Karcolja lelkemet a búcsúzók hite,
sebemen is csak a holt remény őrködik.
Gondolatom lelkedbe fúl lassan bele,
alámerülve levegődért küszködik.
Kapaszkodva, harangos estékre vártam,
hol a messze zúgó csendülés felragyog.
A falaknak dőlve egymagamban álltam,
sötétség ült a vállamon, rideg, konok.
Nagy halomba gyűltek átvérzett rongyaim,
a nyár melege sebeimre ráfagyott.
Lelkembe rejtettem büszkeségem, amin
a feledés hagyott édes-keserű nyomot.
Fényemen karc a sötét, mi tán megértett,
kormos köntösében mindig otthon vagyok.
Gyertyaként lángolnak az örök miértek,
harangzúgást is csak befelé hallgatok.