Kitép magamból a félelem,
múltammá lett a rozsdás jelen.
Szavaim a semmibe haltak,
árnyéka lettem konok magamnak.
Szemedből loptam szép csodákat,
nekidőltem házad falának,
árnyék lettem árnyékba bújva,
fényedre vágyva újra meg újra.
Vörös lesz bennem minden sebben,
igaz reményben, gyötrelemben.
Holdra sárgult szédült haragban,
lélekig búvó szép akaratban.
Árnyékom poros útra tévedt,
bakancsom rongyos, végítélet'
szelébe fehér szirmok halnak,
feledve minden nyomát magamnak.