Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Nora Romanova 11.

, 403 olvasás, Mona , 9 hozzászólás

Ezerszín

Százhatvan kilométer/óra volt az átlagsebesség, amit Zsolti az autójával eszközölt a falu és a város központja között. Amikor megemlítettem neki, hogy inkább egy karamboltól félek, mint bármilyen életveszélyes műtéttől, csak annyit mondott, hogy ő majdnem minden nap így teszi meg ezt az utat, mert mindig elkésve kel reggelente. Nem tudom, hogy így volt-e, vagy tényleg ennyire sürgős ellátásra szorultam, csak nem akart megijeszteni.
Míg megkereste az ügyeletes sebészt, én próbáltam elérni a bátyámat telefonon, de még mindig nem ért haza. Alig tettem le a kagylót, már mennem is kellett. Zsolti ismerte az orvost, bár másfél évig nem itt gyakorlatozott, csak a Jóisten tudhatta, hol, mindenesetre rettentő gyorsan pörögtek a dolgok.
A sötéthajú, szemüveges, Zsoltinál csak öt-hat évvel idősebb orvos két másodperc alatt megvizsgált, konkrétan könyékig benyomta a hasam jobboldalát, majd Zsoltira nézett.
– Igen, minden kétséget kizáróan appendicitis, jó a diagnózis, Kolléga!
– A kis hölgy érdeme – válaszolta Zsolti hirtelen, és az orvos kérdően mosolygott felém.
Nem akartam válaszolni, még mindig szipogtam a fájdalomtól, amit okozott, legszívesebben az anyját szidtam volna, miután kirúgom az összes fogát. De baromi türelmesen várták, hogy kinyögjek akár csak egy szót is.
– Egy könyvben olvastam – kezdtem –, és azt is, hogy a kezelés halogatása életveszélyes komplikációkkal járhat. Úgyhogy jó lenne elkezdeni, nem? – morogtam.
Nevettek, mintha nem tudom, mekkora viccet mondtam volna.
– Zsolti mondta, hogy vérzékeny vagy. Milyen fajta? – kérdezte a sebész.
– Hemofília – válaszoltam.
– A vagy B? Enyhe, közepes, súlyos?
– Nem tudtam, hogy több fajta van, de állandóan vérzek. – Az orvos végignézett a lila foltjaimon és bólintott.
Zsolti megrázta a fejét és az orvos felé fordult.
– Enyhe, vagy középsúlyos, nem vérzik spontán.
– Akkor meg ki tángálta el ezt a lányt?
Zsolti szerencsére mentette a helyzetet.
– Azért kellene, Norc, hogy A vagy B, hogy tudjuk, milyen faktorod nincsen. Mit szokott Ádi beadni?
– Hát, meglátom a tűt és leginkább ájuldozok, mint a zacskót olvasgatom...
Mosolyogtak, mire az orvos hirtelen felpattant.
– Nora?! Ádi a... – Megakadt a hangja. – Romanov? – És kezébe vette a kórlapom – Miért nem töltöttétek ki a fejlécet? A belgyógyász Ádi?
Zsolti bólintott. A doki arca lesápadt.
– Hol vannak a szülők? Vagy a bátyja? B-hemofíliád van, a Christmas faktor kiányzik – hadarta kétségbeesetten. – Hívom a Főnököt meg a hematológust! – sipítozta, majd elrohant és az ajtóból még visszaszólt: – Kerítsél azonnal beleegyezőt!
– De... akut, akutnál nem kell! – kiabált utána értetlenül, majd rám nézett.
– Jól van, nyugi! – szólt, bár inkább szerintem saját magához.
– Christmas? Gondolhattam volna, mindig is utáltam a Karácsonyt.
Nem válaszolt, így folytattam, hátha sikerül visszahoznom az életbe.
– A végén még könyörögnöm kell, hogy valaki megműtsön.
– Nem tudom, mi folyik itt, de megyek és kiderítem – mondta, mire sírni kezdtem.
– Nem hagyhatsz itt!
És akkor Ádám robbant be az ajtón. Se szó, se beszéd a vizsgálóasztalhoz sietett és ő is megnyomta a jobboldalam.
– Baszki! – kiabáltam rá, mire rémült arcára a totális kétségbeesés ült.
– Baszki... – ismételte megrendülve.
– Ha még valaki hozzám mer nyúlni, megölöm! – zokogtam.
Zsolti megfogta a bátyámat és kihúzta magával az ajtón.
Néhány másodperc múlva egy nővér jött be, hogy vért vegyen, vérnyomást mért, valami tappancsokat nyomott a mellem köré – ezen a ponton azért sűrűn imádkoztam, nehogy bejöjjön bárki férfi... Majd adott egy kórházi hálóinget. Próbáltam faggatni, hogy hová tűntek az orvosok, mire reszkető hangon csak annyit mondott, hogy a „Főnök már a házban van”, majd elsietett.

Miközben öltöztem, hirtelen hatalmas morajlást véltem hallani odakintről. Így olyan gyorsan kötöttem be a hálóinget, ahogy csak tudtam, de hát, amennyi ember özönlött be az ajtón, így is-úgy is tök pucérnak éreztem magam. Szentül hittem, hogy valami eltévedt turista csoport...
A tömeg fele zöld ruhát, a másik utcait viselt. Elképzelésem sem volt, mi ez az egész.
Zsoltit leghátul pillantottam meg, az ajtófélfát támasztotta. Ő zöldben volt, karjai a mellkasa előtt összekulcsolva. Próbáltam elkapni a tekintetét, de unottan bámulta a földet. Iszonyú dühös lettem rá, hogy így egyedül hagy, mert Ádám sem volt sehol. Mire mindenki befejezte a mozgolódást egy uszkve százhúsz kilós férfi lépett mellém, ötvenöt-hatvan körüli lehetett, szürke, oldalra fésült haját igazgatta. Ő is a zöldekhez tartozott.
Majd Ádám sietett be, Zsolti mellett maradt hátul, és sugdolózni kezdtek.
– Nóra – kezdte a nagydarab muksó –, maradhat a sebészeti dolgozókon a zöld?

Először nem válaszoltam, azt hittem, hogy valami kandi-kamerás szivatás ez az egész, de úgy tűnt, hogy az egész orvosi stábból csak engem izgatott, hogy lassan addig húzzák az időt, míg meghalok. A megannyi arc viszont választ várt. Akkor összenéztünk Zsoltival, aki kérdően felhúzta a vállát. Szóval komolyan kérdezte...
És akkor hasba vágott a csattanó hang... Megéreztem a parfűmje szagát. Kék volt, villámlóan jeges, ahogy a szeme is. Tűsarkú kopogás tipegett a távolból, akkor megértettem mindent.
– A belgyógyász-hematológus kollégák voltak olyan szívesek, és levették a fehér köpenyt.
Megrettenve bólintottam. Majd még közelebb lépett a hatalmas orvos. A tűsarkú léptek egyre hangosabban kopogtak a folyosó csúszásgátlós padlóján.
– Muszáj Önnek is megnyomkodnia a hasamat? – kérdeztem alig hallhatóan, ahogy szemem rátapadt a gusztustalanul vastag ujjaira.
– Nagyon óvatos leszek – mondta és ő is belém mart.
Ennél még a bátyám is óvatosabb volt. Nyikkantam egyet és a könnyek újra patakzani kezdtek az arcomon. Zsolti idegesen borzolta a haját. Majd felszakadt az ajtó. A vizsgáló oxigénjét egy pillanat alatt tömítette el a kék, súlyos szag.
Az anyám szaga.

A közvetlenül az ajtó mellett álló Zsoltin akadt meg a tekintete. Toporgott is egy darabig, míg képessé vált visszafognia a sietség lendületét. Körbefogta őt a kék bűzzel, amit selyemkombinéja árasztott a zafír-szín ruha alól, majd gyémántgyűrűs keze mutatóujját rászegezte.
– Nem nyúlsz a kislányomhoz!
Zsolti állta a pillantását, miközben anyám vállig érő, laza hullámokban csavarodó éles vörös haja kevélyen a nyakába tapadt. Majd felkapta a fejét és úgy szelte át a tömeget peckes orral, mint ha ő lenne a *Szívkirálynő. Mindkettőnk tekintete mű volt és tökéletesen negédes, ahogy közeledett. Mielőtt mellém lépett volna, visszafordult az egyik belgyógyászhoz és arcát a férfiéhoz illesztette, puszit imitálva – gondolom, felsőbb körökben így volt szokás.
– Tamás – üdvözölte vállon simítva, majd tovább riszálta csontos seggét és hozzám hajolt.
Vörös loknijai közül próbáltam rést találni, amin át megnézhettem magamnak ezt a Tamást. Anyám korú volt, sötétbarna, félhosszú haj, kedves tekintet. Sosem tudtam elképzelni, hogy szeretheti bárki ezt a nőt.

Miután arcon puszilt, leült mellém a kemény ágyra és elsimította a szőke hullámokat az arcomból.
– Kicsikém, nem lesz semmi baj! – nyenyegte és a főorvosra nézett, legalábbis kitalálhattam, hogy ő volt itt az Atyaúristen.
Nyálzott az is, anyám is, miközben én haldokoltam. Zsoltit figyeltem, próbált mosolyogni felém, de inkább sajnálkozásnak tűnt.
– És akkor ugye Ön műti meg, Főorvos Úr? – csilingelte anyám magas vékony hangján.
– Igen, hát természetesen! – húzta ki magát a pacák, mire rámeredtem.
– Nem, Zsolti műt meg – közöltem.

A tömeg hátrafordult és mint véres rongyot, bámulták őt... Arca próbált kifejezés nélküli maradni, de én láttam benne a felém irányuló gyengédséget.
Anyám haja lángolni kezdett, a főorvos horkantgatni, és mindenki szeme egymáson ping-pongozott.
Anyám és én ugyanolyanok voltunk. Ugyanúgy kihasználtam az emberiség szeme előtt létező Ruszlana tehetetlenségét, mint amikor ő az enyémet, ha csak otthon voltunk. Arca elzöldült és kezdtem azt hinni, hogy lassan neki is orvosi ellátásra lesz szüksége. A főorvos habogott, hogy Zsolti még csak első éves rezidens, aki hát így, meg úgy, hogy hát persze, tudja, hogy kiváló szakember, de hát most rólam van szó, akit szeretne ő megműteni a saját szent kezeivel. Tehát ment ezerrel a seggnyalás, a nyüglődés, Anyám felől a gejkedő vonaglás és hajrázás. Zsolti nem mozdult, csak néha világosbarna hajába túrt.
– Kicsi Kincsem, a bátyád orvos, ha legalább rám nem hallgatsz, hallgass őrá! – vinnyogta a Szívkirálynő.
Ádira néztem, ahogy a tömeg is, és még mindig nem fért a fejembe, hogy miért kell ekkora közönség. Ultracikin szar volt az életem.
Megköszörülte a torkát és mint annyiszor, most is két tűz közé – vagy inkább tűzvészbe kevertük. De rá mindig számíthattam, mindig mellettem állt.

– Zsolti csinálja – jelentette ki. – Bent lehet, Anya, bárki, akit akarsz, de most már kurvára kifutunk az időből! – mondta és kettőt tapsolt, jelezve, hogy oszoljon a nép. Azért Ádi sem volt piskóta, ha egóról volt szó...
Anyám felállt és kék szoborrá vált. Tudtam, hogy legszívesebben szó nélkül távozna, de a tehetetlenség...
– Hát rendben – egyezett bele és búcsúzóul megsimította az arcom. Lágyan, tökéletes tehetséggel.
Majd a dagadt főorvoshoz fordult.
– Kérem vigyázzon a lányomra, esküdjön meg rá, hogy kitöri a rezidens kezét, ha valamit elszúrni készül.
– Úgy lesz!

Zsolti volt az első, aki elhagyta a termet, aminek most örültem, anyámat csak nem engedik be utána a sebészeti mosakodókba – reménykedtem...
Már a műtőasztalon feküdtem, amikor újra találkoztunk. Csak a szemét láttam, minden testrészét most kék ruha takarta.
Mellém állt, amikor egy másik kék ruhás az előzőleg beszúrt véna-branülbe készült betolni az altatószert.
– Félek – reszkettem felé.
Szeme mosolygósra húzódott.
– Ugyan már! Örülj neki, hogy nem apró-cicitiszed van! – válaszolta szájmaszk hangon.
És akkor, még az álomba-merülésem utolsó pillanatában belém vágott a gondolat.
– Ugye csak a hasamat fogod látni?!
Közel hajolt, szemei egész közel jöttek az enyémhez.
– Na, aludj szépen, Csipkerózsika, majd megcsókollak, ha fel kell ébredni!

Messziről érkezett a jajveszékelés sikolyban harsogó hangja. Távoli volt a fény, a bástyák robusztus tetején vaskos fellegek akaszkodtak. A hegyorom szélfútta tisztásáról a harmadik lovas indult neki, hangos lódobogás kísérte útján bejutott ő is, a fekete csuhás. Villámok cikáztak fent némán, de gyötrelmesen le-lenyúlva a vár haldokló szentjeire.

Amikor magamhoz tértem, állt a bál körülöttem. Fehér köpenyesek a zöldek ellen... Idegen nyelven hadonásztak egymás felé papírokkal, számokat hadartak, és minden második értelmes szavuk a „tünet” volt. „De hát a tünetek! ”
Kétszer is meggondoltam, hogy fel merjek-e ébredni... Majd valamelyikük észrevehette, hogy kinyitottam a szemem, mert egyszerre rend lett, és szép sorban kitotyogtak a megfigyelő szobából.
Kettő maradt. Egy fehér, egy zöld. A bátyám és a hercegem, vagyis a sebészem.
– Na, hogy sikerült? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Szerinted fenn van? – fordult a bátyám Zsolti felé.
– Hé, süketek vagytok? – szóltam újfent.
– Igen, úgy tűnik, már nem hadovál királylányokról és hercegekről... – válaszolta Zsolti, tekintetét vigyorogva rám tapasztva.
– Úristen, miket mondtam?! – És ez sokkal jobban foglalkoztatott, mint hogy mi volt a műtőben...
Naná, hogy nem válaszoltak. Ádám leült az ágyam szélére, és tekintetében volt valami nagyon különös.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Álmos vagyok nagyon. De mi volt? – Zsoltira néztem, aki idegesen tördelte a kezeit. – Elrontottál valamit?! – meredtem rá.
– Hát, tévedtünk – kezdte –, nem vakbélgyulladás volt...
– Hát akkor mi a tököm?

Megjegyzés: *Alíz Csodaországban

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 2
Kereső robot: 13
Összes: 27
Jelenlévők:
 · Ifjabb_Tok
 · Kavics


Page generated in 0.055 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz