Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Sópiramis (21)

, 393 olvasás, Cs Nagy László , 3 hozzászólás

Fantasy

A kilövőállomáson a startig minden a WBI ellenőrzése alatt történt és a két terrorista, az egészségügyi ellenőrzést követően, akadálytalanul foglalhatta el helyét az űrhajó kabinjában. A magukkal hozott páncélbőrönd ellenőrzés nélkül került a kabin csomagrekeszébe. A kiszolgálószemélyzet épp oly lelkiismeretesen végezte az előkészítést, mintha asztronauták várnának a kilövésre. Mikor a visszaszámlálás véget ért, a hatalmas teherűrhajó rázkódva emelkedett a levegőbe és senki nem sejthette a következményeket.
Az ügyeletes irányítótiszt a start utáni pillanatban tehetetlen dühében a földhöz vágta a sapkáját:
– Ha a föntieknek valami bajuk lesz, magam robbantom fel azt a kurva állomást, ezekkel a mocskokkal együtt! – üvöltötte kétségbeesetten és kirohant az irányítóból.
Az űrhajó indulásától kezdve minden adu Kosinsky kezében volt. Senki nem volt képes ellenlépéseket tenni anélkül, hogy ne veszélyeztetné az ivóvíz kitermelés vagy az űrállomás legénységének biztonságát. A WBI legjobb emberei csak ezen az ügyön dolgoztak, de semmi kézzelfogható eredményt nem sikerült eddig felmutatni. Kosinsky a legkisebb nyomot is eltüntette maga után és hollétének kiderítésére vagy esetleges kézre kerítésére tett kísérletek teljes kudarccal végződtek. Minden jel arra mutatott, hogy a WBI egy újabb megoldatlan ügyet kénytelen a szőnyeg alá söpörni, bár ezúttal elkerülhetetlennek látszott néhány fej porba hullása.

Az űrállomáson, a riasztást követő döbbent tehetetlenség után, Lin és Rob, megpróbálta összeszedni magát és számba vették a lehetőségeket, ami kiszolgáltatott helyzetükön esetleg javíthatna.
– Nem tudom, az indítók miért nem lőtték ki őket a startot követően? Megoldódott volna legalább egy probléma a sok közül! – heveskedett Lin.
– Biztos, hogy számba vették ezt a variációt is, de valamiért elvetették. A programot nem sikerült megfejteni, így nem is sejthető, milyen következményei lennének egy ilyen lépésnek... Itt nekünk kell valamit kitalálni!
– Igen. Igazad lehet. Azért van egy pár lehetőség... Például együttműködhetünk a vendégeinkkel, aztán még együtt is működhetünk velük, és mit szólnál ahhoz a variációhoz, hogy működjünk együtt velük?
– Igazán nem gondoltam, hogy ilyen egyszerűen feladod! Valójában azt vártam tőled, hogy dühöngj, lázadj, kitalálj őrültnél őrültebb dolgokat, de belátom, igazságtalan lennék veled, ha ezt akarnám!
– Lázadni!? Te hülye vagy! Ezek most nem piknikezni jönnek, hanem hogy szétrúgják a seggünket! A francnak van kedve hősködni, mikor egy füstölgő dinamitrúd van a hóna alatt!
– Igazad van. Nem szép, hogy tőled várom azt, amit nekem sincs merszem megtenni... De talán éppen azért! Ha már úgyis mindegy!? Legalább elmondhatják majd rólunk, hogy mi mindent megpróbáltunk. – Rob hangján érezni lehetett, hogy számba vette a legrosszabbat is és bár szeretett élni, most először jutott eszébe, ha már mindenképp elkerülhetetlen, legalább ne adja olcsón az életét.
Lin valahogy megérezte, mi jár társa fejében, és egyszerre tiszteletet érzett ez iránt az ember iránt, aki mindig tisztességesen, precízen tette a dolgát és távol állt tőle minden teátrális gesztus. Felé fordult a székkel, nézte egy darabig, aztán lassan maga felé fordította Robot a forgó üléssel együtt.
– Tudod, Rob... te mindig meglepsz valamivel. – Zavartan elmosolyodott. – Én nagyon be vagyok szarva... Nem vagyok az a hősies típus. De ezt most el kell mondanom... igazán nagyszerű barát vagy... és tisztellek, amiért neked legalább megfordult a fejedben... igazán... tudd meg, hogy... ha nem sikerül is, te hősként viselkedtél... jó, hogy a társad lehettem... képzeld, mindig arról ábrándoztam... hogy egyszer... bejössz, míg zuhanyozok... kikapcsolod a gravit és ott lebegünk... szeretkezünk... ketten.
– Lin, én...
– Ssss. Jobb, ha nem mondasz semmit... örülök, hogy legalább ezt volt merszem elmondani. – Megmarkolta a meglepett Rob mellén az egyenruhát és magához húzva megcsókolta, olyan hosszan és szenvedélyesen, ahogy már régóta szerette volna.
Mindketten zavarban voltak a történtektől. Rob csak bámulta Lint, aki idegesen babrált a műszereken, mintha fontos dolga lenne velük. Aztán Lin felállt, nyújtózott egyet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga ebben a helyzetben, és ahogy megszólalt, újra a régi, flegma, magabiztos nő volt.
– Talán nekiláthatnánk! Mindjárt dokkol a küldemény! – Mindkét kezével a pultra támaszkodott. – Ha velem akarsz lépést tartani, kösd fel a gatyát, öregem, mert előbb kiherélem ezeket a barmokat!
– Ne hamarkodd el...
– Elhamarkodni? Űrszemetet csinálok ezekből a szarzsákokból! Gyerünk, el kell tűnnünk innen!
– Gondold át...
– Rob, ne szarakodj velem, átgondoltam és gyerünk! Nem hagyom, hogy tönkretegyék az álmaimat! – A zuhanyfülke ajtajára csapott és kedvesen megjegyezte. – Szükségünk lesz még erre a zuhanyra... De most, ahogy dokkolnak, lődd ki az egyik menekülőkabint!
– Figyelj, én...
– Azt mondtam, lődd ki és tűnjünk innen!
– Lin, nem... – A kijelző éppen a dokkoló fázist jelezte.
– Lődd ki azt a kurva kabint, Rob, és tünés! – A tétovázó Rob mellett odaugrott a kapcsolóhoz és ököllel hatalmasat vágott a startgombra. A menekülőkabin levált az állomásról, és elindult a Föld felé, üresen. Lin megragadta Rob vállán a ruhát és ügyet sem vetve a kétségbeesett tiltakozásra, magával rángatta a régi, lezárt irányító felé.
– Nincs idő a szarakodásra, esélyünk sem lesz, ha megvárjuk, míg ezek kiszállnak! – dühöngött, miközben úgy rángatta az elképedt férfit, mint egy rongybabát.
– Engedj már el, az istenért, mert kinyírsz mielőtt ezek megtehetnék! – tépte ki magát a lány kezéből. – Egyébként is, hova akarsz menni!? Nem tűnhetünk el nyomtalanul! Az lesz az első dolguk, hogy mindent átkutatnak!
A sötét átjárón, ami a régi, üzemen kívül helyezett irányítóhoz vezetett, Lin végre megállt, szusszanásnyi időt hagyva csak, hogy Rob kifújja magát és némiképp magához térjen.
– Az egyetlen esély a lezárt irányító! Időt kell nyernünk, hogy felkészülhessünk! Ott legnagyobb a valószínűsége, hogy egy darabig észrevétlenek maradhatunk! Aztán majd meglátjuk.
Rob belátta, hogy visszaút már nincs, bármennyire is őrült ötletnek tartotta ezt az egészet, nem hagyhatja magára Lint. A félhomályban tapogatózva jutottak el a szektort lezáró ajtóig, ahol egy pillanatra megpihentek.
– Csak tudnám, hogy fogjuk kinyitni? – mormogta Lin, miközben az ajtót vizsgálgatta.
– Hát ez jó! Ez tényleg nagyon jó! Kiugrunk egy ejtőernyővel és zuhanás közben azon tanakodunk, hogyan is kell kezelni! Te aztán tényleg elképesztő dolgokra vagy képes! – idegeskedett Rob és csak fokozta a feszültséget, hogy suttognia kellett.
– Na most mi van? Jó, erre nem számítottam! De te vagy a férfi, és a filmekben mindig a férfiak azok, akik berúgják az ilyen ajtókat!
– Berúgni!? Tisztában vagy azzal, hogy milyen ajtó ez!? Ez egy légmentesen záródó, pneumatikus ajtó! Ezt nem lehet csak úgy berúgni!
– Jó, igazad van, nem gondoltam, hogy mindjárt az elején kénytelenek leszünk feladni, egy szaros ajtó miatt... Van ötleted?
Miközben Lin beszélt, Rob alaposan szemügyre vette az ajtó zárószerkezetét és:
– Azt hiszem, ha a nyomást el tudnám engedni a záróhengerekből, talán sikerülhet. – mondta és már meg is próbálta kézzel meglazítani a csatlakozókat.
– Ott a technikai panel – szólt közbe Lin.
– Mi? Ne zavarj, inkább segíts!
– Azt akarok, ott a technikai panel, tele szerszámokkal! – felelt s máris kinyitotta az oldalfalban lévő kis rekeszt, ahonnét kivett egy állítható kulcsot és Robnak adta. – Ezzel talán könnyebb!
Társa bosszús arckifejezéssel szinte kikapta a kulcsot a kezéből és óvatosan meglazította az egyik csatlakozót. A hengerben lévő levegő halk szisszenéssel jelezte, hogy a csatlakozó elég laza, ekkor gyorsan visszacsavarta, míg a sziszegés elállt. Ugyanezt a másik két hengeren is elvégezte, majd Linhez fordult.
– Kész, most már csak ki kell engednünk annyi levegőt, hogy a hengerekben maradjon valamennyi nyomás – magyarázta, majd a középső henger csatlakozóját meglazítva egy darabig hagyta a levegőt kiszökni. – Azt hiszem, elég lesz! Próbáljuk meg!
Mindketten nekifeszültek az ajtónak és megpróbálták megmozdítani, de nem engedett.
– Még egy kicsit ki kell engedni – javasolta Rob és a két szélső henger levegőjéből ismét halk szisszenéssel leengedett egy keveset. – Talán most.
Újra megpróbálkoztak a művelettel, de az ajtó alig mozdult egy keveset.
– Mi a francot kínlódsz annyit, engedd ki a levegőt és kinyílik! – suttogta türelmetlenül Lin.
– Ha már belerángattál ebbe a szuper akcióba, szeretném jól csinálni! Hagynunk kell a hengerekben egy kis levegőt, mert anélkül nem marad zárva az ajtó és könnyen felfedezhető! – okította Rob kissé mérgesen a társát, miközben ismét kiengedett egy kis levegőt a hengerekből. – Próba. – Mindketten belekapaszkodtak és az ajtó, nagy nehézségek árán, de résnyire tárult.
– Jó lesz. Most engedjük vissza – szólt Rob és a csatlakozókat újra megszorította. A szerelőpanelt visszazárta, majd enyhén gúnyosan az ajtóra mutatott:
– Madam.
Kifeszítették épp csak annyira, hogy bepréselhették magukat a kis résen s az ajtó ismét szorosan bezáródott mögöttük. Az erőlködéstől teljesen kiizzadva rogytak le a kivilágítatlan fülkébe, majd kisvártatva Rob egy apró keresőlámpával próbálta feltérképezni a helyiséget, ami teljesen ismeretlen volt mindkettőjüknek. Valami fényforrás után kutattak, amivel elfogadhatóbb körülményeket lehet teremteni a szűk helyen, de egyikük sem értett a régi, elavult berendezésekhez és nem akarták, hogy idő előtt felfedezzék őket. A kis lámpa fényénél próbálták meg kitalálni, melyik műszer mire is szolgálhat
– Úgy látom, az energiaellátást nem szüntették meg, de nem lenne jó ötlet bármit is bekapcsolni. A terhelésmérő azonnal jelezné a megnövekedett fogyasztást és kiderülne, hogy itt vagyunk – suttogta Rob, miközben azt kereste, melyik kapcsoló helyezné ismét üzembe a lezárt szektort. Hamar megtalálta a FŐKAPCSOLÓ feliratot az egyik gombon.
– Ez lesz az! Számba kellene vennünk, mire lehet szükségünk a továbbiakban. Jó részét ki kell iktatnom a pultnak ahhoz, hogy minimális legyen a terhelés.
– Nézzük, mink van egyáltalán. Vil., VID., Tart. Energ., Kom., Bizt. Csat., van itt minden, csak energia kell. Ki tudnád iktatni a világítás egy részét? – kérdezte Lin, miután már végigböngészte az összes kapcsolót.
– Legalább is megpróbálhatom.
A keresőlámpa fényénél kitapogatta a világítótesteket, majd a burkolat eltávolítása után egyszerűen kiszabta a vezetékek közül az egyiket. Egyedül a vészvilágítást hagyta érintetlenül, majd figyelmeztette Lint.
– Ellenőrizd az összes kapcsolót! Ne legyen egy sem bekapcsolva!
Miután meggyőződtek az összes kapcsoló állásáról, Rob a főkapcsolóra tette a kezét.
– Remélem, nem a terhelésmérőt nézik éppen! – és elfordította a kart.
Egy halk zümmögés és némi vibrálás után a vészvilágítás halvány fénye pislákolt a rémesen szűk kis kabinban.
– Jjji! Fantasztikus vagy! – lelkendezett Lin, mint egy igazi gyerek.
– Ssss! Ne lelkesedj túlságosan, a neheze még ezután jön.
– Én akkor is állati büszke vagyok rád – suttogta Lin sokat sejtetően, mialatt közelebb araszolt Robhoz a félhomályban és szenvedélyesen a nyaka köré fonta karjait.
Ahogy összeölelkeztek megszűnt körülöttük az állomás, csak ők ketten léteztek a világűrben, mint magányos csillagvándorok. Ez a szűk kabin hirtelen maga volt a boldogság, leolvadtak a falak, eltűntek az ósdi műszerek, nem létezett a veszély sem, amit az idegen jövevények jelentettek még pár perccel ezelőtt. Lin átölelte combjaival Rob derekát. Ahogy csók közben lehunyta a szemét és lassan körbefordultak, elképzelte a nagy kékséget, amit a kis nyíláson keresztül látott maga alatt elterülni. Súlytalannak érezte magát ebben a rég várt ölelésben és legszívesebben soha nem hagyta volna el ezt a lezárt kabint. Hirtelen önzőnek érezte magát és azt kívánta, bár csak ne vesztegetett volna el annyi időt az életéből, hisz oly sokszor voltak már összezárva az állomáson, de valami mindig megakadályozta abban, hogy kimutassa valódi érzelmeit. Most azonnal szerette volna bepótolni, amit apró marakodásokkal elfecsérelt. Micsoda marhaság – gondolta –, ezzel a vérnyomással most biztos nem repülhetnék. Felhőtlenül boldognak érezte magát, talán igazán először életében. Az a mámorító érzés kerítette hatalmába, amit a súlytalanság alatt szokott érezni. Nem volt mersze kinyitni a szemét, mert attól félt, hogy ez a lebegés hirtelen megszakad és visszahuppan a kínos valóságba. Így behunyt szemmel, ölelkezve még a világűr is összezsugorodott, akkorára, hogy elfért volna valahol a kettejük szorosan összesimuló teste között. Rob megmámorosodva az érzésektől próbált valamilyen biztos támaszt keresni, hogy el ne vágódjanak mindketten, és ahogy lassan az irányítópultnak dőltek, egy furcsa hang ütötte meg a fülüket.
–... száguldottak el, mint a rakéta. He-he-he-he, pedig a kicsikével tudtam volna mit kezdeni!
Mindketten megmerevedtek a rémülettől, azonnal átvillant a gondolatukon, hogy mialatt ők egymásba feledkeztek, felfedezték a rejtekhelyüket. Idegesen kémleltek az ajtó felé, de semmi változást nem észleltek. Rob a pultra nézett és felfedezte a VID. kapcsoló jobb oldali részét, amit vélhetően Lin feneke hozott működésbe, mialatt csókolóztak. A kettős kapcsoló HANG része aktív állásban volt és az irányítóban zajló eseményeket hallhatták a közvetlen kapcsolatnak köszönhetően.
– Azért lásd be, nem minden nőnek van ilyen okos feneke! – suttogott Lin, attól tartva, hogy a kapcsolat másik végén hallható, amit mond.
– Javíthatatlan vagy... De igazad van – válaszolt Rob és lágyan végigsimított a lány arcán. Ez a váratlan fordulat a javukra billentette a mérleg nyelvét, így legalább figyelemmel kísérhették a másik kettő tevékenységét. – Mi van, ha a monitor része is működik? Lehet, hogy szerencsénk van?
– Talán meg kellene próbálni, nem hiszem, hogy nagy fogyasztásnövekedéssel jár – javasolta Lin és kezét a kapcsolóra tette.
– Várj! Meg kell várnunk egy alkalmas pillanatot, mikor biztos, hogy másra figyelnek!
– Nem valami kényelmes ez a kis szálloda, főleg így, hogy a hölgyvendég távozott. He-he-he – hallatszott a hangszóróból. – Felejted el a nőt, más dolgunk van! Csak húsz perc áll a rendelkezésünkre, hogy a tárlemezt kicseréld, úgyhogy láss neki! – A hangsúly kétségtelenné tette, hogy ki a főnök a betolakodók között.
Rob és Lin feszülten figyelt minden apró zajra, amiből sejthették, hogy mi zajlik a központi irányítóban. A lány, kezét a kapcsolón tartva, fülét a hangszóró felé fordítva várta, hogy valami árulkodó mozzanat lehetővé tegye a képi kapcsolat kipróbálását. Pár perc némaság után:
– A zsilipkamra – suttogta, ahogy meghallotta a jellegzetes szisszenő hangot. – Most – és felkattintotta a kapcsolót. Rövid vibrálás után az apró monitoron megjelent az irányító képe, a mennyezetbe épített kamera jóvoltából, felülnézetben. Üres helyiséget láttak, majd egy pillanat múlva egy férfi került a látómezőbe és szinte teljesen a kamera alatt leült a pulthoz.
– Soha nem tudtam, mi az az apró kis buborék a mennyezeten – suttogta a lány. – De most legalább elkaphatjuk őket!
– Ne őrülj meg, nem kockáztathatunk semmit! Azt sem tudjuk, van-e náluk fegyver!
Lin felállt és Rob mögé lépett, aki a monitort figyelte, és hátulról átkarolta a nyakát.
– Drága, bízz a megérzéseimben... – megcsókolta a férfi fülét. – Most már én sem akarok kockáztatni, de valamit tennünk kell, amíg egyedül van... És különben is, itt nem húzhatjuk sokáig kaja nélkül! A kaja pedig ott van! – mutatott a monitorra.
– Mennyi idő, amíg a másik visszaér? – állt fel a székről Rob.
– Egy fél óra minimum, ha a munkát is beleszámolom.
– Talán elég lesz, de te itt maradsz! Majd én megpróbálok valamit.
– Rob, veled kell mennem... Most már veled.
– Nem vitatkozunk! Maradsz!
– Tudod, hogy úgysem maradok, akkor meg minek erősködsz! Kell a segítség, kettőnknek nagyobb az esélye!
Rob tudta, hogy megint csak igaza van a lánynak és egyébként sem volt nagy verekedő, még sohasem kellett valakit ártalmatlanná tennie, főleg nem egy profit. Két kezébe fogta a lány arcát, gyengéden megcsókolta.
– Vigyázzunk magunkra – súgta a fülébe. Mindketten az ajtóhoz léptek és óvatosan nekifeszültek. Nehezen nyílt, de lassan kipréselték magukat a folyosóra. Rob leszerelte a szerszámos rekesz fedelét, valami alkalmas fegyvert keresett, ami növelheti az ütés hatékonyságát. Legcélszerűbbnek az állítható kulcs látszott, amit magához is vett. Az idő szorított, így a fedél visszaszerelésével most nem bajlódtak, hanem óvatos léptekkel elindultak az átjáróban az irányító felé. A félhomályban minden lépésnél ki kellett tapogatni az előttük lévő szakaszt, nehogy zajt csapjanak és kudarcot valljon a kísérlet már az elején. Ahogy az átjáró végéhez közeledtek, egyre jobban kivehető volt a terep a beszűrődő fénynek köszönhetően. Ott álltak az ajtó előtt és csak két méter választotta el őket a pult előtt ülő alaktól, aki nagy darab, izmos testű férfi volt, még a ruháján keresztül is látszott, hogy nincs híján az erőnek. Észrevétlenül semmiképp nem lehetett megközelíteni, mert az ajtó nyitása mindenképpen zajjal jár. Rövid tanakodás után úgy döntöttek, most már mindenképp meg kell próbálniuk, de Rob a lány lelkére kötötte, hogy az átjáróban kell maradnia és ha veszélyessé válik a dolog, meneküljön vissza és zárja le az ajtót. Linben először merült fel a gondolat, hogy elveszítheti a férfit, aki oly rövid idő óta a szerelmet jelenti neki. Hirtelen zavarában mindent megígért, amit a másik kért, bár tudta, hogy képtelen lesz megtenni és magára hagyni Robot. A férfi szorosan megmarkolta a kulcsot, majd izzadt tenyerét a ruhájába törölte, nehogy elejtse a szerszámot. Fejével intett Linnek, hogy készen van, nyithatja az ajtót. Pár pillanat feszült csend következett és Lin megnyomta a nyitógombot. Az ajtó halk szisszenéssel kinyílt és Rob villámként vágódott az irányítóba. A zajra azonnal felugrott az addig nyugodtan üldögélő hústorony és mielőtt Rob felemelhette volna a kulcsot, hogy lesújtson, hatalmas ökölcsapással mellbe vágta. A szerszám azonnal kiesett a kezéből és úgy vágódott az oldalfalnak, mint egy darab rongy. A megtámadott meglepően gyors volt hatalmas alkatához képest. Felrántotta a földről védekezni képtelen ellenfelét és két-három iszonyú ütést mért az arcára. Rob orra rögtön vérezni kezdett és a hatalmas ütésektől a szeme körül felhasadt a bőr. Próbált védekezni, de ekkora erővel szemben képtelen volt bármilyen ellenállásra. Lin elborzadva nézte az egyoldalú küzdelmet. Tehetetlenségében a düh feszült robbanásig tagjaiban. Berontott az ajtón és kétségbeesetten kezdte püfölni az ellenfél hátát, nyakát, fejét, ahol érte. Ütéseivel semmilyen meghátrálást nem volt képes elérni s a kétségbeesetten vagdalkozó Rob is csak akadályozta a küzdelmet. Ide-oda csapódtak a pult és a falak között, nekivágódva mindennek, ami az útjukba került. Lin körömmel esett a hústorony arcának mikor meglátta az alig felismerhető arcot, ami az előbb még Robé volt. Aztán hirtelen eszébe jutott az egyetlen megoldás, ami segíthetett a szorult helyzeten. Odaugrott egy kis rekeszhez és elővette a sokkolót, amit az esetleges bezártságtól megtébolyult asztronautákon kellett volna alkalmazni, ha kitör rajtuk a roham. A nagy darab izompacsirta nyakához tartotta a kis szerkezetet és megnyomta a gombot. Az áramütés úgy terítette le a nagy behemótot, mint egy kiscserkészt a lehajló faág. Összerándultak az izmai és az ülésen keresztülvágódva, nagy huppanással elterült. Ahogy meggyőződött róla, hogy nem képes újabb támadásra, azonnal a zuhanykabin előtt fekvő Robhoz ugrott és próbálta ülő helyzetbe segíteni a magatehetetlen testet.
– Úristen, Rob! Mindjárt keresek valamit! Tarts ki! – és egy törülközőt húzott ki a zuhanyzóból, majd óvatosan törölgetni kezdte a férfi vérző, feldagadt arcát.
– Ssz! – szisszent fel, ahogy az arcához ért. – Legázolt, mint egy buldózer... Úgy érzem, mintha három fejem lenne... Ez a hústorony egy kész obszervatórium! Láttam a csillagokat!
– Maradj nyugodtan, ne mozogj, megnedvesítem! – mondta Lin és a zárt kézmosóban vizet permetezett a kendőre. Óvatosan felitatta a vérfoltokat és minden törlés után puhán megcsókolta a feldagadt arcot.
– Egy darabig azért ne nézz tükörbe! – nevetett fel kissé szomorkásan. – De még szerencse, hogy ezzel az ábrázattal más nő rád sem nézne. – Megölelte és szenvedélyesen megcsókolta Robot.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Cs Nagy László
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13
Összes: 24
Jelenlévők:
 · galamboki


Page generated in 0.0395 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz