Talán mert minden, minden szertefoszlott,
azért tépelődik árnyékom a ködben.
Az erdők barnasága hallgatózott
csak, ösvények csendjeiben kiterülten.
Talán mert minden, minden láng eloszlott,
azért pislákol, ami valaha voltam.
A sziklák éke kővé morzsolódott,
égig felszálló porukban fuldokoltam.
Talán mert minden, minden tó kiszáradt,
fodros tükrét a szürke iszapba ásta.
A szomjasan hajló fűz-koronákat
csak egy hullámsikoly haldoklása várta.
Talán mert mindent benned felejtettem,
a nincstelenség azért oly könyörtelen.
A felhők sem zokognak már felettem,
égre tárt kezembe nem hullik semmi sem.