjai szóródtak szét a Mennyei Kávéházban. Az asztalon gulyásleves és túrós palacsinta volt. Jóízűen kanalaztak a költők, s közben egymással beszélgettek. Néha pislogtak, s néha nevettek. Babits emelte föl egyik kezét, s szólt oda egy Fénylénynek:
- Angyalom, ha egy kis kenyeret hozna nekem...
Ézsiás kettőt koppantott botjával a fénypadlóra, s a kenyér már ott is volt.
- Uraim, elnézésüket kérem, hogy megzavarom az ebédjüket, de ismét sürgős feladatunk van. Újabb költőtársuk érkezett kritikus órájához. Radnóti Miklós. Petőfi szólalt meg:
- Igen! Minap beszélgettünk éppen Arany Jánossal, hogy milyen nagyszerű költő Ő. Megdöbbentőek és magával ragadóak a versei.
- Igen, ezt én is alátámasztom. - szólalt meg Arany. - Valóban így volt, Sándorral nem tudtuk letenni köteteit... Hihetetlenül szép képi világ... a költők sorban elismerően bólogattak. Ézsaiás folytatta:
- Uraim, ki szavaz arra, hogy Radnóti Miklós beléphessen a költők Panteonjába és asztaltársuk legyen? - erre minden költő felemelte kezét. Arany János megszólalt:
- Úgy gondolom Sándor, neked kéne menni. Ézsaiás barátunk úgyis fog kérni egy segítőt és ki más mehetne egy nagy költőhöz, mint egy másik nagy költő.
- Igen, ebből a megközelítséből nézve, neked kéne menni, János! Te nagyobb költő voltál, mint én. Karinthy a szokásos szarkazmusával vágott közbe:
- Tisztet Uraim, János és Sándor megették már a levesüket?
- Miért érdekes ez kedves Frigyes? - kérdezett vissza Arany.
- Mert, ha igen, akkor jól kinyalhatnák egymás tányérját! Zrínyi fejét csóválva így szólt:
- Szörnyen szalonképtelen ennek az embernek a humora! Mire Karinthy:
- Igaza van, Miklós. Elnézését kérem, de nem tudtam kihagyni ezt a poént. De komolyra fordítva a szót, ha önök is egyet értenek velem, Arany Jánosnak kéne mennie, ugyanis Radnóti eredetileg tanár, épp, ahogy János... Értik ugye, nem kell magyaráznom? Szakmabeliek.
- Igaza van, szólalt meg Zrínyi. Mindenki helyeslően bólógatott, és egymás közt duruzsolva osztották meg véleményeiket.
– Befejezem az ebédet, kedves Ézsaiás és aztán indulhatunk. Ígérem sietek. - mondta Arany.
- Reméljük a következő fogás nem hal lesz. - szúrkálódott Kosztolányi. Ezen Ézsaiás is elmosolyodott. Majd Arany felállt, megtörölte a száját egy szalvétával, s így szólt:
- Indulhatunk. - és kopogó léptekkel hagyták el a Mennyországot.


Radnóti Miklós átvezetése

1944. november 9. Szentkirályszabadja közelében. Egy sötétzöld teherautó nagy hanggal, zörögve robogott az országúton. A novemberi köd átáztatta a viharkabátokat és az elgyengült emberek ruháját is. Már hidegre fordult az idő. Folyamatos volt a köd és az eső. A teherautó a közeli kórházból visszafelé, Szentkirályszabadja felé vette az utat. Vissza kellett fordulniuk, mert a kórháznak nem volt több kapacitása, hogy fogadja a megannyi ellátásra szoruló embert. A teherautó platóján 23 elgyötört fogoly ült. Miklós az elmúlt napban háromszor is elesett, kiesett a menetoszlopból. Nagyon kevés ereje maradt. A platón a fejét lehorgasztotta és nemigazán kommunikált már senkivel. Merengeni kezdett a pályafutásáról, az életéről: - „vajon van visszatérni otthon? ” Vajon élve hagyja el ezt a szörnyű földi poklot?
A plató másik feléről egy érdes, mély hang szólt hozzá:
– Miklós! Hallasz? Figyelj rám! Szedd össze magad, s emeld fel a tekinteted reám!
Miklós lassan felnézett és egy csuklyás alak ült vele szemben. Őt még nem látta soha, pedig ez a társaság már igen régóta együtt volt. De mégis valahonnan nagyon ismerős volt neki.
– Emlékezz rám!
– Olyan ismerős vagy! A táborból nem emlékszem rád. Itt szálltál föl? Valahol találkoztunk... Azon gondolkozom melyik munkatábor alatt? Valahol már biztosan találkoztunk.
– Szegeden, 1937-ben, december elején. Emlékszel már?
– December elején? - erőltette emlékezetét Miklós, de mind hiába.
– December elején voltam Szegeden? Most valahogy úgy nem rémlik. De lehettem. Ott találkoztunk?
– Azon az estén, amikor meghalt József Attila. Tőlem tudtad meg.
– Igen! Innen voltál olyan nagyon ismerős! Petőfitől idéztél, de aztán eltűntél és én azt hittem csak képzelődtem.
– Te is tudod Miklós, hogy nem képzelődtél. Akkor én megígértem neked, hogy ha kell, a végén majd itt leszek. Hát eljöttem.
- Minek a végén? Akkor te lennél a...
- Én vagyok rettentő szavak tudósa. - Miklós hirtelen feleszmélése után elcsendesült, s magába mélyedt.
– Emlékszem, milyen hatalmas pelyhekben hullott a hó azon az estén a pályaudvaron.
Az idős hölgy azt mondta, sírnak az angyalok. Hetekig a hatása alatt voltam. Éreztem, hogy ez egy találkozás volt a végzetemmel. A lelkem mélyén mindig rettegtem, hogy újra eljössz. Mert az a végét jelenti. Győzködtem magam évről évre, hogy ez az én téveszmém volt. De eljöttél. És most a remény illúziója halt meg. Ennyi volt.
– Miklós, kérlek figyelj most rám! Egy órán belül meg fogsz halni. Minden rabot kivégeznek.
– De hát mi értelme van minket megölni? Miért nem hagynak csak itt? Úgyis vége már a háborúnak. Elveszett minden. Miért ölnek hát meg minket? Ha esetleg leugranánk a platóról, akkor...
– Akkor azért lőnek agyon. Miklós! A sorsod elkerülhetetlen, ahogy minden nagy költőé.
– Nem! Nekem még haza kell mennem Fannihoz! Nagyon vár. Nagyon szeret. Még nem kértem tőle bocsánatot, hogy Judittal volt az a kapcsolatom. Nem halhatok meg! Segíts nekem! Haza kell mennem hozzá! Nekem még írnom kell! Nekem... nekem még annyi mindent kell tennem!
– Nyugodj meg! Hamar vége lesz és utána egy csodálatos helyre mész. Egy igazán csodálatos helyre! Ott vár már téged mindenki: Ady, Babits, Vörösmarty... és most is hoztam neked egy vendéget.
– Vendéget? Kicsodát? Ne vendéget hozz! Juttass haza!
– Nem lehet. Itt a vég. Neked ennyi adatott. Szeretném, ha nem félnél, szeretném, ha bíznál bennem. Ez nagyon fontos. Nézd, ki ül itt mellettem! Abban a pillanatban fényesség támadt és a fényességből kirajzolódva egy magyar mentét viselő, őszes, harcsabajszú ember jelent meg Ézsaiás mellett.
– Szervusz Miklós barátom! Engedd meg, hogy így ismeretlenül is letegezzelek, hisz nem csak költők vagyunk, hanem mindketten szakmabeliek is. Arany János vagyok kérlek tisztelettel.
– Arany János?... A fáradtságtól csak hallucinálok.
- Nem, nem hallucinálsz. Olvastam a verseidet. Szépek! Gyönyörű dolgokat alkottál. Ezt éppen Petőfi barátommal állapítottuk meg, hogy ennek a századnak az egyik legmeghatározóbb költője vagy.
- Már elnézést kérek, de ebben a helyzetben ez egy cseppet sem vígasztal.
A platón ülő egyik ember odafordította a fejét.
– Magadban beszélsz. Az ember már nem tudja mikor van ébren és mikor alszik. Ez már a vég, Miklós.
Radnóti pihegő mellkassal felé fordította a fejét, és beleegyezően bólintott:
– Ez már az, barátom... - felelte, majd visszafordult újdonsült útitársaihoz.
– Gyönyörű Isten országa, ahova téged várnak. De, hogy kellő hittel lépd át kapuit, hívtam neked még egy vendéget! Valakit, aki már nagyon vár, s oly türelmetlen volt, hogy el kellett hozzam magammal.
Abban a pillanatban mellette megjelent egy kisfiú századeleji ruhában. Olyan 5-6 éves lehetett. Kis nyakkendő, térdzokni és korabeli cipő volt rajta.
– Miklós! - szólalt meg a kisfiú. – Ideje jönnöd. Olyan régen várok már rád.
– Miért vársz te engem?
– Együtt nőttünk az anyaméhben, s ne csodálkozz kinézetemen, mert a gyermekként érkezőket Isten gyermeknek tartja meg. Én születésünkkor meghaltam és anya is. Ő is nagyon vár már, látta, mennyit gyötört a bűntudat, oly nagy szeretettel ölelt volna, hogy vigasztaljon téged. És te is tudod, hogy az ikrek elválaszthatatlanok. Nagyon régen vágyom már rá, hogy veled legyek.
– Olyan nagyon hiányoztál te is nekem! – felelte fájdalmát és fáradtságát feledve, boldogan csillogó szemekkel.
– Hányszor képzeltem el, hány éjszakán át gyerekkoromban, hogy él még az én kistestvérem és édesanyám. Olyan egyedül voltam...
– Tudom... - s a kisgyermek rárakta piciny kezét Miklós térdére.
– Ott voltunk veled. Anyám ölében ültem és mindenhol vigyáztunk rád. De ma eljött az idő és ha erős szívvel és hittel átvészeled az elkövetkezendő néhány percet, bepótolhatjuk az elvesztett életet. Nekem mennem kell, nemsokára találkozunk! Várlak anyával, apával, és a költőkkel. Anyu és apu azt üzenik büszkék rád!
– Miért?
– Mert te vagy Radnóti Miklós, és én is büszke vagyok rá, hogy én vagyok a testvéred. – s abban a pillanatban eltűnt.
– Érted már Miklós? A földi élet számodra itt lezárul. - mondta Ézsaiás.
– Nem kértem még Fannitól bocsánatot! Haza kell mennem, mert vár engem az asszony, s egy bölcsebb, szép halál. Bocsánatot kell tőle kérnem! Nagyon szerettem őt és mégis megcsaltam. Nem akarom, hogy így emlékezzen rám!
– Fanni téged nagyon szeretett és megbocsátott!
– Tényleg megbocsátott?
– Igen. Ézsaiással elmentünk hozzá, mielőtt ide jöttünk. Nincs harag a szívében feléd. Csak szeretetet érez és összetartozást. Mindent amit sejtett, vagy tudott, megbocsátott, mert tudta, hogy te is szereted őt. S abban a pillanatban nyikorogva fékezett a teherautó, majd szép lassan félrehúzódott az út szélére. Leugrott a kísérő a kocsi hátuljáról. Egy tiszt és egy kiskatona pedig a fülkéből szállt ki.
- Terelje lefele őket! Gyerünk! A gödröt már megásták? Nézzen utána!
- Hadnagy úr! Nem kéne őket vigyázni? Ahogy megtudják, elfutnak!
- Ezek, bassza meg? Katona, nézzen már rájuk! Ezek nem futnak már sehova. Már nem is emberek. Mi teszünk szívességet azzal, hogy megszabadítjuk őket. Lélegző dögök...
És abban a pillanatban puskatussal lelökdösték őket a teherautóról. Miklóst hetediknek, nagy erővel taszították a sáros avarra. Nem volt már nagyon ereje. Nem tudott sem visszaszólni, sem felállni. A többi rabbal hanyagul egy vonalba rugdosták. Csak feküdt, s próbált valahogy feltápászkodni. Nem sikerült. Pisztolylövés. Egy földre hulló test hangja. Újabb lövés. Oldalra fordította a fejét és látta, hamarosan ő következik. Egyre inkább közeledik hozzá a kivégző. Hirtelen összeszorult a szíve és a torka. Remegni kezdett. Lehunyta szemét. Ézsaiást látta maga mellett.
– Nyugodj meg Miklós, itt vagyok! Nincs semmi baj. Csak egy pillanat lesz, s mind a ketten átlépünk.
Idegesen szedte a levegőt, nem nagyon tudott rá reagálni. Fölfelé nézett az úttest felé, hol Arany Jánost pillantotta meg.
– Miklós, nyugalom, mindjárt vége! Egy fényes villanás és eltűnt. Miklós hallotta, hogy már a mellette levőt lövik fejbe. Ő következett. Felnézett, minden erejét összeszedve ránézett hóhérjára. Fiatal, 20-as éveiben lévő közkatona volt, aki faarccal próbálta palástolni iszonyatos szenvedését. A katona ránézett és remegni kezdett a szája. Sírással birkózva és halkan motyogva ennyit mondott:
– Kérem, hajtsa előre a fejét és hunyja le a szemét.
Miklós megadóan engedelmeskedett. Hirtelen egy hatalmas csattanással csapódott fejébe a golyó. Mintha áram rázta volna meg. Abban a pillanatban nem érzett már semmit. Hirtelen megszűnt a fáradtság, az elgyötörtség, az éhségtől való kimerültség, a szomjúság és a félelem. Ott állt a partoldalon Ézsaiás mellett és látta saját testét, hogy fekszik a fűben megannyi emberrel. A katona csak odébbállt és folytatja a mészárlást.
– Az ő lelkükkel mi lesz? -kérdezte a mellette álló Ézsaiást.
– Ők is hamarosan az Úr színe elé állnak. Jöjj barátom! Díszes fogadást rendeztem a tiszteletedre. Ott lesz mindenki, aki téged szeret és már nincs az élők körében. Ott most együtt lehettek. Hosszú és boldog időt garantálok neked, hogy aztán majd egy napon új feladatot kapj te is Istentől, mint ahogy ez a csodálatos társaság minden tagja. Isten feladatát fogjátok majd végrehajtani a földön egy szebb és jobb világért. És most kedves Radnóti Miklós - tartotta irányt mutatóan karját az átjáró felé enyhén meghajolva és lehajtott fejjel – Csak teutánad! – és Radnóti önszántából, tiszta, könnyű lélekkel megtette az első lépést. Majd egy fényes ajtón elhagyták a földi világot.
Ködös nap volt 1944. november 9-én Abda falvánál, amikor Radnóti Miklós megérkezett a Költők Panteonjába.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 1
Kereső robot: 46
Összes: 90
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0448 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz