Régi szeretőm a magányos este,
már várta mikor leszek csak az övé,
a forgószél a titkaim kileste,
és feltekerte a csillagok köré.
De pillerajként elröppentek onnan,
s a Hold udvarába utaztak tovább,
az ezüst-kösöntyűs óhegy-oromra,
majd elkergették a ködös, bús homályt.
Tele volt a szívem tűzlevelekkel,
ahogy ott ringtam a néma Hold színén,
majd lassan, egyszer csak leereszkedtem,
mint a kék-madár a végzete hitén.