Álmomban úszik egy hajó a képzelet tengerén.
Két fiatal az utasa, ki nem más, mint te meg én.
Sodródunk az árral szinte tehetetlenül,
miközben kezeink összefonódnak észrevétlenül.
Együtt dobban szívünk, mely ver oly hevesen.
Nem szólunk, csak nézzük egymást némán csendesen;
egymást átkarolva, egymáshoz bújva,
tudjuk, hogy hová visz az élet hosszú útja.
Közösen veled, hisz veled akarom feltárni a világot!
Hegyek közt bóklászni, s szedni szép virágot;
vagy a réten szaladgálni kötelmek nélkül,
s addig forogni, míg egyikünk elszédül.
Veled akarom átélni a világ minden csodáját,
mely mennybe repít, s élvezni akarom minden óráját,
percét, tizedét, mit veled akarok tölteni,
mert te vagy az ki monoton lelkembe életet tudsz önteni.
De eljön a reggel a csónakban egy ember üldögél,
ki magányosan pipázik felsóhajt, s azt mondja: fél.
Hogy nem lesz olyan álom, mely beteljesülne,
s a csónak, miben ketten ültek örökre elsüllyed.