Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 15.

, 391 olvasás, Mona , 4 hozzászólás

Ezerszín

Hát, eddig is megvolt az oka, amiért utáltam fogorvoshoz menni, de ezek után meg...
Csak ültem a töri könyv felett, egy szót sem bírtam felfogni, rettenetesen lesújtottak a történtek. Arcom felemeltem a lapról, majd ellepték a könnyek. Hatalmas, súlyos cseppek áztatták a nyomtatott betűket.
A másfél év alatt, plusz ebben a néhány napban, amikor újra életem főszereplőjévé vált, körülbelül százezercsillióbilliószor képzeltem el a mi nagy, csinnadrattás, visszatérő-csókunkat. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy az egészből semmit sem éreztem!

Akkor kopogtak az ajtómon, és mivel a zár még mindig ramaty állapotban volt, Ádám keze egyszerűen csak belökte azt.
- Norcim, te már megint szenvedsz... - sóhajtotta, amint meglátta, hogy szorgosan törölgetem az arcom.
Bejött és végignyúlt az ágyamon.
- Hozzak egy fájdalomcsillapítót? A fogad fáj? - kérdezte végül, mire újra kezdtem a bőgést.
- Nem, még mindig zsibbadok!
- És az ilyen tragédia, húgom? - bámult rám értetlenül, majd az éjjeliszekrényen álló balerinaórámra pillantott. - Négy óra telt el, most már múlni fog...
- Most már mindegy!
Egy ideig csak figyelt, összeráncolt szemöldöke alól, majd folytattam.
- Megcsókolt!
- Ó... - húzódott mosolyra a szája – És akkor mit bömbölsz? - vigyorgott.
- Tudod, Ádi – fújtam ki az orrom –, az ember azt gondolná, hogy egy sebész és egy belgyógyász tisztában van a Lidocain hatásával.
- Elmondjam, hogy zárja le az érzékelést sejtszinten?
Vágott közbe és szemei felcsillantak.
- Pont erről beszélek... Látod, neked sem esik le...
- Ó, Kicsi... - ült fel megvilágosodott arccal – Hogy nem érezted! Jaj, ne hibáztasd Zsoltit, általában másfél-két óra alatt elmúlik a hatása, nem tudhatta, hogy – és akkor elnevette magát.
- Igen, ez a bajom, hogy lehetek ennyire szerencsétlenül szánalmas? Tuti, hogy a műtét alatt is már mindenemet látta...
- A hasadban matatott – próbálkozott.
- Hát, Ádám, ez is nagyszerű! Elképzelem, ahogy túrkál a beleim között... - forogni kezdett a gyomrom – De közben a tükrözések, tudod! A... ööö, szóval honnan? Tehát oda dugták a csövet, alulról?
Láttam, hogy nem képes azonosulni a problémámmal.
- Norci, ő ott orvos volt, és ez nem... - kezdte – Figyelj, ez neki egész mást jelent. Ha meglátsz egy tűt, vagy csak megemlítek bármilyen orvosi dolgot, te már ájuldozol. Egy sebésznek a műtő olyan, mint neked a színpad. Amikor az égbe dobálnak, te arra gondolsz, hogy kinyújtsd a lábad, megfeszítsd a derekad, mi meg halálra rémülünk, hogy leesel, elesel, széttörik a koponyád és nyekk.
- Úhh – vágott fejbe a gondolat.
- Neki ez nem undorító, ahogy neked sem félelmetes a színpad. Ez a munkája, nekünk ez nem... - kereste a szavakat.
- De Ádám! Ne mondd nekemmár, hogy ha megláttok egy pucér nőt orvosként, nem gondoltok arra, hogy milyen a melle, vagy az én esetemben, ott lenn...
Ádám elnevette magát.
- Miért, te is megbámulod a balettos fiúk szűk harisnyájából kidudorodó micsodájukat?
- Nem, mintha csak kellékek lennének a táncunkhoz – döbbentem rá.
- Majd, ha eljön az idő, Norc, nem szabad, hogy ilyesmikre gondolj! Az első alkalom...
- Ádi! Most ugye nem fogsz nekem a szexről beszélni? - rettentem meg.
- Miért? - kérdezett vissza a legnagyobb nyugalommal, egyszerűen nem hittem el, hogy őt ez az egész nem hozza zavarba...
- Mert mindent tudok már róla! - vágtam rá, mire Ádám lesápadt. - Mármint elméleti szinten...
- Hát, húgom, a szex az minden, csak nem „elméleti szint” - sóhajtotta megkönnyebbülten, majd lemászott az ágyamról -, ha bármilyen kérdésed van...
- Nem tőled fogom megkérdezni! - zártam le idegesen a beszélgetést, majd újra a töri könyv fölé hajoltam.
Ádám még ácsorgott egy darabig az ajtóban, aztán halkan megszólalt.
- Nem leszek mindig melletted...
Nem törődve szavai mélységével, elnevettem magam.
- Reméltem is, bátyó, hogy nem ülsz majd te is az ágyon kommentálva a cselekményeket...

