Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Irodalom a filozófia határán…

, 398 olvasás, faragoferi , 2 hozzászólás

Elmélkedés

(Irodalom a filozófia határán, avagy filozófia az irodalom határán.)

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

(Babits Mihály: A lírikus epilógja)


A filozófiatörténetnek vannak téves bejegyzései önmagára vonatkozóan, ám egy ilyen téves következtetés mellett - magyar emberként, a filozófia után némiképpen érdeklődő keresőként és a magyar irodalmat szeretőként – nem mehetek el szó nélkül. A téves állítás ilyesképpen hangzik: a magyar szellemi életnek, a magyar gondolkodásnak nagyon sok remek alakja volt, de valahogy a filozófiában nem találunk eminens magyar képviselőt. Lukács György is – önmagát kivételnek tekintve – meg is erősíti ezt az állítást. Valóban nem voltak és most sincsenek, esetleg nem is lesznek (!) magyar kiemelkedő filozofikus alkatok? Alaphipotézisem, hogy nem ez a helyzet és be szeretném bizonyítani, még egyfajta – manapság annyira divatos – nacionalista megbélyegzés árán is, hogy a magyar filozófiát, Püthagorasz-tól, Platón-tól, Descartes-en, Kant-on át Nietzsche-ig és Heidegger-ig megtaláljuk, s nem ám akárhol, hanem a magyar irodalmunkban. Hol másutt is, mint a maga helyén! A magyar ember, a magyar észjárás filozófiai struktúrája a művészetben, elsősorban az irodalomban, azon belül is legcsodálatosabban a költészetben, a lírában jelenik meg. Azért ott, mert ott a valódi helye, a magyar észjárás csak úgy (lart pour lart) nem filozofál, a magyar észjárás nem kapható a szofisztikára, nem kapható a szkepszisre és legalább ennyire nem kapható a dogmatizmusra, de kapható a műalkotásra. „Mű”-alkotásra és nem mutatványra!
A filozófia a tudományok közül talán az egyik legrégibb, a tudományok tudománya; a bölcsesség szeretete, a meghalás tudománya, annak a tudása, hogy nem tudunk semmit. Ám fejlődése során, egy sajátos metamorfózison ment át, elvesztve eredeti identitását, egy rendszeralkotó tudománnyá vált. Ilyen fő rendszerek, irányzatok: az idealizmus, materializmus, realizmus, egzisztencializmus, individualizmus, naturalizmus, nominalizmus, fenomenológia, dialektika, dualizmus, empirizmus és még hosszasan folytatódhatna a sor. E rendszerek, dogmák legfőbb sajátja, hogy zárt, csak a rendszeren belüli gondolkodást enged meg, valamint ebbe a zárságba próbálja belegyömöszölni a megismerhető és a meg-nem-ismerhető világ egészét. Afféle Prokrusztrész ágyként működő dolog ez: a mitológiai alak, ha áldozata nagy termetű volt és kilógott az ágyból, akkor levágott belőle, hogy éppen beleférjen, ha alacsony volt, akkor addig nyújtotta, míg az ággyal azonos hosszúságú nem lett. Soha senki nem fért be