Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Emlék iszony

, 354 olvasás, Csehi_Tamas , 4 hozzászólás

Hiányzol

Leterít a pillanat, mit felidéz az illatod.
Lelked patakjából néhány cseppet itt hagyott.
Néha öröm, mélyen szántó,
arcomra mosolyt rántó
icúrka, repdeső lepke.
Máskor bőrömet csontomról lehántó
fenevad, mi lesből támad este,
mikor már minden apró gyengémet kileste.

Tudom, érzem, menekülnöm kéne,
de megbénít a szemed fénye,
s magával ránt egy mesébe.
Boszorkányt is megalázva
rántod szívem a homályba,
mire menekülnék, már hiába.

Mosolyodról nem is szólva,
az a kapum a pokolba,
kínoz, szeret, majd mélybe vet.
Arcomra kiül a rémület,
s könnyek közt égetem a neved.

Minden nap hittem, hogy vége lett,
De mindig az voltam, ki tévedett.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Hiányzol
· Kategória: Vers
· Írta: Csehi_Tamas
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 5
Kereső robot: 10
Összes: 27
Jelenlévők:
 · Divima
 · GoldDrag
 · Öreg
 · PiaNista
 · Ravain


Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz