Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: „Rosszalkodtunk” Mirával…

, 587 olvasás, Gősi Vali , 4 hozzászólás

Gyerekeknek

1. nap:

Úgy tűnik, a szélsőséges időjárás hatására többünk agytekervényei is különös fordulatot vettek.
Unokám – Mira – öt éves, és ha együtt vagyunk, a mesélésen, mondókázáson túl gyakran a legjobb móka, ha beszélgetünk – bármiről, amiről szeretne. Ilyenkor mindig megígérem (és többnyire be is tartom), hogy akármennyi kérdést tesz fel, mindegyikre igyekszem válaszolni, és kívánságait – ha tehetem – ilyenkor hiánytalanul teljesítem.
Végtére is ez a mi napunk.
Mivel mostanában már néha megérinti a szleng különféle közösségekben, gyakran érdeklődik, hogy ez vagy az mit jelent. (Ilyen pl. a „bakker” – battej, a „dzsalsz” – dzsajsz, stb)
Ma az volt a kívánsága, hogy írjunk együtt verset, vagy mesét. (Tréfászat… meg valószágoszat – közölte – a cigáról…)
Hát, ilyen lett, és megkövetem a Kedves Olvasót, hogy most elsősorban NEM irodalmi szabályoknak próbáltunk megfelelni, viszont rengeteget nevettünk.

Csigabiga-álom

Csigabiga hová dzsalsz?
M'ért nincs nagykabátod?
Mi az a púp a hátadon?
Csak nem az új házad?

– Persze, hogy a házam az,
s hogy volna kabátom?
Csak ez a rossz viskóm maradt,
meg az adósságom.

Csigabiga-szerelem…?
– Csigabiga-álom…!
Legfeljebb egy nagykabátért
eladom a házam.

2. nap:

Jut eszembe – a mesélés ideje alatt az unoka figyelmének tesztelése nagyon fontos, ám történhet spontán módon is, bár késő éjszakába nyúlóan a nagyszülők többnyire már álmosak – nem úgy az unoka… Ilyenkor előfordul, hogy akarva-akaratlan kihagyunk egy-egy sort, uram bocsá', egy-egy oldalt a kedvenc meséből, hátha hamarabb elalszik a kicsi… Ha jelzi – ahogy tette Mira is – hogy Mamíííí… kimaradt…! – akkor bizony még nem álmos, és a figyelme is lankadatlan.
–… szaladt, szaladt a kis aranyhalacska… – meséltem tegnap késő este, álmosan, mire Mira:
– Mamííííííí, nem szaladt, úszott a kisz aranyhalac'ka! (Legkedvesebb meséje most A csuka parancsára című verses mese – naponta többször is kéri, hogy meséljem el, bár, mint kiderült, már kívülről fújja…)
No, de végül is, feladtam… – mármint, hogy elaltassam. Majd elalszik, ha álmos lesz, elvégre ez a mi napunk. Meg éjszakánk… Legfeljebb hosszú lesz…
Viszont legalább figyel a mesére, az biztos! (És a mamira is, nehogy idejekorán elaludjon...)
Később egy hívatlan látogatóról beszélgettünk, egy szemtelen cicáról, amelyik a teraszra nyújtózó fenyőfaágról időnként beugrik az erkélyre, hogy játsszon Mirával.
A beszélgetés során eszembe jutott néhány régi, kedves történet – az én cicámról, meg a Balatonról.
Aztán rímekbe szedtük: együtt, és megint sokat nevettünk:

Az alma, meg a fája…
(bolond mese, Mirának)

Indulunk a Balatonra holnap,
férjem – Rezső – meg a gyerekek.
Hajnalban – ha megsegít az Isten –
repülnek a Trabant-kerekek.

Ám de addig bármi megtörténhet,
minden, ami történt máskor is:
induláskor vajúdik a macska,
és intubálnunk kell majd egy kicsit:

azt, amelyik utolsóként nyávog,
a leglustább, kis rusnya érkezőt,
amelyikre megorrol az anyja,
és ellöki majd a kis éhezőt…

Így esett a történetünk most is:
amíg a vén macska kölykezett,
hajnal lett, ám nem indultunk mégsem:
– nem nyávogott egy macskagyerek.

Intubáltuk most is a kis lustát,
adtunk neki friss, langyos tejet:
ellökte az anyja – szégyenében –
hogy rá ütött a kis macskagyerek.

Utóhang – a napsütés reményében:

Vége a gólyameséknek…?

Mira, a kicsi unokám gólyamesés időszaka lassan véget ér.

Egyik nap – szüleivel a kistestvér tervezgetéséről szóló beszélgetésünk közben – közölte az én gólyamesés variációmra (amivel nemrég nyertem a "vízben élő állatok" pályázaton – neki ajánlva írtam és nagyon szerette (eddig), ha elmeséltem), idézem:
– Az butaszág...
– Miért?
– Mert az nem úgy van!
– Hát hogy van?
– Hát szerelmeszek lesznek...
– Kik?
– A fiú ész a lány (még selypít... négy és fél éves)
–???
– Ész a magockák találkoznak…
– Milyen magocskák?
– Hát a fiúé ész a lányé... – itt megeredt a nyelve, kérdezés nélkül mondta tovább:
– ész a fiú magockája belefúródik a lányéba, majd együtt növekedni kezdenek... ész a fiú-magocka búcút int a többieknek, akik lemajadtak, mejt ő volt a legeszleggyorszabb... (leggyorsabb)
– És azután mi történik? – faggatta kis szünet után tovább az anyukája.
– Aztán hájom évszakig növekedik a baba az anyukája haszában, azután pedig kiszüjetik onnan... (kiszületik)

Ebben a kis történetben számomra az utolsó mondat volt a legédesebb – a búcsút int a többieknek, és a bűvös kilenc hónap okos asszociációja – hájom évszakig)

Nem is tudom, hogy szomorkodni van-e okom – hiszen döntenem kellett, nem írok több gólyamesét – vagy unokámmal büszkélkedni inkább, és őrizni – leírva is megőrizni – kedves, okos, igaz meséit…
(Esténként egyébként már ő mesél, bár szereti a tündérmeséket, de örömmel mondja el azok tanulságait, lényegét saját szavaival – természetesen közben lapozgat a könyvben, mint a nagyok.
Egyik este meg is jegyezte: jé, milyen érdekesz, már tudok meszélni, pedig nem isz tudok olvaszni…!)

Megjegyzés: (Unokáztam, még ovis Mirámmal, néhány éve. Naplómból ollóztam)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gyerekeknek
· Kategória: Esszé
· Írta: Gősi Vali
· Jóváhagyta: Árki Zsuzsanna

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 3
Kereső robot: 10
Összes: 23
Jelenlévők:
 · Aevie
 · Alberczki László
 · gszabo


Page generated in 0.0421 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz