Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Sópiramis (8)

, 393 olvasás, Cs Nagy László , 2 hozzászólás

Fantasy

Ahogy a két nő eltűnt, mindhárman az irányítóterem felé igyekeztek, hatalmas léptekkel, szó nélkül. Mindegyikük a másiktól várta, hogy megtörje a csendet, de túl nagy volt a feszültség bennük, hogy valamelyikük is megtegye. A nagyterem ajtaját Dave épp csak kinyitotta – egy gyors pillantást vetett a bent foglalatoskodókra, akik észre sem vették –, máris újra behúzta és megkérdezte:
– Változás?
– Semmi! – Shon hangjában valamiféle várakozás volt, azt remélte, hogy Dave közlékenyebb lesz.
– Nézzük a labort! Mire jutottatok? – fordult a biztonsági helyetteshez.
– Semmi jó, uram – s miközben a labor felé igyekeztek, alig tudtak lépést tartani Dave-vel, de a helyettesből szinte ömlött a szó.
– Átnéztünk mindet, uram, de azt kell, hogy mondjam ez az ember mintha nem is élne. Család, iskolák, nők, barátok, tanulmányok, minden normális, szinte vegytiszta. Ami a legnagyobb fejtörést okozza, hogy túlságosan is normális. Ilyen ember nincs! Középosztálybeli család, feltörekvő ifjúság, kiváló eredmények az egyetemen, rendes barátok, három nő egész eddigi életében, ebből az utolsót elvette, majd három év után elváltak, a válás is rendben ment, nincs gyerek, aztán gyors előmenetel a programoknak köszönhetően, végül a WWCO. vezető programozója. Ennyi, uram. Legalább egyszer leitta volna magát! De az sem.
– Következtetés?
– Aki ennyire hibátlan, az vagy iszonyatosan nagy mocsok és ezt zseniálisan álcázza, vagy szaporítani kell!
– És a hangforrás?
– Az aztán a még nagyobb semmi, uram! Mindent átvizsgáltunk és tudja, uram, ha valamit keresünk, mi meg szoktuk találni, de holtpont. Minden teljesen tiszta.
– Vagy csak nem látjuk, ami a szemünk előtt van... és talán pont azért nem látjuk... az orrunk elé dugja, hogy ne vegyük észre.
– Beavatnának engem is, uraim? – szakította félbe az eszmecserét az eddig némán, szinte botladozva loholó Shon. Közben a laborhoz értek, és odabent lázas munka fogadta őket. Az egyik számítógéptől, ahogy beléptek, azonnal felugrott a biztonsági tiszt és:
– Főnök, tizenöt évvel ezelőtt valakik lenyúlták a WFB fejlesztési számláját. Rá két hónapra Kosinszky egy elmés védőrendszerrel állt elő! Három év elteltével már a WWCo. vezető programozója és nagykutyája!
– Mekkora az összeg? – Kérdezte Dave és látszott rajta, miközben a monitoron lévő adatokat böngészte, ez a hír felkeltette az érdeklődését.
– Kétmilliárd! – Az összeg hallatán elismerő füttyszó hallatszott.
– Ez eddig is ismert tény volt – szólt közbe Shon –, ezzel nem lépünk előbbre.
A biztonsági szolgálat vezetője és beosztottja összenéztek, majd szinte egymás szavába vágva magyarázni kezdték, de Dave végül átengedte a szót a fiatal, lelkes tisztnek.
– Uram! Amit programban meg lehet írni, azt már valaki megírta. Azt viszont, aki egy kicsit is ért ezekhez a gépekhez, tudja, hogy egy ilyen, vagy ehhez hasonló program kifejlesztése és rendszerbe illesztése nem két hónapos munka, még kiváló segédekkel sem. Vagyis? A programnak már léteznie kellett akkor is mikor... mikor megfejték a számlát. Ha létezett, nagy valószínűséggel nem kellett a banknak és valamivel rá kellett kényszeríteni, hogy ezt a védőprogramot alkalmazza. Az ilyen esetekben egy megfelelően nagy összeg mindig jó irányba befolyásolja a dolgok menetét. A kétmilliárd azért elég húzós érv, nem? Ahhoz viszont, hogy ekkora összeget leszívjon valaki, kalózok kellenek, mégpedig nem is akármilyenek. Ha a feltevésem helytálló, ez már egy nyom, csak meg kell találnunk a kalózt. Hát, körülbelül ennyi, uram.
– Elég ijesztő és egyben elég logikus is, amit mond. Ön is egyetért a feltételezéssel, Mr. Henriksen? – Shon gondolkodóba esett a hallottaktól, de Dave megerősítését várta, nehogy részesévé váljon egy elhamarkodott döntésnek.
– Eléggé nyilvánvalóak az összefüggések, de dolgozzatok tovább! Elő kell ásni még valamit, ami Mr. Daniels számára is egyértelművé teszi a dolgot... Ja, majd elfelejtettem, vendégünk van, egy újságíró. Remélem nem kell senkit figyelmeztetnem a kígyóveszélyre! Egy felelőtlen mondat, és a pánik idő előtt kitörhet... A hölgy különben nagyon csinos. Legyenek a szokottnál is óvatosabbak. – Az órájára nézett és kitessékelte Shont a laborból.
– Azt hiszem, uram, ideje mennünk, rögtön kezdődik – Udvariasan kinyitotta főnöke előtt az ajtót. Az irányítóteremben minden a legnagyobb rendben zajlott a következő egy óra folyamán és a várakozással teli izgalom alábbhagyott, mikor a rendszer, esemény nélkül, automatikára váltott. Kissé korainak tűnt az elégedettség, mert pár másodperc múlva ismét megszólalt a már ismert hang.
– Mr. Daniels, üdvözlöm! Gondolom nem volt unalmas az eltelt idő!? Hát igen, egy ekkora cég munkáinak irányítása nem kis feladat és nagy koncentrációt igényel. Remélem, tudott időt szakítani a holnaputáni repülés zavartalanságának biztosítására és embereim rendben eljutnak a Lux-ra!?
Daniels elvörösödött, majd elsápadt és idegesen suttogva kérdezte a mellette álló Dave-et:
– Mi ez? Mi a franc ez és én miért nem tudok erről?
– Később... a válasz NEM! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a Shon előtt lévő mikrofon gombját bekapcsolta.
– Ön is tudja, Mr. Kosinszky, hogy... hogy... hogy az igazgatóság engedélye nélkül tilos mindenfajta repülés, és még...
Kosinszky ingerülten közbevágott:
– Adja át a mikrofont Henriksennek, úgy is tudom, hogy ott áll maga mellett! Mr. Henriksen, ez nagy ballépés volt! Okosabbnak képzeltem! Ez óriási hiba volt, majd meglátja, és remélem, mindannyian tanulnak a következményekből!
Ezek voltak az utolsó szavak s a kapcsolat ismét megszakadt. A pánikhangulat kezdte ismét betölteni a termet. Az események ettől kezdve saját törvényszerűségeiket követve peregtek és képtelenség volt kiszámítani bármilyen lépést is előre. Ahogy vége szakadt a kapcsolatnak, mindenki számára nagy meglepetés volt, mikor a rendszer, minden beavatkozás nélkül, egyszer csak újraéledt és teljesen önálló életet kezdett élni. Lefutottak az önellenőrző tesztek, villogtak a különböző munkafázisoknak megfelelő kontroll lámpák, majd váratlanul újból beindult az olvasztás. Teljes lett a zűrzavar. Minden kezelő próbált úrrá lenni saját berendezésein, de semmilyen kísérlet vagy próbálkozás sem járt eredménnyel. A teljes rendszer készen állt, hogy végrehajtson egy ördögi tervet, amire beprogramozták és amit – úgy tűnt –, senkinek nem áll módjában megakadályozni. Shon Daniels közel volt az ájuláshoz, kerülgette a rosszullét és bármennyire is igyekezett megfékezni a rajta eluralkodó pánikot, erőfeszítései sorra kudarcot vallottak. Közel volt ahhoz a ponthoz, hogy feladja. Dave Henriksen épp az előbb rögzített hanganyag lemezét vette ki a gép tárából és a nagy összevisszaságban észre sem vette senki, hogy a lemezzel együtt kisietett a teremből, egyenesen a saját irodájába. A gyors másolat pillanatok alatt kész volt s miután biztonságba helyezte a másolatot, az eredetivel a zsebében szinte berontott a laborba.
– Na mi van, fiúk? Sikerült valamit elkapni?
– Semmi, uram... Némi rendszeresség felfedezhető az eddigiekben, de ez minden... Se forrás, se vevő, semmi!
A félig nyitott ajtón behallatszott a vészjelzők visítása, jelezve, hogy valamilyen zavar támadt a folyamatban. Dave azonnal odasietett.
– Valami kifeküdt?
Shon – még mindig viaszfehéren – alig hallhatóan válaszolt:
– A kupola hajtóművei... de nem műszaki hiba, programblokkolás.
– És ez mit jelent?
– A legrosszabbat! Ha hosszú ideig csinálja, átfúrja a jeget és aláolvadhat a központ is!
– Teendő? – Shon nem válaszolt. – Hé, ébredj! Mi a teendő?
– A vizet ki kell szivattyúzni, így némileg lassíthatjuk az aláolvadást, de ha forrásba jön az üregben lévő víz, rövidesen úszni fogunk!
A szavakat alig bírta kipréselni a száján, teljesen elveszítette önkontrollját és már alig emlékeztetett a régi, határozott önmagára. Dave tudta, valahogy lelket kell önteni belé, mert a saját tennivalói mellett képtelen lesz még a műszaki dolgokkal is foglalkozni, ezért – tőle szokatlanul – parancsoló hangon ráüvöltött.
– Öregem, ha most beszarsz és feladod, biztos, hogy úszni fogunk, de ha segítesz, talán elkerülhetjük! Nem kell mást tenned, csak ami a dolgod! Szervezd meg a szivattyúzást!
Shon alig fogta fel, mi történik körülötte, de Dave nem hagyta. Megragadta a vállát és megrázta:
– Gyerünk, öregem, gyerünk, nincs időnk szarakodni! Csináld!
Lassan felocsúdott a rémült dermedtségből, agya újra kezdte átvenni az irányítást testrészei fölött és ahogy felfogta a dolgok súlyát, mintha nem is az előbbi kétségbeesett, tehetetlen Shon lett volna. Rögtön utasította a műszakiakat, hogy a legrövidebb időn belül állítsák üzembe a szivattyúkat, kerítsenek elő minél több szívócsövet és kezdjék meg a víz eltávolítását a kupola alatti olvadékból. A gépezet lassan újra irányítása alá került, bár a végeredmény még kiszámíthatatlan volt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Cs Nagy László
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 312
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 334
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2859 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz