Édesanyám gyönyörű fiatal lány volt.
Sokáig őriztem egy fényképet róla, lovon ült, délcegen, egyenes háttal, lábai a kengyelben, keze magabiztosan fogta a kantárt, és mosolygott a fényképező felé. A képről később egy portré festmény készült, egyik művész rokonunk festette, mellképet, mosolygós arcát hosszú fekete hajában egy érdekes csattal, amit sokáig őriztem kincsesládámban, összegyűjtögetve az azóta amortizálódott karórákkal, láncokkal, kitűzőkkel...
Ugyanez a rokonunk rólam is festett egy kis képet, amint elsőszülött kisfiamat ölemben tartom, mindkettőnket mosolygósan, kis versikével, virágindákkal, szirmokkal körbe rajzolva.
Édesemék 1951-ben esküdtek örök hűséget egymásnak, édesanyám születésnapja előtt egy nappal. A tanácsi és templomi esküvő után a lakodalmat anyukám szüleinél tartották. Mindketten nagycsaládból származtak, édesapám jónevű molnár dinasztiából, édesanyám szorgos földműves családból. Lánykorában amíg kicsi volt, az ilyen korú kislányokra rábízott szokásos "munkát" végezte, libapásztorkodott, vagy a mamának segített a konyhában, vagy éppen ami adódott. Ahogy cseperedett, ügyesen szedte a markot aratáskor a fiúk kaszálása után, kévét kötött, aztán összegyűjtötték, s vitték a cséplőgéphez. Vagy kosárban ennivalót, vizeskancsóban a vizet hordta ki a mezőn szorgoskodóknak. Később elkerült a szülői háztól, szolgálni ment. Nagyon finoman tudott főzni, a házimunkát is szorgosan, ügyesen végezte. Apró koromban sokat mesélt nekem "kalandjairól", a vele történtekről. Nagyon szép lány volt, sok kérője akadt, de Isten tudja, miért, az a suttyó molnárlegény nyerhette el végül a szívét, bár nem keveset kellett küzdenie, udvarolnia érte. Végül sikerült meggyőznie: nevetve mesélte a lánykérést: "Ha magácska nem jön hozzám feleségül, én öngyilkos leszek... " Néha szájtátva, néha komolyságomat vesztve hallgattam ezeket a meséket, utóbb anyu is mosolygott az emlékein. Persze az akkori szokások szerint "együtt jártak", szórakoztak, kirándulgattak, moziba mentek, s apu mindig hazakísérte anyut. Végül meglett az esküvő. De a gyermekáldás csak nem jött hamar, nagyon sok tragédia érte édesemet, mire megszülethettem egyetlen gyermekeként, 1959-ben.
Hét hónapos koraszülöttként, útközben nagymamáméktól hazafelé, egy nagyközség szülőotthonában láttam meg a napvilágot, s a pihenés után mindjárt haza is vittek sólyi házunkba. Nagyon sokat kellett harcolnia, küszködnie értem, gyengécske voltam, inkubátor akkoriban talán nem is létezett, de falun biztosan nem. Kocab doktor meg is jegyezte félig komolyan, félig tréfásan, mit akarnak ezzel a kis penészvirággal, úgysem marad meg szegény. Édesanyám első pillanatban megdöbbent, talán meg is haragudhatott a doktor bácsira, de aztán valami különös erős dac szállhatta meg a lelkét, csak azért is életben tart, felnevel engem. Sok-sok álmatlan éjszakát vállalt ezzel magára, rengeteg mosást, utazgatást, hogy engem orvostól orvoshoz cipelhessen, vonattal Hajmáskérre. Útközben legalább négyszer kellett átöltöztetnie, pelenkáznia, míg beértünk a szomszéd "faluba"... De lassacskán elmúltak ezek a nehéz idők. A sok gondoskodástól, a nekem külön megfőzött-elkészített falatoktól, kiskanálnyi konyaktól, vérszaporító vörösborocskától, amit szintén kiskanálból öntött a számba, a sok frissen elkapart csirkemájtól,, finomra pépesített - otthon megtermett - zöldségektől egyszer csak fejlődni kezdtem. Mint aki pótolni akarná az addig fekve töltött időt, csintalan, csavargó gyerkőccé váltam, aki minden-mindenki felé érdeklődve fordult, mindig kérdezősködött, cserfelt. De legjobban azt szerettem, amikor édesanyám közelében megpihenhettem, együtt munkálkodhattunk a konyhában, a kiskertben, az udvaron a baromfiak közt, de besettenkedtem a malomba is, s rácsodálkoztam a katonás sorokban álló liszteszsákokra, a hatalmas morajjal dolgozó mindenféle gépekre, amitől édesapám figyelmeztető szava tartott tisztes távolságban. Édesanyámtól nagyon sok népdalt, mondókát, verseket tanultam, rengeteget nevetgéltünk, dúdolgatott nekem, amíg nem értettem a szavakat. S kijavított, ha nem akart ráállni a szám a szóra, tanítgatott, mesélt. S ölében kuporogva, ha elálmosodtam a sok "tanulástól", elaludtam.
Óvodába rövid ideig jártam, amíg édesanyám a helyi kocsmában dolgozott. De nem nagyon szerettem egy helyben maradni a sok érdekes iskolai bútor, festmények, gyerekek közt sem éreztem jól magam, ha lehetett, megszöktem, átpréseltem magam a kerítés lécei közt, s irány a nagyvilág. Ilyenkor kikeveredtem a szőlőhegyre, is ahonnan a könyvelő néni hozott haza az autóján, de szívesen benéztem a tejcsarnokba is, a boltba, ahol kaptam egy félbe vágott savanyú cukorkát, meglátogattam a Séden úszkáló libákat, hallgattam a vízimalom kerekeinek kereplését, később már nem a Séd hajtotta, a malmot, hanem a villany. De hamar itt kellett hagynunk ezt az Édent, beköltöztünk Veszprémbe, ott kezdtem el az iskolát. Nagyon szép, de a lakásunktól távoli iskolába jártam, délután, ilyenkor kissé hosszúra sikerült a hazaút, egy ott megismert és megkedvelt játszópajtás miatt. Ha oda betértem, bizony sokáig ott is felejtődtem, sokat beszélgettünk, játszottunk együtt, előfordult, hogy a mamija kísért haza, vagy mikor anyukám megtudta, hol akadhattam el, értem jött. Ilyenkor korholt, de mire hazaértünk, jókedvűen léptünk be a szobánkba, a konyhán át, ahol már várt a meleg vacsora. De itt sem sokáig éltünk, egy még távolabbi városból, Meződi ügyvéd úr jóvoltából egy szép bányászvárosban, lakáscserével, szép tágas lakásba költözhettünk. Édesanyám akkoriban dolgozni kényszerült, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. Ha befejeződött a tanítás, gyakran meglátogattam a munkahelyén, ahol sok érdekes dolgot láthattam, egyszer-egyszer kipróbálhattam a gépet, amin dolgozott. apró csavarokat szerelvényeket préseltek egy műanyag házba, amiből konnektor vagy kapcsoló állt össze.
Örömmel költöztünk oda, édesanyám fiatalabb húga már ott lakott családjával, egyszülött kislányukkal, akivel hamar megértettük egymást, sőt elcsábítottam egy-egy csavargásra, bementem érte az óvodába, hogy "hazavigyem", persze ebből játszótéri időtöltés lett, amíg véget nem ért a tanítás, illetve az óvoda. Volt még a közelben egy rokon család is, idősebb húga édesanyámnak. Velük gyakran összejártunk - a három nővér - a férjek, apák is jól kijöttek egymással, a rokonsággal, őket is gyakran látogattuk. Valahogy úgy sikerült, hogy iskoláimat elvégezve visszaköltözhettünk Veszprémbe, egy vadiúj lakótelepi lakásba. Édesapám a szakmájában vállalt munkát, édesanyám, ha az egészsége engedte, segítője lett apámnak, hiszen a szakmához is jól értett, bár papírja nem volt róla. Sajnos egyre többet betegeskedett, súlyos műtéteken kellett átesnie, de valami rendkívüli erővel bírta a fájdalmakat, nagyon keveset hallottam panaszkodni. Inkább ő biztatott, vigasztalt, ha valamelyikünk panaszkodott, együtt jártak-jártunk orvoshoz, ha úgy adódott. S a betegápolást is felváltva, aki rászorult, vagy aki végezte. Mindenhez értett mindegyikünk, vagy ha nem volt valami világos, egy emberként álltak mellettünk, magyaráztak, segítettek. A háztartási munkákat megosztottuk egymás közt, mindenki mindent csinált, felváltva, vagy egészségi állapota szerint. A tanulásban édesanyám volt az alapozó segítő, a gimis anyagot már édesapám magyarázta el, s mindig meggyőződött róla, hogy megértettem-e az anyagot, elkészítettem e a házi feladatot. De nem csak tanulásról szóltak az együttlétek, rengeteget kirándultunk. Édesanyám a természet szépségeiben szeretett inkább gyönyörködni, édesapám "várbolond" volt, az építmények, múzeumok, templomok, képtárak felé fordult az érdeklődése. No és persze a malmok... Inas korától, később a szakmunkás bizonyítványt megszerezve, sokfelé megfordult az országban, ahol akkoriban még sok malom volt, de aztán sorra leépítették, bezárták őket. Alig maradt néhány, de ismerte őket, majdnem mindegyikben megfordult. Volt egy szakmailag közeli "kirándulása" is, Komlón dolgozott a pékségben is. Édesanyámnak nem okozott gondot a mindennapi kenyerünk beszerzése, falun otthon ő dagasztotta a kenyeret, azután kosárban ruhával letakarva elvitték a szomszéd faluban élő pékhez, s hozták haza az illatos, ropogósra sült héjú, finom kenyereket. Később már csak a boltokban juthattunk hozzá ehhez a megbecsült finomsághoz, nagyon vigyáztunk, hogy minden morzsája meglegyen, a kiszáradt összedarabolt karéjokat megdaráltuk, s a magunk készítette zsemlemorzsával készült rántott hús, később panírozott zöldségeknél nem volt finomabb, de még a disznóöléseknél is hasznát vehettük, alig ment veszendőbe maradék nálunk. Okosan, kellő tapasztalattal mindent fel tudtunk használni. És sohasem betegedtünk meg a maradékoktól. Kerültük a közétkeztetést, amit lehetett, otthon állítottunk elő. Néha persze kényszerből ettünk menzán is, de ha a rokonoknál disznóvágás volt, mindig kaptunk annyi kóstolót, hogy a legszükségesebb zsír, szalonna, kolbász, hurka mennyiség a miénkkel együtt rendelkezésre állt, szinte egész évben.
Anyukám inkább otthon szorgoskodott, miután már nem tudott munkába járni, s amikor apukám is rokkant lett, otthon dolgozgattak, segítették egymást, jártak együtt orvoshoz. Édesapám 1991 februárjában itt hagyott bennünket, még megtudhatta, hogy unokája készül erre a szép világra jönni. Már nem élhette meg Lacikám születését, akkor halt meg röviddel azelőtt, hogy rosszat sejtve a munkából a busz-pályaudvarra siettem, s buszra ültem, hogy minél előbb Veszprémbe érhessek. Időközben ugyanis elhagytam a szülői házat, férjhez mentem, és Várpalotára költöztem, édesemék lakásából egy szép bútorgarnitúrával hogy megalapozhassuk közös háztartásunkat férjemmel, egy közösen vásárolt kis - téglaépületben lévő - első emeleti lakásban. Anyuék akkor nagyon gyakran látogattak bennünket, rengeteg ajándékkal, étellel, munkával segítettek bennünket, hogy nekünk alig kellett ilyesmi háztartási dolgokra figyelni. Akkor én bejárós voltam, a veszprémi nyomdába, férjem a helybeli bányavállalatnál volt jogi előadó, később ügyvéd. Kisfiam megszületése után édesanyám még nagyon sokat járt hozzánk, később ezek a látogatások elmaradoztak, megrendült egészsége miatt. Nagyon fáj a gondolat, hogy munkám és az időközben megszaporodott családom miatt keveset tudtam vele törődni, pedig ha a szülések kapcsán, vagy mikor pici fiaim a kórházban betegeskedtek, nála húzhattam meg magam, míg a kórházba mehettem, látogatni, vagy szoptatni. Egyre gyérültek látogatásaim, míg megrázó hírt kaptam: egy rokonunk, aki otthon gondozta, és a kórházban is befutott hozzá egy-egy látogatásra, telefonon hívott, hogy édesem súlyos műtéten esett át, látogassam meg, hogy elbúcsúzhassunk egymástól. Rettenetes érzés fogott el... Férjemmel, anyósommal, az akkor még pici lánykámmal bementünk a kórházba, s ott a betegágyánál a kezét még megszoríthattam, megcsókolhattam. Nem voltam benne biztos, hogy megismert bennünket, lassan végignézett rajtunk, valamit szólni akart, de nem nagyon értettük, amit mondani próbált. Hazamentünk. És két napra rá éjjel megcsörrent a telefonunk. A kezelőorvosa értesített, hogy édesanyám meghalt.
Elment egy drága asszony. Egy élő csoda, egy harcos anya, egy dacos istennő, aki teljes szívvel szeretni tudott, védőszárnyakat kiterjeszteni az elesettek fölé, kedves, bájos tanítónéni, egy esendőnek tűnő, mégis szívós tündérlény...
Az Édesanyám...
|
Online látogatók:
Látogató: 208
Regisztrált: 0
Kereső robot: 43 
Összes: 251