pontosan az ágyába! A másik sajátosság, hogy a nyugat európai filozófia gyakorlatilag nem más, mint filozófiatörténet. Martin Heidegger a Lét titokzatos erdőhöz hasonlít, a filozófiai iskolák pedig olyanok, mint az erdei ösvények vagy a fakitermelő utak. Minthogy a filozófiai gondolkodás történelmileg bontakozik ki, a filozófiatörténet az egymást követő, az egymással összefüggésben levő és az egymást kiegészítő eszmerendszerek tanulmányozása, illetve bemutatása. E rendszerek tanulmányozása folyamán tanácsos Leibniz álláspontját követni, aki azt mondotta, hogy valamennyi rendszernek igaza van abban, amit állit, s csak akkor téved, ha beszűkítve látásmódját, tagadja a valóság megközelítésének valamelyik más módját. A filozófia, mint életmód Szókratésszel eltűnt. Őt követően – kevés kivételtől eltekintve - csak nagy rendszeralkotókról és filozófiatörténészekről beszélhetünk. Aquinói Tamásról, Descartesről, Kantról, Hegelről, Marxról és a mi epigon Lukács Györgyünkről. Elmondható még, hogy a bölcsesség szeretete (filo-szophosz) a természettudományok paradigmája felé sodródik, lemondva olyan kérdésekről, mint élet, halál, emberi léthelyzet stb.
Ha rendszeralkotóként definiáljuk a filozófiát, akkor a magyar szellemi életben valóban nem nagyon találhatunk ilyen alkotókat. Nincsenek nagy idealistáink, fenomenológusaink, individualistáink, egzisztencialistáink. De van például Madáchunk, aki a Tragédiával olyan átfogó filozófiai, teológiai, metafizikai körképet ad az emberről, mint Dante vagy Goethe a világirodalomban. Madáchnál érezhetjük meg azt a gondolkodási komplex sajátosságot, amely csak a művészet alapján állhat, s nem egy filozófiai rendszer előre kidolgozott struktúráján. Kimondható, hogy a Tragédia több mint filozófia, mert ez maga a filozófia. Az igazi irodalmárok mindig többek a nagy rendszeralkotó katedra-filozófusoknál.
A nyugati gondolkodásra megállapítható, hogy vannak bizonyos filozófusok, akik még az irodalom határán állanak. Míg a keleti – köztük a magyar – viszonyokra jellemzőbb az, hogy szépirodalmat közölnek, a maguk szépirodalmi nyelvezetével, eszközével, formájával, mély filozófiai tartalommal. Jellemző példa lehet erre Lao Ce Tao te king-je, vagy maga Platón életműve, kinek dialógusai filozófiai determináltságuk mellett még csodálatos irodalmi alkotások. Ám Arisztotelész kategóriái, definíciói, logikai határozmányai már majdnem hogy mentesek az irodalmi értékektől. Pascal nem sokat kategorizál, sokkal inkább lírai módon el-eltűnődik: „Látom a világmindenség rettentő térségeit, amelyek körülölelnek, és én e roppant kiterjedés egy kis zugához vagyok láncolva. ” És néhány száz évvel később a mi József Attilánk tűnődik így, reménytelenül:

„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó. ”

Vagy így szól Nietzsche az Elhagyatva című versében:

„Az ember immár egyedül van.
Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.
Jaj, akinek nincs otthona! "

A filozófia és az irodalom határán álló felfogás azt tanítja, hogy az ember legbensőbbje, az Én-közepe (Selbst, a személyiség központi archetípusa, isteni szikra, Imago Dei stb.) nem úgymond része a világnak. Nem a természet teremtése (natura naturans) és uralma alá tartozik, hanem a világon belül éppoly transzcendens és a világi kategóriákban éppoly megismerhetetlen, mint a világon kívüli párja, az ismeretlen Isten (Deus absconditus). Ez tulajdonképpen megfelel a keleti Atman – Brahman tanításnak. Ahol az atman az önvalót, a brahman pedig a legfőbb istenséget jelenti. És ennek teológiai, filozófiai, és ha úgy tetszik irodalmi (Védák) beteljesedése a két princípium azonosságának tana (tat tvam asi).
A különböző teremtésmítoszok – kozmogóniák – is ezt mondják, kategóriák, filozófiák, teológiák, határozmányok, definíciók nélkül, „csupán” az irodalom eszközével – kezdetben lírai, később epikai formákban. A filozófia, a teológia mindig kihasít egy darabot az Egészből, a művészeti aspektus az Egészet mintegy belülről szemléli és írja le azt. Még azzal a túlzónak tűnő megjegyzéssel is: hogy sokkal inkább szemléli, mint leírja, mert a leírás már merőben más, mint a szemlélet. Az irodalom ezoterikus: a belsőbbre vonatkozó, míg a tisztán filozófia (rendszer), teológia (dogmatika) exoterikus, azaz külső – nem megbízható – alapokon áll. Nos azért nem voltak nekünk magyaroknak nagy rendszeralkotó filozófusaink, mert a magyar mentalitás, észjárás - ha úgy jobban hangzik a genetika (faj, fajta, csoport, féle,) – az ezoteria alapján állt.
A filozófiai problémák ma is ugyanazok, mint 2-3-4 ezer évvel ezelőtt voltak. A fő kérdésekre még mindig nincs egyértelmű válasz. Mi az ember? Van-e értelme az életünknek? Mi az alapvető célunk és feladatunk? Honnan jöttünk – hová tartunk? Milyen az Isten? Mi lesz a halálunk után? És így tovább. Ha a filozófia nem is tud, nem is tudhat ezekre a kérdésekre egzakt módon válaszokat adni. Addig a művészetek, esetünkben az irodalom, a válasz próbálkozásában egyfajta katartikus élményt ad. Költői bepillantást enged az odaátba, személyes élményt nyújt az istenmegtapasztalásból. Miközben a kezét nem kötik meg kategóriák, fogalmak és definíciók. A filozófia nem, de a művészetek képesek megértetni velünk, hogy az ellentétek, a különböző polaritások – ha úgy tetszik a világszemléletek (világnézetek) nem különböző kategóriákhoz, irányzatokhoz tartoznak, hanem ugyanannak az Egésznek más és más oldalai csupán. Átfogó szemléletre csak a művészet képes, mondjuk a szavak művészete: az irodalom. Ha ugyanezen témában, de a művészetek közül a festészet és a filozófia rejtett dimenzióit vizsgálnánk, akkor ezt a mi Csontvárink életművével kellene kezdenünk, hogy megkapjuk az átfogót. A lét mindent átfogó s így fölfoghatatlan, csak a "határhelyzetekben" tapasztalható meg, de nem a tudat szintjén, hanem a művészeteken át. A létről csak közvetve (művészetek) lehet tudni valamit. Egyéb esetekben a lét "visszavonul", így szökik meg kezeink közül. A filozófia csak segít ebben a megszökésben, mert ez a diszciplína a bizonyítások és a cáfolatok rendszeralkotásainak sziszifuszi küzdelme, úgyszólván minimális lényegi eredménnyel.
Immanuel Kant filozófusi identitása ellenére, vagy éppen pont ezért, észreveszi a tudomány és a művészet, a tudós és a művész közti lényegi különbséget. A kanti gondolat figyelemreméltó mozzanata a különbségtétel a művészi géniusz és a tudományos tehetség között. A tudományban csak tehetség létezhet, zseni nem. A tudományban elért eredmények mindenki számára – utánzással – elsajátíthatók. A művészi alkotótevékenység utánzással és tanulással nem sajátítható el. A zseni az a tehetség, aki szabályt ad a művészetnek. A zseni az lelki alkat, amely által a természet ad szabályt a művészetnek. A művészi alkotás sajátossága, hogy egyszeri és megismételhetetlen. A tudományos (filozófia) alkotás sajátossága pedig pont az, hogy tetszés szerint megismételhető. A művész az alkotásával képes a világ újrarendezésére. A filozófia rendszertanával legfeljebb leírja a világ pillanatnyi berendezkedését, de érdemben azt még csak megérinteni sem tudja.
Az emberi faj kollektív amnéziában szenved, elfelejtettünk valamit, amit őseink még tudtak és gyakoroltak – bizonyos hozzáállást és az érzékelésnek olyan módját, amelyekben képesek vagyunk együtt érezni és azonosulni az emberen kívüli élettel, amelyekben értékelni tudjuk a rejtélyest, s alávetjük magunkat a természeti világ végtelen összetettségéből adódó kapcsolatoknak. A világirodalom bizonyos része – az amnézia ellenére – igyekszik visszaemlékezni arra az állapotra (aranykor), amikor a létrontás, a korrupt lét még nem térítettel el az ember. Platón szerint a legfontosabb feladatunk az ittlétünk során a visszaemlékezés az eredeti állapotunkra, ez egyben a metanoia előfeltétele is. A hétköznapok realitása nem ad mindig erre lehetőséget, de tovább lehet/kell lépni. József Attilával szólva:

„Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát. ”

Ez az a tovább (transzcendencia), ami visszaszerezhető értelmet ad az ember létezésének. Az ember transzcendencia utáni vágya abból fakad, hogy tudja: visszatérni csak oda lehet, ahol az ember már volt.
Amikor a művészetről, mint az egyetlen reális kapcsolatról beszélünk a transzcendencia visszaszerzését illetően, nem szabad elfeledkezni itt sem az eredetről. Az eredet közös gyökere (radix) a népművészet. Legmélyebbre jutni, legmagasabbra szállni a népművészet volt képes, erre természetesen minden nép népművészete képes. Ezt nem sokan vették észre, de a kevesek közül kettő is magyar: Bartók Béla és Kodály Zoltán. Ezzel kapcsolatban Bartók így fogalmaz: „A népzene a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb szervezetei: a virágok, az állatok stb. Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye. ” Költőink verssoraiban ugyanaz a lét válik költészetté, ami emberemlékezet óta, bárhol a világon, amire még a népköltészet tisztán visszaemlékezik (anamnézis). Talán nincs költő, aki ne tudná, hogy a költői érzékenység mennyi-mennyi buktatón, akadályon kell, hogy átjusson, míg képzeletének szabadságára ráébred. Vagy kicsit másként fogalmazva: mennyi-mennyi kín, önmarcangolás és „vért-izzadás”, míg papírra kerül az a bizonyos egy-két-három sor. Mindenütt ott van a központ (centrum, isteni) – vagy ahogy Hamvas Béla mondja: „... mindenütt tengely van. ” Mégis milyen nehéz „megragadni” azt a forgáspontot, tengelyt, ami körül a Mindenség létezik, amiben a különbség a pillanat és az örök között eltűnik. Ilyenképpen:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem. ”

A művészet sohasem egy újat tár föl, hanem a rátapadt - időszerűnek, modernnek, aktuálisnak stb. -mondottakat lekaparja és legbelül az örökérvényűt megmutatja. Teszi ezt szavakkal, formákkal, színekkel, dallammal és ritmussal, meg minden egyébbel, amelyet az eszköztárában megtalál. Fontos itt még megemlíteni, hogy nem maga az eszköztár a fontos, hanem az előtte említett legbelsőbb lényeg, szubsztancia: minden dolog és jelenség változatlan végső alapja. Amennyiben csak az eszközök széles arzenálját látjuk, nem művészetről, hanem mutatványról beszélünk. A művészet a valóság megismerésének lényeges formája, ebben egyenrangú a tudománnyal (filozófia). A művészi gondolkodásmód valójában nem annyira felfedezés, mint inkább újraismerés, rátalálás, újraemlékezés (anamnézis), mintegy visszatérése a léleknek egy ősi állapotába, melyből „kiszületik” a mű. A művészet feleletet keres az élet nagy kérdéseire, elősegíti a világ értékeinek, szépségeinek felfedezését, arra a világra irányul, amelynek lennie kellene. Teológiailag ez a „Keressétek az Isten Országát! ” – jelenti. A művészet – ezen belül elsősorban a költészet – mint egy különös ismeretelméleti, lételméleti pricípium, magasabb megismerő és létfeltáró erővel bír, mint maga a filozófia. A filozófiából nem szerencsés irodalmat csinálni, de a költészetre, mint alapfilozófiára kell tekintenünk.
A művészi gondolkodásmód valójában nem annyira felfedezés, mint inkább újraismerés, rátalálás, újraemlékezés (anamnézis), mintegy visszatérése a léleknek egy ősi állapotába, melyből „kiszületik” a mű.
Jelen írás csupán afféle szerény preambulum egy készülődő igazi jézusi magyar irodalom témájú mű elé...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Esszé
· Írta: faragoferi
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 10
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 23
Jelenlévők:
 · Stifter Sipos Marianna


Page generated in 0.0408 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz