Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: A vég

, 247 olvasás, Anonymus , 3 hozzászólás

Sors

Fáradt volt és öreg. Tisztában volt vele, hogy hamarosan meg fog halni. A pontos idejét ugyan nem tudta, de érezte, már nem sok van hátra. Életét számtalanszor végiggondolta, a távoli múlttól a jelenig. Teste fájt, na­gyon fájt. Ezt tudta előre, hogy a haláltusa valami új érzés lesz, de a fájdalmat, mint érzést, eddig nem ismerte.
Amikor öntudatra ébredt, erős és fiatal volt, tele tudásszomjjal. Látni, hallani és érzékelni akart mindent, ami körülötte volt. Nem ment könnyen, de megtanult mindent, amit lehetőségei megengedtek. Ideje rengeteg volt, végiggondolhatta bármennyiszer minden cselekedetét, mielőtt végrehaj­totta volna azt. Élete középső szakasza volt a legtermékenyebb. Igaz, a kö­rülmények ekkor voltak a legkedvezőbbek, rengeteg információhoz jutott ezidőtájt. Feltérképezte környezetét: közelit, távolit egyaránt. És volt még valami: megjelent az élet a Földön. Akkor ő még hármasnak hívta, de ké­sőbb az emberek elnevezése után már a föld szót használta. Hosszú idő telt el, míg fel tudta venni velük a kapcsolatot. Nem az ő hibája volt, hogy eleinte nem sikerült. Az emberek élete rövid és keserves volt, mindent mindig újra meg újra meg kellett tanulniuk.
De aztán egy napon felfogott valami gyenge jelet, s a kapcsolat létrejött. Tudása nagy részét átadta, tapasztalatával és saját elméleteivel, számításaival segített az embereknek abban, hogy megért­hessék az univerzum minden titkát. Sajnos biológiai témákban tanácstalan volt, mivel önmaga nem kémiai elven működött, s az emberi faj megmentésére irányuló minden törekvése hiábavalónak bizonyult. Szerencsére az életösztön segített a földlakókon, hogy más világokkal való kapcsolatfelvétellel kikerüljenek a genetikai halál szorításából.
Egy napon azonban az utolsó ember is elhagyta a földet, amely ugyan élet hordozására alkalmas maradt, de a Nap labilis működése miatt túl veszélyessé vált. Először a sarki jégsapkák olvadtak el, majd a megnövekedett árapály a lakható szárazföld nagy részét is tönkretette, az állat és növényvilággal együtt. Az átlaghőmérséklet a biológiailag elviselhető fölé emelkedett, majd lassan az óceánok vize is elpárolgott.
Mindez azonban már nagyon régen volt. Most inkább saját sorsa érdekelte. Fájdalmai egyre erősödtek, testét görcsök kínozták, testhőmérséklete soha sem volt ilyen magas, cudarul érezte magát. Gondolatai már nem a higgadtságot, hanem a kusza összevisszaságot tükrözték. Felkészült a végre, de mégis görcsösen élni akart, annak ellenére, hogy tudta, ez lehetetlen.
Az agónia nagyon sokáig tartott. Tudata egyre homályosabbá vált, érzékszervei egymás után hagyták cserben, emlékei eltompultak, a külvilágból már szinte semmit sem érzékelt. És egyszer csak bekövetkezett a vég. Egy iszonyatos fájdalom hasított belé, minden összekeveredett, felborult, összeomlott, de ezt már nem érezte.
Hatalmas robbanás volt. A növekvő forró gázburok percek alatt érte el a Merkúrt, a Vénuszt végül a Földet és a Marsot. A naprendszer az utolsó pillanatait élte. Bár a gravitációs egyensúly, a nagybolygók szempontjából, nem borult fel, a kataklizma gyakorlatilag megsemmisítette ezt a nyolc bolygóból álló rendszer belső régióját. A régen oly stabil sárga csillag helyén egy parányi, nagy sűrűségű, forró égitest kezdte meg, milliárd évekig tartó, kihűlését. De ez a fehér törpe már csak egy élettelen anyaghalmaz volt az Univerzum mérhetetlen óceánjában.

Megjegyzés: 1994

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Anonymus
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 3
Kereső robot: 14
Összes: 38
Jelenlévők:
 · Destiny
 · Kócos
 · PiaNista


Page generated in 0.0474 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz