Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 12.

, 391 olvasás, Mona , 6 hozzászólás

Ezerszín

A sebész főorvos magassága eltűnt, a padló szintjére zsugorodott, amikor a tényeket közölte anyámmal. Gondoltam rá én is, hogy ezek után megszűnik a srácok munkahelye, az összes alkalmazott a dutyiban végzi, a főnök meg mehet náthákat gyógyítani Mucsogaröcsögére, de jelen pillanatban anyámat más dolog foglalkoztatta.
- Na, de részt vehet Nora a röplabda bajnokságon?
Sokszor hittem már, hogy nem fog tudni meglepetést okozni, de most mégis sikerült...
A főorvos – visszanyerve körülbelüli magasságát – rámnézett, a szemem persze majd' kiesett a helyéről.
- Mikor lesz? - kérdezte végül, és tudtam, hogy ebben a percben fény fog derülni anyám társadalmi rangjára. Kiderül, ki fontosabb: Hippokratész vagy Ruszlana.
- Csütörtökön – válaszolta anyám.
- Három nap múlva? - horkant fel a főorvos, majd újra zsugorodni kezdett anyám kék, mindenen áthatoló pillantása alatt. - Ha Nora úgy érzi...
Természetesen Ruszlana győzött, és az is magától értetődő volt, hogy ő fogja eldönteni, én hogy érzem magam.
- Átnéztünk mindent és nem találtunk semmilyen elváltozást. A műtét után áttükröztük a beleket – a gyomrom kavargott még a gondolattól is, mikor sorolta, mit műveltek az elaltatott testemmel -, MRI-vel végignéztük a szerveket, de minden normálisnak tűnt – hangja talpnyalástól vékonyodott.
Anyám csak legyintett.
- Ne izgassa magát, Főorvos Úr, a lányomnak nagyon erős a képzelőereje, hajlamos kitalálni bármit, csak hogy megússza a rá váró feladatokat... - tekintett rám szigorúan, és még ez is fényévekkel kedvesebb pillantás volt, mint amit közönség nélkül eszközölni bírt.
A sebész óvatosan mosolygott felém, amit természetesen nem viszonoztam.
- Én azért szeretném, ha Nóra bent maradna még nálunk néhány napig, megfigyelésen – dadogta a doki.
- Pont ezt szeretné elérni. Úgyhogy adják csak át nyugodtan az ágyát olyannak, aki valóban beteg...
Az orvos értetelenül ráncolta a homlokát, végül bólintott.
- Most pedig, ha megbocsát, szeretnék négyszemközt maradni a lányommal.

Szíven vágott anyám kérése, és a világon minden összeszűkült a testemben.
A doki bólintott és szinte futott, úgy sietett ki a kórteremből. Úgy szerettem volna követni...
Még be sem csapódott az ajtó, már csattant az első pofon. Okosan, gyűrű nélkül...
- Miért kellett iderángatnod? - kérdezte, majd jött a második.
Vézna karjaival közrefogta testem, ahogy az ágyamra támaszkodott, majd világos kék jég-szemével az enyémhez közeledett.
- Esküszöm, nem én kértem, hogy... - És a harmadik.

Akkor kopogtak. Anyám dühösen kifújta magát, majd hátrafordult, ahogy nyílt az ajtó.
- Szabad? - kérdezte a résnyire tárt ajtóból a negyvenes férfi, fehér köpenyét a kezében tartva.
Anyám felpattant mellőlem és odaugrált hozzá. Az a belgyógyász volt, akihez még a műtét előtt hozzádörgölőzködött... s tett most is ugyanúgy.
A férfi egymagas volt az én 180 centis anyámmal. Kedves tekintettel mosolygott Ruszlana-ra, aki kacéran nyújtogatta felé a nyakát.
- Rég volt... - kezdte a férfi, anyám válaszként a pilláit rebegtette. - Örülök, hogy Ádám a belgyógyászat mellett döntött, az egyetem legjobb hallgatóját nagyon szívesen veszem a szárnyaim alá.
- Ádám felfoghatatlanul okos, nem fog csalódást okozni – nyávogta a nő.
A férfi ezúttal felém irányította pillantását, és ugyanolyan kedvesség ölelt körbe. Az ágyam mellé lépett.
- Nora, a belgyógyász főorvos vagyok, nagyon sajnálom, hogy így alakult... Ne aggódj, kiderítjük, mi volt ez az egész – mondta és kedvessége még azt is elfeledtette velem, hogy hiába vágtak fel.
Akkor anyám közénk szúrta vörös magassarkúját.
- Nora csak szimulál, Tamás. Az évzáró dolgozatok helyett úgy gondolta, inkább heverészik itt egy kicsit.
Az orvos nagy, zöld szemekkel nézett anyámra.
- Mindent végig szeretnék nézni a lányodon!
A „minden”-től görcsbe rándult a gyomrom. Anyám szeme villant, barna szájfényes ajka elvékonyodott.
- A sebészek már megnézték – kezdte, majd az órájára pillantott -, nekem pedig sietnem kell, úgyhogy Nora öltözz! - szólt rám, majd idegesen a hajába túrt – ragadt a hajlakktól.
- Igen, most jövünk mi! - erősködött a férfi, mire hol ki-, hol betakaróztam, alkalmazkodva ki-ki kívánalmaihoz...
Anyám közelebb lépett a férfihoz, villámzáport szórt felé.
- Azt mondtam, nem! - harsogta, így végül kitakaróztam és öltözni kezdtem. Az ágyam melletti széken heverő pólómat rávettem a kórházi hálóingre.
A férfi nagyot nyelt, majd felém fordult.
- Majdnem tizenhét éves vagy, Nora – kezdte -, úgy gondolom, el tudod dönteni egyedül is...
Ebben a pillanatban anyám felöklelte a férfit... Én csak álltam ott, sóbálvánnyá merevedve, és összeszorított szájjal figyeltem a történéseket.
Legalább a kórterem ablakáig passzírozta az orvost.
- Ne gondold, hogy kihasználhatod a régi ismeretségünket!
Az orvos még onnan is engem figyelt, ahogy sietve összekapkodom a cuccaimat, magamra rángatom a rövidnadrágot, fel-felszisszenve a hasamon lévő vágástól.
- Nora, gyere be reggel! – szólt és úgy kapta el anyám pofonra csattanó kezét, hogy oda sem nézett.
„Profi! ” - ámultam el.
Anyám horkantott egyet, majd felémügetett, elkapott és az ajtó felé lendített. A folyosón haladva újra normálissá vált. Mindenki őt figyelte.

Anyám nem úgy járt, mint az emberek, ő vonult. Tűsarkú cipőben is úgy siklott, ahogy más tükörjégen korcsolyalábakon sem tudott. Orra mindig mindenki fölé emelve, felnézve rá sokszor elcsodálkoztam, hogy nem botlik el soha, hisz' nem is lát minket, akik „alatta” léteztünk. Ő nem nézett senkire, de őt mindig bámulták.
Szürke kisegérként caplattam mellette, amikor megpillantottam, ahogy Ádi és Zsolti szembejönnek velünk. Megtorpantak, Ádi kérdően szélesre tárta a karját, Zsolti a folyosófalhoz dőlt.
- Mi van, kisfiam? - anyám a bátyámhoz szambázott és simítgatni kezdte a köpenye gallérját.
- Anya, mi folyik itt? Csak azt ne mondd, hogy hazaviszed Norcit!
- Miért kellene itt maradnia?

Zsoltival összenéztünk, és akkor eltűnt anyám, a bátyám, az összes kórházi dolgozó, de még a falak, folyosók, és az épület is. Szőkésbarna, rövid haja kócos hatást keltve össze-vissza állt, barna szemei mosolygóan pillantottak felém. Akkor egy pillanatra sikerült elfelejtenem a tényt, hogy anyám mellett most különösen szerencsétlennek festettem, a rojtos farmergatyám alól kilátszó foltos lábammal, a semmilyen fehér pólómmal a vörösruhás Miss Tökély melett...
Bár nem telt bele egy egész perc, Isten emlékeztetett rá. Mert megérkezett a nő... A nő, aki mintha divatlapból lépett volna közénk...
Élénk gesztenyebarna színű haja úgy ragyogott, mintha csillámporral lenne befújva, míg az enyém halványszőkén göndörödött mindig úgy, ahogy nem kellene.
Egészséges, napbarnított bőr, az enyém hófehér alapon bíbor foltos – ebben a percben esküdtem meg magamnak, hogy jöhet negyven fok is, engem nem lát többé a világ rövidben...
Sugárzó mosolyú arc, míg az enyém? A hullaházban is elevenebbnek hatottak a „páciensek”.
Fehér mini szoknya, hosszú combok, rövid köpeny, kerek dekoltázs, bombasztikus nőies vonalak... Elszédülve tettem egy lépést hátra.
A nyakához bújt, tökéletesre fésült haja Zsolti mellkasához tapadt. A kórház menten összeomlott. A falak tégla-darabkái a lábaink előtt hevertek. Legalább két percig nem vettem levegőt, addig, amíg a bátyám ki nem rángatott a transzból.
Oldalba lökött, pislantottam egyet, majd visszatértem. És e jelenben anyámnak híre – az mindig volt, hamva? Az sosem lesz... Szóval anyám eltűnt, bár inkább a nő tűnt volna el Zsolti mellől.
- Ne akadj ki... - suttogta Ádi.
Felnéztem a szemeibe.
- De én olyan ronda vagyok! - súgtam vissza.
Ádám értetlenül ráncolta a homlokát, majd Zsolti felé fordult.
- Hé, Zsolti, melyikük szebb?
Egyszerűen nem hittem el, hogy ez valóban megtörtént! Hogy tehette ezt velem a saját bátyám? Reszketett a lábam, repedve nyílt alattam a talaj. Bár lehet, hogy velem volt a probléma, mert Zsolti meglepettség nélkül fordult el a gesztenyebarnától, felénk.
A lány először úgy nézett körbe, mintha én ott se lennék keresve vetélytársnőjét, de nem hibáztatom...
Végül felém mutatva szólalt meg.
- Ő? Zsolti? Ő az, aki miatt kidobtál?
Zsolti nem nézett rá, csak rám, mélyen, totálisan rám...
A távolodó lány hajáról akkor a plafonig szálltak fel az apró csillagpor-szemek. Ragyogott a jelen, szikrázott a tér minden porcikája. A pillanatnak egy nővér vetett véget, Zsoltinak vissza kellett mennie dolgozni, engem pedig Ádi vitt haza.

Az autóúton egyikünk sem volt kommunikatív. Én tündérmesékről álmodoztam, békából lett királylányokról, Ádit pedig a szokásos rejtélyes csend lengte körül.
- Te, rendes tag ez a Tamás doki, nem? - kérdeztem a bátyámtól, miközben bemásztam az ágyamba.
Ádám keze megdermedt egy pillanatra a takaró igazgatása közben, és rámmeredt.
- Szóval találkoztatok – sóhajtotta.
- Igen – válaszoltam, és megint nem tudtam, hova tenni a bátyám furcsa arckifejezését -, mielőtt anya kirángatott a kórteremből, bent volt ő is.
Ádám nyelt egyet és az ágyam szélére ült.
- Na és, mi volt? - kérdezte, világoskék szeme kiváncsian meredt rám.
Megvontam a vállam.
- Tovább akar vizsgálni.
Ádám bólintott, és várta hogy folytassam.
- Mert mi van? Mi van anya és közte?
Természetesen nem válaszolt. Hosszú másodpercig csak nézett, egyik szememből a másikba, majd felállt.
- Pihenj! - utasított távozásra készen.
- Ádi! - szóltam utána, mire hümmögve visszafordult.
Nem tudtam, hogy kezdjek bele, ahogy azt sem, hogy bírjam végre szóra a mindent-tudó bátyámat.
- Ha a hemofília X-kromoszómához kötötten, recesszíven öröklődik – végül úgy döntöttem, „Ádi-nyelvet” használok -, akkor hogy lehetek apa lánya?
A bátyám hatalmasat sóhajtott, sűrűn bólogatni kezdett, majd visszalépdelt az ágyamhoz.
- Úgy sajnálom, Norc, hogy így kellett megtudnod. De nem mondhattam el...
- Ki az igazi apám?
Ádi ismét leült mellém, gondterhelten szusszant egyet, és biztosan láttam a szemében, hogy tudja a választ.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 33
Jelenlévők:
 · Divima
 · gszabo


Page generated in 0.0401 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz