Navigáció


RSS: összes ·




Blog: Carpe diem…!

, 664 olvasás, Ilianne , 1 hozzászólás

Gondolat

Igen! Így kéne élni. Nem beleragadni a múltba, nem agyalni a jövőn, hiszen a ma a fontos! Holnap is lesz, ma! Csak az a lényeg, hogy ma mellettem vagy, ma engem ölelsz, az én kezemet fogod. Ha a ma a kettőnk közös ügye, akkor ebből lesz a csodálatos múltunk, és haladunk tisztán és egyenesen a jövőnk felé, a többi csak önámítás. Tudom jól a mondataim igaz értelmét, és én mégis várlak, és a könnyeimmel küzdök, miközben te mással éled a ma pillanatait. Ma is máshoz bújsz a hajnalok keserű ébredése után, és mással osztod meg a gondolataidat. Miért teszem ezt mégis? Fogalmam sincs, mert hiába keresem a válaszokat. Miért hiszek mégis a jövőnkben, hiszen egy másik nővel építed azt!? Butaság lenne? A saját romantikus és naiv lelkivilágom kerekedik az eszem felé? Folyton keresem és kutatom a válaszokat…
Pedig az életem még sok szépséggel lehetne teli, és elpocsékolom az időm valamire, valamiért, ami talán csak a saját lelkem szüleménye, csak a saját szívem csapdája. Nem tudom, hogy miből táplálkozik ez a vágy, ez a szerelem bennem, amikor te már nem adsz hozzá semmit. De valamit érzek mélyen, amire az igaz választ csak az univerzum rejtélye adhatná meg.
Sokszor elgondolkodom, hogy mi nők, mennyire az álmaink rabjává tudunk válni. Az életünkben egyetlen kölcsönös dolog fontos csupán, az, hogy szeressünk és szeressenek minket. Ettől az érzéstől kapjuk a boldogság szárnyait, és osszuk meg azokat az általunk szeretett lénnyel. Megkaptam tőled ezeket a szárnyakat, és megosztottam veled, ahogyan csak tudtam, és te mégis eltörted. Én pedig azóta is próbálom megragasztani de úgy, hogy ne legyek tolakodó, és néha úgy tűnik, hogy sikerülni fog… Aztán szembesülök azzal, hogy mégsem. Szomorú lett ez a történet, a mi kettőnk története.
Átutazó lettél csupán az életemben, pedig én az igaz szerelmet hittem benned. Tévedtem volna?
Azt mondják, az átutazóknak is fontos szerepük van. Valamit tanítanak önmagunkról. Amikor erre gondolok, akkor belém sajdul a fájdalom, hogy talán azt, hogy rosszul szeretek… Túl mélyen? Túl vakon? Pedig már egy jó ideje annak, hogy lassan és óvatosan szeretek meg valakit úgy isten igazából.
Rengeteg idő telt el azóta, hogy elhagytál, és mégsem múlt el ez a szerelem, amely lassan vált elszakíthatatlanul erőssé. Szeretem az összes férfit, akihez közöm volt valaha, hiszen sok szépet kaptam tőlük, persze őket már másként. Őrzöm magamban mélyen az emléküket, és figyelem az életüket messziről. Velük örülök, ha boldogok, ha jó úton haladnak. Azt hiszem, hogy ők is szeretnek engem továbbra is, csak ők nem úgy, ahogy én őket. Talán érzik, hogy én vagyok az a nő, aki sosem hagyta volna őket cserben, ha őszinte lett volna a szeretetük. Te vajon érzed ezt?
Carpe diem! Így kéne végre élnem! Valakivel, aki érti az élet lényegét… Aki pontosan megtanulta, hogy a boldogság kulcsa a mában rejlik... Te vajon megtanultad?

Megjegyzés: /egy részlet a nő naplójából/

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Blog
· Írta: Ilianne
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 189
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 221

Page generated in 0.2025 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz