Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Támad az influenza

, 489 olvasás, P. Molnár Ágnes , 2 hozzászólás

Ezek vagyunk

A reggel még szépnek indult, mindenki vidáman kelt és tette, amit tennie kellett. A jelek később érkeztek, alattomosan, gonoszul. Először apró köhintés, aztán kis „hapci”.
– Jelentéktelen – gondoltuk. Az első komolyabb panaszok dél körül jelentkeztek.
– Fáj a lábam – suttogta aléltan a telefonba lányom – A fejem, a karom… a testem…!
Egy anya mindent megtesz, ezért máris az autóba ültem és rohantam a lányomért. Szegénykémnek már forró volt a teste, hazaérve rutinszerűen mentek már a dolgok, csillapítás, borogatás, folyadék, vitamin. Párszor átéltük már az influenzát.
Amikor délután elaludt a lányom, akkor elgondolkoztam és eszembe jutottak azok az idők, amikor ezt az ápolást párhuzamosan tettem meg a lányom, és az édesapja között.
Gondolom kedves anyukák és feleségek, az eset nem egyedi, és sokan magukra ismernek.
Ágyjelenet:
Lányom nézi a kedvenc sorozatait, izzad, de azért a csoki jöhet, zsebkendők körülötte, és a telefon, mert soha nem lehet tudni, ki keresi, és mikor jön üzenet.
Apa nézi a televíziót, nincs ereje kapcsolgatni, minden egyes csatornaváltás nyögéssel társul. Ha esetleg a feleség nem reagál erre rögtön, akkor hangosabb nyögés. Aztán már jajgatás is lesz belőle, ha történetesen a nyavalyás távirányító messzebb kerül, mint a kar hossza. A gondos feleség a beteg férjének a gondolatait is kitalálja, ezért arrébb pöcköli a távirányítót, talán egy jó természetfilm elaltatja szerelmét. A csipkebogyótea kész, megfelelő hőmérsékletre hűtve. A lányom hálásan kortyolja, és semmi nem veszi el a kedvét. Ugyanez a drága apánál? A teába még kellene kis citrom? Cukor? Tea? Víz? Hideg vagy meleg? Fáj a végtag? Neki négy van, de lehet, hogy nyolc? Sokkal jobban fáj, mint a lányának, ez biztos, ő már nem gyerek és érzi, meg öregszik, meg férfi?!
Én remélem, hogy nem dönt le a vírus, és életben hagy, már csak a kedvükért is. Lázmérés, mert nem elég a kézrátét, az majd a gyógyításnál kell, lázméréshez lázmérő.
– Forró vagyok? Lázas vagyok? Hívjunk orvost? – nyög a férfi, míg lánya bátran megméri a lázát, tudomásul veszi lázasan csillogó szemmel az eredményt, és bevesz még egy szem gyógyszert.
Férjem levest kíván, a gyerek nyugalmat. Én egyszerűen csak túl akarom élni az egészet.
Köhögés a szobából, köhögés a gyerekszobából. Az egyik elhaló és halni készül, a másik csak, úgy mert kell. Én teljesítem az óhajokat, sóhajokat. Borogatás apának, és mese a gyereknek. Aztán fordítva, mese apának és borogatás a gyereknek.
– Talán ennék egy almát – súgja halkan a férjem, bár egy perccel ezelőtt még körtét kért volna.
– Jó, legyen alma – én rendes feleség vagyok. Gyógyszer is mellé, mert szökik a láz felfelé.
– Istenem, én hová szökjek? – nézek fel az égre. A lányom elfogadja, amit viszek neki.
– Drágám? Drágám? – hallom megint – talán inkább vizet hozz!
– Apa meddig beteg? – kérdezi suttogva a gyerekem
– Ha Isten meghallgat holnap már nem. – Mondom én, és vizet viszek a betegnek.
– Izzadok – suttogja, mire kitakarom.
– Fázom – mondja, aztán, én magasabbra veszem a fűtést.
A lányom pedig magától rájön ezekre, ha fázik, betakaródzik, ha melege van, akkor ki.
– Apának még nőnie kell – közli a lányom, egy újabb lázmérés után.
– Szerintem is – mondom neki, és mint két szövetséges összekacsintunk.
   A vírus nagyon ravasz, válogat, hogy éppen kit akar meggyötörni, és kiválasztja az „Igazi Férfit”, és gyötri-gyötri, amíg az már az életéért könyörög. A férfit, hipp-hopp, gyerekké varázsolja, aki legszívesebben anyukája forró gyógyító húslevesét szürcsölgetné. A vírus érti a dolgát, amit a feleség nem ér el hosszú évek alatt, azt a vírus egy óra leforgása alatt megteszi. „Igen” – na, ez a szó, ami a vírus támadása után engedelmesen kijön a száján. „Igen, drágám, az jó lesz! Igen drágám, azt kérem! Igen drágám nagyon kedves vagy! ” – és mindez mély és lelkiekig hatoló sóhajok között. Olyan sóhajok, amit a kedves szerető feleség régen, azokon a ragyogó éjszakákon kívánt magának. A vírusnak egy óra sem kellett, és máris több elhaló „igen” tulajdonosa, míg nekünk ezért meg kell küzdenünk több éven át.
   Megállapítottam az influenzajárvány idején, hogy a földöntúli hatalmak is értik a dolgukat, például, hogy a szülést a nő „intézi”, hiszen másképp rengeteg félárva gyerek élne a világban, az apukák sorban halnának még a megszületésük előtt.
Több napos „kemény küzdelem” a betegség, főleg nekünk. A gyerek már régen játszik, és első szóra beveszi a gyógyszert, míg életünk párjának könyörgünk, szépen kérünk, hogy ma még kell, ma még be kell kapni. Az ötödik nap végére jöttem rá, hogy a párom szeret beteg lenni. Miattam szereti ezt az állapotot! Én pedig már épp miatta kívánom a munkahelyem, és a régi életem.
Aztán az ötödik nap végén a vírus játszik egyet velem, és fájni kezd a karom, a lábam, a testem. Torokgyulladás és köhögés. A családtagok túl vannak a krízisen, és most jövök én, mert én már elvégeztem a dolgom, és rám fér a pihenés!
A vírus nagyon okos, tudja a sorrendet. Tehát most maradok én betegen, és az én szerencsémre már mindenki megy dolgozni és suliba.
Végre! Köszönöm vírus, hogy pihenhetek!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: P. Molnár Ágnes
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 2
Kereső robot: 22
Összes: 212
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.1444 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz