Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek
mind az ébredő lények.
Rügyek pattannak fürgén,
hirtelen, riadtan tápászkodnak
a bomló, bámész ághegyen.
Szökik a csönd: rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle riasztja szégyenlős
párját, s a viháncoló
verébseregre dühösen lecsap,
mohón fölkapva előlük
a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújva megsimít,
elidőz nálam egy kicsit.
Az utcán álmos emberek
- lehajtott fejjel mind siet,
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
szelíden táncol a milliárdszor
megcsúfolt reményű tavasz:
fönt, sötét baldachin alatt
megint sok bolond viharfelhő
viháncol, nem félve a tél
végső, vad vicsorától.