Már letetted a kanalat,
fáradt éveidből semmi
sem maradt.
Lépteid nyomát
behordja majd
a szél,
s rólad senki
sem beszél.
De ne félj, ő emlékezni
fog, örökkön, örökké,
ha eljő az éj, suttogva
beszél hozzá a szél,
letörli pergő könnyeit,
s édessé teszi emlékeit.
Te suttogsz az éjben,
a te hangodat hallja
a síró szélben.
Te érinted lágyan a
csepergő esőben.
A két szemedet látja
fent a nyári égen.
Ott leszel vele, merre
pillant tekintete,
veled élte életét,
te vagy az élete.
Letetted már a kanalat,
nem tárod feléje
soha már ölelő karodat,
s az asztalnál egy üres
hely maradt, s egy letett
kanál, te itt voltál, de soha
már, soha többé, s ez
úgy fáj.