Navigáció


RSS: összes ·




Ez+az: Amnézia

, 322 olvasás, csellista , 20 hozzászólás

Sajgó lélek

Furcsa, és sok mindent magába foglaló szó.
Több fajtája van: átmeneti, végleges, töredékes.
Valójában egy tragédia húzódik meg betűi mögött.
Mióta megláttam a szót, azóta lamentálok, nekem mit jelent: – Sokat.
Szenvedtem tőle eleget, sok évnek kellett eltelnie, míg megbirkóztam vele, a töredékessel küzdöm még a mai napig is.
Tudom ez így ködös, és érthetetlen. Próbálom összeszedni a mozaikokat, miként is tudom elmondani.

Huszon-évekkel ezelőtt nagy tragédia ért. Első férjemmel két gyönyörű gyermeket neveltünk. Majd húszévi házasságunk egy pillanat alatt véget ért. Lányom és apja közötti feloldhatatlan ellentét miatt egy húsvét hétfőn összepakoltam lányomat, /aki akkor már 18 éves múlt/ és elköltöztem, hogy védjem őt. Fiam, aki akkor 13 éves volt, - s mert úgy neveltem, hogy szeresse apját, - apjával szeretett volna maradni. Szívemben tőrként álltak meg könnyeivel áztatott szavai: „Ne akarjatok ketté szakítani”. Tiszteletben tartottam minden kívánságát, nem tehettem mást. Otthagytam őt apjával. Iszonyú gyötrődés közepette tettem ezt, hiszen tudtam: a saját életemmel úgy sáfárkodom, ahogy nekem jó, de ez nem is rólam szólt, mert a lányom élete fontosabb volt. S a fiam? Az övé felett nem rendelkezhettem önös érdekből, csak azért, mert nem tudtam elképzelni az életem nélküle. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban, ha nem is tudatosan, de tudat alatt működött bennem ama „Salamoni ítélet.” Nem akkor szeretem őt igazán, ha magammal ragadom, hanem akkor, ha le tudok mondani róla, ha ő úgy érzi boldognak, vagy boldogabbnak magát, hisz fiatal kora ellenére tudta és látta, hogy apja akkor egyedül marad. Én mindennél jobban szerettem őt, zsigereimben éreztem minden porcikáját, szépséges lelkét, mai napig a szeméből áradó szeretetét, és minden bánatomat feledtető mosolyát.

Sokáig gondolkodtam azon, miként leszek képes ezt elviselni. Ekkor, vagy inkább ez idő tájt vettem észre, hogy valami furcsa dolog történik velem. Mintha /a mai szóhasználattal élve/ megnyomtam volna a „delete” gombot, semmire sem emlékeztem. Sem a gyerekkorukra, sem annak részleteire, semmire az akkori életemből. Ettől kezdve kezdtem mondogatni, hogy az „előző életemben.”
De hisz itt vagyok! Ugyanaz a hús-vér ember vagyok, mint akkor! De mégsem!
Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Milyen anya vagyok én? Miért nem emlékszem arra, hogy milyenek is voltak, amikor kicsik voltak, mennyire boldogok voltunk, mi mindent tudtunk hátunk mögött? Uram Isten! Mi történt? Sokszor kerültem velük kapcsolatban olyan helyzetbe, amikor nem tudtam válaszolni kérdéseikre. „Anya, hogy lehet, hogy nem emlékszel?” És bármennyire is erőltettem az agyam, semmi, de semmi nem jött elő. Akkoriban orvos szakértők mellett dolgoztam, és egy napon vettem a bátorságot, hogy feltegyem a kérdést pszichiáter munkatársamnak. Mi ez? Segítsen nekem.

A válasz nagyon egyszerűen hangzott: védekező mechanizmus!
Uram Atyám! Hogy tettem ezt magammal?

Sok év, túl sok év telt el azóta.

Ma már csomagolok – kifelé -. Nyitogatom a nachtkaszli fiókjaiba hevenyészve begyömöszölt, mára már dörömbölő emlékeimet.

Éjszakánként csendben,
nyílnak fiókjai
s sziszegik fülembe:
Mi ez?
Ki ez?
Miért?
Álmomból ocsúdva kérdem tőlük:
Ki vagy? Mi vagy?
Én?
Miért?
Ki kért meg rá, hogy gyere,
felszakítva sok sebet?
Menj! Hagyj!
Élnem kell!
De a tiéd – szólt a kasztli!
Nem kell, eredj!
S visszakúszik a sötétben,
ám gyötrő kiáltása árnyékként követ:
Tudd csak meg!
Menj előlem, engedj kérlek!
Nem volt még elég?
Lelkem csügged,
fájva fáj,
amit e fiók kínál!
Nincs mást tenni, megfordulni,
Szembenézni és gondolni:
Hajnal is jön talán!

S valóban! Hajnalban az ablakomból kitekintve, a dombok mögött álmosan ásítozó nap csillám szőttesével beragyogva lelkem, takarítja el a sötétet, s mosolyszavával súgja: Már itt vagyok! S szívet melengető fényével tisztítja meg tudatom.

Amnézia!

Évekre bezárta ifjúságomat, elvette tőlem az emlékezés szépséges virágát, melyből táplálkozhattam volna. Építettem egy új világot, de abból mindig hiányzott Valami! Nem egészen tudtam, de tudtam, hogy Valami!

Valami ború, valami szürkeség,
törékeny érintés, mely fájón hajlik
árnyékomba, belevág húsomba:
hol vannak reménynek, vágynak
fátylába kupacolt rojtjai?

Tündöklő fényéből hiányzik Valami:
fürtöske hajlása, szíve dobbanása,
bubám hangjának hallása,
valami tündérfény lidérces álomban,
Valami, szívemnek bársony-simítója.

Töprengéseim során a „nachtkaszliból” ki-ki kandikáló emlékek, szorongattak. Már nem igazán adtak időt hogy visszagyömöszköljem őket. S bár töredékeit még itt hagyta, ám a sötétség múltával lassan búcsút vett tőlem az Amnézia.

Megjegyzés: 2012. július

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Ez+az
· Írta: csellista
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 7
Kereső robot: 14
Összes: 39
Jelenlévők:
 · gszabo
 · hazugsagok
 · hegeanna
 · Kavics
 · Magyar Anita
 · Öreg
 · PiaNista
 · Senex
 · Thalassa


Page generated in 0.046 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz