Navigáció


RSS: összes ·




Prózavers: Cédrus nem nő a téren

, 382 olvasás, halota , 4 hozzászólás

Magány

Cédrus nem nő a téren, nem küldenek halk csókot a városlakóknak a kéjesen nyújtózkodó ágak, a kőszobrok magányát nem enyhíti a levendula illata, az aszfalt szürke füstöt, és benzint öklendezik. Utcalakók fekszenek a kapualjakban, a fagy fehér ingben lepi meg őket, éveiket elszáradt levélként lebbenti tovább a tüdőbajos szél.

A zászlókkal felvirágzott városon át bennszülöttek menetelnek. Ügynök-arcú, divat-próféták bebalzsamozott szavakkal szónokolnak, eregetik a légbe, típusmosollyal arcukon az ürességgel dúsított luftballonjaikat. Vetélytársaik habszivacs fejével zsonglőrködve, hol volt, hol nem volt, várják a tapsot. Azt hiszik, mint a mesebeli hősök, töretlen jelemmel vonulnak az örökkévalóságba, s nevük majd fönt lobog. Pedig szellem-árnyékuk, mint rövid szélroham oszlik szét a hősök terén.

Romkocsmák tárják szét csábos combjaikat. Itt adnak randevút azok, akik az asztal alatt kezüket egymás zsebébe csúsztatják, a cukormázas arcú madárkák, akik az undor áramló zajában, mustárszínű hajukkal, és a rosszul sminkel pofikájukkal, Sába királynőjének hiszik magukat. Az aranyruhás dizájnerek álom-szálán ringatózók önmagukat fertőzve vesztik el eszüket. Szaggatott lihegésük szolgáltatja az aláfestő zenét.

Aki itt él más valódi sorsával sose találkozik, már azt is elfelejtette, hogyan kell megszólítani egy idegent, a magázás folyton átcsap beteg tegezésbe.

Nem látod a tág szemű csillagokat az égen, reklámfények tűz-fényei fedik el, az álmodó kerteket, mikor hull a harmat, nincs, aki ápolná a gyepet, a nyújtózkodó jegenyéket, ki emel manapság magasba tekintetet, a platánokat, ahogy csendben lengetik koronájukat, ma meg tövére vizelnek,
nem hallod a madárfüttyöt a fenyőlombból, nem ismered az aranyérmes tehenet, milyen amikor saját kezeddel fejed feszülő tőgyét, és bő teje helyett veszed a dobozos fehér vizet.

Okos telefonod dadogó szótagjait, szűk életed álöltözetét nézed minden helyett. Neved sincs már, jelszavad a forgósorompód, amin átpörögve jutsz új világod csarnokos oszlopai közé, oda, ahol minden a vibráló képpontokon zajlik, és árnyékod árnyékába fonva élhetsz, s ahol már nem is tudod milyen az igazi fény.

Ó új világ, ahol a tudatlanság felhőtlen homloka ragyog, ahol a vers SMS jelekké zsugorítva vegetál
a gyémántokkal kirakott okos telefonokon, ahol a képzelet üres zsebekkel sétál, emberi hang helyett nyálkás krákogások rezegtetik a levegőt, s az érvelők helyett a hasbeszélők nyafognak. A férges-méhekben nem fogan meg más csak bosszúvágy, az igazhitű ujjai között ott a fehér zománcú markolat, és ki-be csúszkál a hideg penge a belekben.

Magyarország ódon fényére hiába vágysz. Disznók orrai túrják a földet, pénzdarabok hevernek a sárban, a mutatók egy helyben forognak, és az örökkévalósággal házaló szekták a szegénység golgotáján építik palotájukat. A seb egyre mélyebb a Nap arcán, s félő, hogy a sötét veszi át megőrzésre megint a Földet.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Prózavers
· Írta: halota
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 4
Kereső robot: 14
Összes: 38
Jelenlévők:
 · arttur
 · Divima
 · gszabo
 · hazugsagok
 · Senex


Page generated in 0.0531 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz