Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ezer Pokol

, 479 olvasás, SusanWinter , 4 hozzászólás

Fantasy

Előhang

Örök éj, csillagtalan boltozat, a hegy mély, kellemes, meleg, semmihez sem fogható langyos levegője. Itt soha nem kell vastagabb öltözéket hordani. Viszont sokkal sűrűbben a hátunk mögé kell pillantani, hogy aztán szemből érjen minket a halál, és a Nagy Tanácsban ülő nagy asszonyok kuncogva súgjanak össze a sorsunk felett.
Lehet ezt sorsnak nevezni? Kérdezi magát a mélységi férfi, aki skarlát szemeit az épp eddigi otthonának kormos romjain nyugtatja. Lehet-e ezt sorsnak nevezni, ahogy a törmelékek között felsejlenek a szolgálók, papok, és harcosok maradványai.
Összeégett csontkupacok, hírnökei az egykori életnek. Ahogy pedig lassan elfordulna, és a mélyben meghúzódó varázsos fényekkel teli várost venné szemügyre jobban. Halk, motoszkáló hangra kapja fel a fejét. A fekete ruhákba öltözött férfi hirtelen perdül meg a sarkán. Ujjai között ott villannak a dobótőrei, ahogy pedig a fehér hajtincsek közül kipillant a sötét romokra, előbb egy, majd még egy, egyen hófehér üstököt vél felfedezni. Kicsit összevonja szemöldökét, ahogy lassan közelebb óvakodik, még mindig marokra fogva a fegyvereit. Ám hamarosan amint megpillantja a két gyermeket, nyomban ruhájának ráncai közé rejti az elegánsan formázott adamantit pengéket. Először zavarodottság ül ki az arcára, amit hála követ, majd végül már a sötételfek között ritka széles, furcsa mód szívből jövő mosollyal lép közelebb a lányhoz. Mert ő az idősebbik. A jádezöld szemek nagyra kerekedve, értetlenül pillantanak a romhalmazra, majd arra a sötételfre, aki ott áll közvetlen előtte.
- A… Apa… - susogják a kicsi ajkak, ahogy a férfi elsőnek őt kapja a karjaiba, majd később a tengerkék szemű fiút is, aki a lány mögött botorkál a romok között.
- Bármelyik istenség is mentett meg benneteket… hála neki.
- Lám… a Hitszegő mégis csak megmutatkozott. – a vörös szempár a háta mögött álló nőre pillant. A nőre, aki most éjfél fekete bőre felett hófehér pókhálószerű ruhát visel. Szemeivel azonos vérszínű haja, sűrű hullámokban omlik a vállaira. A férfi pedig továbbra sem képes megmozdulni az igézettől, amit a közelben álló varázslók bocsátottak a tagjaira. Mondani akarna valamit, de nem bír megszólalni. – Nem tudsz megszólalni a meglepetéstől? Valóban remek ötlet volt a saját gyermekeiddel tőrbe csalni. Tudtam, hogy el fogsz jönni Shalliaáért, és Caelért. Viszont őket nekem ítélték, érted cserébe. Milyen furcsa véletlen, te is az enyém leszel, és a gyermekeid is az enyémek lesznek.
- Engedj el.
- Sajnálom. – mosolyodik el a sötételf. – Ők már az enyémek. Papok. – a parancsszóra szinte a semmiből bukkannak fel azok a nők, akik eddig az árnyak között bújtak meg, és kötelességtudóan vezetik távolabb a férfitől a két gyermeket. – Nem egyszer visszautasítottál már. Most már persze könyörögnél… csak az a baj, hogy hiába. – nyalja meg a szája szélét a nagyasszony. – Te már halott vagy. Jobb lenne, ha visszavennél a viselkedésedből. Ne nehezítsd meg Rhys. Ne nehezítsd meg. – a férfi pedig csak némán pillant maga elé. Mégis milyen gyenge alak ő. Hogy egy ilyen börtönből sem képes kitörni. Ahogy pedig lassan felemeli a fejét, nem lát már mást, csak egy éles villanást. Pár percig nem vesz észre semmit, aztán fájdalmat érez derék tájt, majd látja, ahogy vér csordul le a derekánál. Aztán pedig elsötétedik a világ.
A körülötte álló mágusok pedig csak nyikkannak egyet, amikor a test hátra dől, és két darabra esik szét. A vörös hajú nő kicsit oldalra biccenti a fejét. Még látja, ahogy Rhys szemhéjai verdesnek, ajkai elnyílnak, de hangot már nem ad ki. A vére a koromfekete sziklaalapot öntözi, ahogy a szív még kétségbeesetten pumpál.
- Hozzátok! – kiáltja el magát a vörös hajú újfent. És egy irdatlan pók tetemét hozzák oda. A varázslók helyét halott keltők veszik át, és hamarosan a férfi felső teste immár a pók fejének a helyén van. – Királynőm Loth… legmélyebb éjszaka nagyasszonya. Te, ki uralkodsz felettünk. Adj nekem erőt, hogy méltó büntetést mérhessek erre a hitszegőre. – lassan közelebb lép a férfihoz, akiben már nyomokban sincs élet. – Add vissza a lelkét… add vissza, hogy torz életét, torzan folytathassa a túlvilágon is. – a nagyasszony mutató és középső ujjának hegyén apró kék lángnyelv bukkan fel, és a férfi hófehér haját félre söpörve közvetlen a homlokának közepét érinti meg. Az előbb meghalt, szemhéja megrebben, majd lassan kinyílik ám a szemei tompák, és olybá tűnik valahova nagyon messzire, pillantanak. – Menj a többi driderhez. Mostantól közéjük tartozol, ez az utolsó parancsom. Ti ott! – int a harcosai felé. – Adjatok neki egy lándzsát. Védje magát azzal, ha tudja. Ha pedig nem akkor, előbb fog meghalni, mint hinnénk. – mosolyodik el a nő. Majd a két gyermekre pillant. – Remélem mindent, láttatok. – jegyzi meg jeges nyugalommal a hangjában, ahogy megsimogatja a lány könnyáztatta arcát. Majd a fiúra pillant, aki morcosan pillant rá. – Ejnye… fiam hát szabad így nézned rám? Nem. Ma még nem kapsz korbácsot. Papok. Töröljétek az emlékeiket. – ahogy pedig két papnő megáll előtte. A nő kecses éjfél fekete ujjainak mozgatásával adja a tudtukra, hogy azt a téves emléket oltsák elméjükbe, hogy ők ketten Shallia és Cael Mae’ana, és nem Ah’shinin.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: SusanWinter
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 335
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 361
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.6774 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz