Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Életkép

, 436 olvasás, P. Molnár Ágnes , 8 hozzászólás

Természet

Az eső sűrű cseppekben, csendesen esett. Nagyon hamar vizes lett minden, a föld mohón itta be az életmentő vizet. Megszámlálhatatlan vízcsepp landolt a földön. Mindegyik kalandos úton jutott idáig, a föld minden részéről. Volt olyan, aki tengercsepp volt sokáig, aztán egy patakvizét gyarapította.
A vízcseppek folyton kalandoztak. Megállíthatatlanul keringtek, alakot változtatva, folytonosan. Most ezek az esőcseppek épp ide, a virágos, füves rétre kerültek. Egy részüket hamar beitta a Föld, másik részük elpárolgott és visszakerült a körforgásba.
A Vízcsepp egy fűszálra esett, megpihent rajta.
Még fel sem tudta fogni, hogy rövid élete alatt már mennyi mindent megélt, és mennyi mindent látott. Most ott billegett a fűszálon. Előre-hátra hajolgatott a fűszál, rajta kapaszkodott Ő, mint egy könnycsepp, amit épp elsírt a zöld, vagy mint egy gyöngyszem, amit ezer évig érlel a tenger. Szétnézett, és csodát látott most is.
Az égen a szürke szín helyét átvette a kék, és a felhők hófehéren kúsztak át, néha megtörve ezt az egységet. A nap nemrégen kelt fel, nyújtózkodva és lustán. Sugarai meleget hozva elérték a földet, ott a réten is megérintették a virágokat. A Vízcsepp még mindig ott kapaszkodott a fűszálba.
Mellette a pipacs nyújtóztatta szirmait. Megmosakodott az esőben, és most megszárítkozott a nap melegében. Ahogy lenézett a fűszálra, meglátta az esőcseppet, és benne meglátta magát. Ámulva nézte és csodálta a látványt, magát, bár mindig tudta, hogy csodaszép, de most a kis esőcseppben még sokkal szebbnek tűnt.
– Nagyon szép vagyok, gyönyörű vagyok! – sóhajtotta a pipacs.
– Gyönyörű vagy! – sóhajtotta a Vízcsepp.
Az eső után felfrissültek a növények. A színek megélénkültek. Megtisztálkodva, üdén álltak ott a réten a virágok, büszkén mutogatták szépségüket.
A nap egyre melegebben sütött, enyhe pára vonta be a tájat, ahogy a víz most újból visszakívánkozott a körforgásba. Lassan elköszöntek a pillanatnyi szállásadójuktól, talán egyszer majd még visszatérnek ide. A Vízcsepp még nem akart elmenni, még csodálni akarta a szomszédját.
A napsugarai átvilágították a cseppet. Keresztülillantak rajta, és eközben, mintha egy varázspálca intésére történt volna, megjelent a Szivárvány. Benne, a pici vízcseppben. A Mindenség volt jelen, az örök körforgás.
– Csodálatos vagy! – súgta a pipacs, miután a vízcseppben a szivárvány színeit meglátta.
– Örülök, hogy megismerhettelek – nézett a virágra az esőcsepp. A nap egyre magasabbra kúszott az égen. Érezte, hogy már nem tud olyan erősen kapaszkodni a fűszálba, mint eddig, érezte, ahogy átalakul. Lélekké alakult szép lassan. A napsugara hívta, csalogatta.
– Mennem kell! – nézett a virágra.
– Visszavárlak! – súgta a pipacs, és szirmaival búcsút intett. A Vízcsepp már átalakult, és felszállt. Könnyűnek érezte magát, lebegett. Búcsúzóul még lenézett a földre.
– Visszatérek! – intett, és végleg eltűnt a végtelenbe, több millió társával egyetemben.
Nem is látta szinte senki, csak az égen lett egy icipici felhőcskével több.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Próza
· Írta: P. Molnár Ágnes
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 209
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1297 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz