Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: délibábok kántálnak…

, 497 olvasás, Mona , 25 hozzászólás

Megemlékezés

Az első szavam voltál. Azt hiszem, világgá kürtölted határtalan boldogsággal. Úgy tűnt, hogy csak Te szeretsz a családból – talán így is volt. Ha a gyermekkoromra gondolok, mindenütt ott voltál. És az a sok játék. Játék a betűkkel. „És hogy betűzöd visszafelé?” Minden nap, minden áldott nap Te jöttél értem az óvodába... és tudom, mert később elmondtad, hogy napközben is meglestél, ha az udvaron volt a csoport. Elmondtad, hogy sírtál, mert velem senki nem játszott. Csak a nyuszim fülét szorongattam – amit Tőled kaptam – és húztam-vontam magam után, át a homokozón, át mindenen. Összevesztél az óvónőkkel, amikor meg akarták változtatni a jelem. Mindig is gyertya voltam, nem lehettem egyszerre csak virág...?! (még ha annak is születtem) Összevesztél százszor is velük, ha büntetésbe ültettek. Azt mondták, hogy nagyon rossz természeted volt, nekem mégis Te voltál a minden, az első szavam, az egyetlen, aki szeretett.
Hóembert építettünk és néztük, minden nap megnéztük a kinti hőmérőt, talán egy nap többször is, hogy vajon kezd-e már olvadni a teste... először a fazék esett le a fejéről és csak nevettél, amikor pöszén és sejpítve káromkodtam, ahogy a nagyok. Hagytad, hogy úton hazafelé combig gázoljak az utcáról félrehordott hóhegyekben. Ha eső hullt, hagytad, hogy minden tócsába beletoccsanjak és csak nevettél, mikor combig vizes lettél Te is.
Az iskolából is mindig Te hoztál el, ha jó idő volt, mindig vettünk fagyit. Én epret kértem, vagy puncsot – mindegy, csak rózsaszín legyen. A Te kedvenced a vanília volt. Imádtad a hosszú hajam. Ha anya fodrászhoz vitt, napokig nem szóltál hozzánk, még akkor sem, ha csak tíz centivel lett rövidebb... Egy levágatott copfom most, egy régi újságba csomagolva örökké Veled fekszik a halotti urnában.
Azt mondták, hogy nagyon rossz természeted volt és összesúgtak a hátunk mögött, hogy csak azért viszel minden nap fagyizni, mert csinos a fagyit áruló kisasszony... Minden vasárnapot együtt töltöttünk, reggeltől estig. Reggel sétálni mentünk a szökőkúthoz és a patakba kavicsokat dobálni. Hittem, hogy egy vasárnap majd akkora gátat dobálunk össze, hogy megáll a víz sodrása. Hittem, hogy meg tudom állítani az időt, és hogy mindig itt leszel majd.
Volt egy kedvenc kirakatom. Néger próbababa volt kiállítva gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákban. Bár messze volt, mégis mindig elmentünk odáig, még akkor is, ha épp nagyon fájt a hátad a gerincsérved miatt.
Ebédre mindig húsleves volt és én mindig olyan forrón akartam volna enni, mint Te. Azt mondtad, neked szőrös a torkod, csak a szőrös torkúak ehetik ilyen forrón.
Kinevettelek. És akkor is, amikor leestél a létráról, mert le akartad szedni a méhkast, hogy nehogy megcsípjenek... Isten tudja, hány bordád törött el akkor.
Délután ott volt a park, a hatalmas hinta. Tisztán előttem van az alkarod, rajta a vérömlenyekkel, ahogy a kiscipőm összerugdosta. Pillangó alakja volt, ciklámen színű... És a fegyveres szobor a Szózat idézetével. "Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál"... elmondtad az elejétől a végéig. Minden vasárnapon.
Este elsétáltunk a kert végébe – én rettegtem. Sötét volt és volt egy démon, amit kitaláltam, vagy nem találtam, és én tudtam, hogy ott rejtőzik. Minden vasárnap megnéztük, hogy nincs ott semmi. De én akkor is tudtam, hogy ott volt...
Azt akartad, hogy orvos legyek. Kinevettelek. Én??? „Max. egy fősuli, de leginkább az sem” - válaszoltam mindig. Milyen büszke lettél volna rám... Még csak a szándékot sem érted meg.

Hiányzol... nagyon hiányzol! Meghaltál a mentőben és senki sem volt otthon, nekem is csak úgy telefonáltak. Nyár volt. Rohadt meleg nyári nap. A délibábok megvadult szellemekként őrjöngtek az országutakon. És én még csak sírni sem tudtam. Úristen, legalább egy évig képtelen voltam egyetlen könnycseppet is kipréselni a szememből, pedig ott voltál mindenhol. Ne haragudj!
Mindenki sírt. Csak néztem rájuk a kurva temetésen. Gyűlölettől reszketve bámultam őket, hogy ők miért tudnak sírni?! Ők, akik összesúgtak a hátad mögött, akik leginkább azért utáltak, mert engem szerettél. Te voltál az egyetlen, aki szeretett...

Az autódban volt egy kazettás magnó. Mindig ugyanazt a zenét hallgattad, csak én tudtam róla, csak én hallgathattam Veled. Végül ez szólt a temetésen. Ezer és tízezer emlék, az egész életem Te voltál és... sehol egy könnycsepp. Egy téli napon megpróbáltam megölni magam. Majd még egyszer. De eljött a következő nyár is. És akkor..., akkor már anyámék már csak azért mentek ki a temetőbe, hogy levakarják a galambszart a sírodról. Akkor sírni kezdtem. Sírtam, és elengedtelek...

És egy vasárnapon, egy vasárnapon született meg a világ legtündéribb kislánya. Az én kislányom. De... sosem felejtem el azokat a vasárnapokat... és mondd, vajon látod-e őt? Vajon látod-e, hogy mennyire gyönyörű? Vajon vigyázol-e ránk odafentről? Nagyon hiányzol...

"Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán. "

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Memoár
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 2
Kereső robot: 13
Összes: 25
Jelenlévők:
 · GoldDrag
 · Öreg


Page generated in 0.0384 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz