A végnél nincs tovább, bár sajog
még semmit-ölelő, tárt karod,
nem nézel előre, csak a földre,
az emléket a csend fonja körbe,
még zajong minden mellkasodban,
árnyékod átlépett titokba.
Messze kerül a világ zaja,
a fény, a szó, az élet maga,
már nincsen füled a halk zenére,
a felhőn lassan lépsz, talán félve,
már minden keményen kőbe vésve
harsog, hogy soha sincs örökké,
csak a gondolat, mi még hinné.
Hitehagyottan mindig hinni,
elveszett kincsek közt keresni
egyetlen értékes kődarabot,
mit távozásod az úton hagyott,
ahol már csak a visszhang kopog,
átlépve a vesztett holnapot.