Amint Ádi kiment, borzalmas fáradtság lepett el. Tétován böködtem az érzéketlen arcom és a könyvre sóhajtottam – rengeteg tanulnivaló volt még. A balerina gnóm lábai – az egyik az órát, a másik a percet mutatta, most éjfélben csúsztak egymásra. Egyik kezem a könyvön, a másik az arcomon dobolt.
Rápillantottam az idő-táblámra. A piros bejegyzéseket azóta zöldek egészítették ki, melyek a bátyám kézírásával az orvosi vizsgálatokat jelentették. Nagyot sóhajtottam és éreztem, hogy megint nem bírom tovább. Halkan felálltam és kilopóztam a folyosóra. Megtorpantam, amikor láttam Ádi ajtaja alatt kiszűrődni a lámpafényt, aztán gyorsan befordultam a fürdőszobába, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Szemben egy plafonig érő fiókos szekrény állt, anyám egész kozmetika ipart tartott ott. Kihúztam a legalsó fiókot, bal-hátulról előástam a kicsi sminkes dobozt, belőle a drogot.
”Basszameg” -suttogtam magam elé, a kicsi zacskóban most csak por volt, és én el sem tudtam képzelni, mit kezdjek vele.
Nagyot sóhajtva magamhoz vettem a zacskót és betoltam a fiókot, majd visszalopóztam a szobámba. A folyosón megkönnyebbülten vettem észre, hogy Ádi már lekapcsolta szobájában a villanyt.
A zacskót megdöntve csíkot húztam a töri könyvre, majd jó néhány percig bámultam azt.
Hezitáltam, miközben egyre álmosabb lettem. Meg kellett tennem...
Gyors mozdulatokkal szétszedtem egy tollat – még mielőtt meggondoltam volna magam -, majd ahogy a filmeken láttam, befogtam az egyik orrlyukam, és összeszorított szemekkel nagyot szippantottam.

De a levegőt már nem tudtam kifújni. Eleredt a hó... apró hűs pelyhek pöttyöződtek bennem egyszerre, mindenűtt, a bőröm alatt. Bizseregve csiklandoztak, majd langyos, kristály-illatú patakként csordultak össze. Áramlottam, lassan előre, hátra, kétoldalra. Vízzé váltam, csendesen csermelylő hullámokká. Egyszerre szívtam magamba a víztükörre simuló lágy Napot, a szunnyadó eget, karommal könnyedén magamhoz öleltem a csillagokat. A talpamból hullámos indák nőttek, lábujjaim között a forró nyár hűvös tóparti sara, majd a homok lassan peregni kezdett bennem, esni hangtalan, lentről fel, majd mint homokóra, fordult meg bennem minden. Életeket számoltam a homokszemekben, szívem környékén csillagokkal pároztattam azokat, gyönyörű tavirózsákat ellett az ölem, bizsergetve ágyékom legmélyét.
Aztán tudtam csak kilélegezni. Messzire fújtam tüdőmből az akaratot, a kapaszkodást, az állandó rettegést. Eltávozott a fájdalom, a nyomasztó múlt, a szorító aggodalmak. Semmi sem maradt, csak én. A vár alapzatig, kertjével és környékével, lecsupaszítva, tökéletesen megtisztult.
Egy ideig még lüktetett bennem, ereimben, mint dicső szenteltvíz, majd az érzés még éhesebbé tett. De akkor, tisztuló látásom észrevette a töri könyvet, majd ugyanakkor zuhant rám, mint lavina tört be az ablakon a vágy, hogy újra beszippantsam ezt a gyönyör-édes, nyugodttá halkult világot.

- Norci!
Ajkam mosolyra húzódott. Az ágyában vagyok – éreztem. Hátamat a test-közelsége simította, arcomat melengette a függöny közül beszűrődő napfény.
Hozzám ért, a testem alá nyúlt és a plafon felé emelt. Nevetve nyitottam ki a szemem. Arcát pillantottam meg, de valami nem stimmelt.
- Hát szia! – mozogta ajka, majd a kék ég látványa csapott homlokon.
Fejem a talaj fele dőlt, vakká szédültem egy pillanatra, majd újra látni keztem: napfénytől csillogó fűszálakat. Felkaptam a fejem, a karjában vitt. Egyik combomat kihúztam a szorításából.
- Jól van, ébren vagyok – nyávogtam, ahogy próbáltam mindkét lábam a földre tenni.
Letett és készenlétben várta, összecsuklom-e. A nyári napfény pulzálva tolult felém, égetve szememen át az agyam- lüktetve fájt a fejem. Ujjaim a homlokomhoz nyomtam árnyékot húzva szemem elé és ránéztem.
- Elmondanád kérlek, hogy miért szundikálsz a mező közepén? - kérdezte végül, a szokásos mosoly nélkül.
- Én... Nekem fogalmam sincs, hogy kerültem ide – válaszoltam, majd körbenéztem.
A tér duplát fordult körülöttem, valahogy újra Zsolti karjaiban találtam magam. Reszketett a hőség, a Nap lángcseppeket izzadt megolvasztva az eget. Pár pillanat múlva újra kitisztult a látásom. Felnéztem rá, majd kibontottam magam az öleléséből.
- Szédülsz? - kérdezte.
- Jól vagyok – válaszoltam, és a valóság kezdtett újra a helyére zökkenni.
Megfogta a kezeimet és mélyen a szemembe nézett.
- Biztos jól vagy?
- Igen! - nyomatékosítottam, majd a földre huppantam és kidobtam a taccsot.
- Milyen lenne, ha nem lennél jól... - hümmögte.
Mire összeszedtem magam, nem bírtam ránézni, csak elindultam a házunk felé.
- Most meg hová mész? - kérdezte halkan, mire ráförmedtem.
- Töri doga lesz, sietnem kell! - fordultam vissza és sietősre vettem a lépteim, igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna...
- Norci, állj meg! - szólt rám, mire megtorpantam és felé fordultam.
- MI VAN? - kiáltottam, és elképzelésem sem volt arról, miért éreztem úgy, hogy mérhetetlen szomorúságtól könnyezik a szívem.
Fájt a fény, elérhetetlenné vált a pillanat, amelyben mindig létezni szoktam. Valami nagyon furcsa és rossz előérzetem támadt, szinte sikított bennem a kétségbeesés, de nem volt időm önelemzésre, be kellett érnem a suliba.
- A házatok a másik irányban van... - közölte vizslató szemekkel.
Nyögtem egyet és elsiettem mellette, majd megragadta a kezem.
- Kicsilány, délután négy van, már nem lesz töri doga – sóhajtotta.
- Úristen, mit tettem?! - sikoltottam és a tér dübörögni kezdett.
A verőfényes eget végeláthatatlan esőfelhők kezdték takarni. Halántékon kapott a szél, mérhetetlen feketeség kezdett kúszni felénk a távolból.
- Mit...? - kérdezte és közelebb lépett.
Ránéztem. Szerethetném – húzott egyre mélyebbre ez a megmagyarázhatatlan letargia. Szép, mint egy álom. Kedves és törődő, de több volt, mint amit szavakkal meg tudtam volna fogalmazni. Vonzott. Nem kellett hozzámérnie ahhoz, hogy érezzem létének megnyugtató erejét, biztonságot adó ölelését. S ha megérintett mégis, derekamon lángolt az édes megsemmisülés, önmagamtól való megmenekülés vad vágya.
- Halott vagyok – kúszott a gyomromba a rettegés.
- Mi történt, miután eljöttem?
Szemem az égre szegeztem. Egyre húzódtak a felhők, távoli dörgés moraja hallatszott. És akkor bevillant. Nem speed volt. Valami isteni szer, valami gyönyörű kábulat, ami olyan ajtókat szabott fel bennem, melyek létezését még csak nem is sejtettem. Elfogott az emlékezés bizsergése. Újra akartam. Jobban, mint Zsoltit...
- Tanultam, aztán kicsit kijöttem kiszellőztetni a fejem, majd elaludhattam – hazudtam rezzenéstelenül.
A feketéllő Menny éles ingáját lebegtette felettem a viharra készülő szél.
- És a fogad? Bevettél valamit?
- Nem.
És akkor mintha a föld alól keveredett volna fölénk a hatalmas égcsattanás. Megrezzentem.
- Elaludtál vagy... Elájultál? - faggatott szüntelen.
- Nincsen semmi bajom, Zsolti. Egyszerűen csak kimerültem.
Bólintott. Majd újra torkon vágott a következő dörgés. Anyám meg fog ölni.
- De ez nem lehet! – estem kétségbe, nagyot zuhanva egyik hegyről, a másik völgybe – a töri doga... - sírni kezdtem.
- Nincsen semmi baj! - talán ő volt az egyetlen, aki ezt úgy tudta mondani, hogy ne üres frázisnak tűnjön – Ki kell deríteni, miért fájt úgy a hasad, addig semmi mással ne törődj!
Elrántottam kezemet a szorításából és ráförmedtem.
- Neked könnyű, nincs anyád!

Akkor csapott közénk az első villám. Akkor határoztam el, hogy puszta kezemmel fogom kitépni a nyelvem. Megrezzent szavaim kegyetlenségétől, majd értetlenül rázta a fejét.
Elrohantam. Futottam a vihar elől, ami már előttem volt, körbevett. Talán belőlem indult és forgatta fel a világot. Zokogtam, amikor megpillantottam Ádit fent a szobámban.
- Norci! - hangja átordította a dörgést, a kezében tartva valamit.
A kiszacskó. Megpördültem, Zsolti távolodott, a vad fű hullámzott, ordított az ég, kanyargott fenyegetőn a szél. Pörögtek a felhők, egyetlen gigantikus, halál-fekete vattacukorrá tekeredve.
- NE HARAGUDJ! - sikoltottam az ég felé.
Majd lerohant a negyedik lovas is.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 10
Összes: 18
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0211 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz