Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A szépség golgotáján József Attila 25 órája II. rész

, 292 olvasás, Simon Gergely , 1 hozzászólás

Megemlékezés

Második óra

Balatonszárszó

Nem volt túl hideg. Nem volt túl hideg, pedig már decemberre járt az idő. Az utcán nem járkáltak sokan, csak akik vonatra vártak vagy a vonattal érkeztek. Illetve a pályamunkások. Ha őszinte szeretnék lenni, talán túlságosan is langyos volt az a nap. Amikor mindenki tudja, hogy jön a hideg. A hideg, ami csontba markoló. Érzi ezt ember, állat egyaránt és feszül tőle. De senki nem meri kimondani. Érzik a változást.
Valami meg fog változni. Vihar előtti csend. Elmúlás és újrakezdés. A hideg. A metsző hideg és szél. Késő délutánra járt és így a tél beálltával igen gyorsan sötétedett.
Nagy volt a sürgés-forgás egy balatonszárszói panzióban. Vendégeket vártak, akik talán majd jobb kedvet hoznak az így is furcsán feszült hangulatban. Hamarosan meg is érkezett egy autó, amiben öten ültek. Kattogó, zörgő hanggal gurult be a fekete Tátra. Lassan, mint egy vendég, aki nem tudja milyen fogadtatásra számíthat, majd elnyúló fékcsikorgással állt meg a kerítés mellett. Hatvany Bertalan, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Remenyik Zsigmond és dr. Bak Róbert érkezett meg. Ignotus lépett be először a házba:
- Mélységes üdvözlet a ház népének, hölgyeim, maguk egyre elbűvölőbbek az idő teltével.
A két nő lányos zavarban, halvány mosollyal pillantott egymásra. Etus szólalt meg:
- Pali, maga mindig levesz a lábunkról minket, mindig olyan szépen tud bókolni.
Jolán kapcsolódott be a beszélgetésbe:
- Istenem, bár annyi pengőm lenne, ahány nő ezt már hallhatta - mondja kissé szarkasztikus, bár szeretetteljes hangon.
- Ó hölgyem, ha tudná, mily kevesen érdemelték ki e szép szavakat.
Ignotus újból odaszólt Etusnak:
- Attila hogy van?
- Félek, furcsán viselkedik. Mostanában egyre furcsábban, jó lesz, ha beszél a doktorral.
- Igen, hamarosan sort kerítünk rá, de most beszélgessünk.
- Attila hallod, itt a siker, végre itt a siker, amit vártál, Baumgarten-díj, állás, megbecsülés. Olyannyi sok év és évtized szenvedése, most talán megváltásra kerül.
Attila hallgatott és nézett, mert öt vendég érkezett, de volt ott egy hatodik is. Nem értette. Úgy érezte, senki nem látja rajta kívül. Nem vesznek róla tudomást. Az idegen, aki barna csuhájában ült egy sarokban, egy párnázott fotelban és sétabotját fogta ölében, szelíden mosolygott és nézett. Attila odafordult Fejtőhöz:
- Ferenc! Ki az az Úr, aki veletek jött? Ő a sofőr? Érdekesen öltözik. Jól látom, karó van a kezében? Fejtő zavarodottan nézett vissza Attilára:
- Nincs ott senki! Nem értem miről beszélsz. Öten jöttünk, többen be sem férnénk a kocsiba.
Attila akadozó hangon kérdezett vissza:
- Na de aki ott ül bent a sarokban!
- Nem ül senki a sarokban. De hát most ne kezdjünk humorizálásba. Jó-jó-jó, a vendéget viccel kell fogadni - szólal meg Ignotus - de inkább térjünk rá az uzsonnára. Szépen meg volt terítve. Biztos finom falatokat készítettek a hölgyek. Igazi háziasszonyok!
A fehér terítőn békebeli porcelántányérok és míves Alpakka étkészlet. A fehér terítőn friss kalács, házi kakaó és szendvicsek. Folyt az uzsonna és közben Attila dicsérete. Hatvany rárakta Attila vállára a kezét, és biztatóan szólt:
- Minden rendben lesz, most már sokkal jobb. Újból új kötet jelenhet meg. És Szolnokon, ha minden jól megy, ott leszel azon a felolvasóesten. Biztatóan bólogatott Remenyik és Fejtő is. De Attila ügyet sem vetett rájuk. Nem tudta levenni a szemét az idegenről a sarokban. Egyre furcsábban érezte magát.
- Azt hiszem elment az eszem! Istenem, megtébolyodtam. Nem merek szólni, nem merek mozdulni. Ha megtudják, elmegyógyintézetbe vitetnek. Inkább hallgatok. - s erre az idegen megszólal:
- Mi már találkoztunk. Emlékszel?
Attila meg akar szólalni, de nem tud.
- Ne szólalj meg Attila! Csak te látsz engem. Ha elkezdesz beszélni, úgy fogják hinni, magadban beszélsz. Hallom a gondolataidat, ahogy te az enyémeket. Így fogunk mi beszélgetni ezután. Emlékszel rám? Nem vagyok idegen.
- Igen, igen... Valahonnan ismerős. Minthogyha gyermekkoromban egyszer egy lázálom...
- Nem volt lázálom! A messiást köszöntöttem akkor, mert épp megszületett. Akkor mondtam neked, eljövök hozzád megint, ha eljön az idő. Eljött az idő! Hosszú beszélgetés vár ránk.
- Nem tudom, talán hallucinálok. Ez az egész miből ered? Meg kell próbálnom elhessegetni, attól félek, hogy kezdek megtébolyodni.
- Nem tudsz elhessegetni, veled vagyok és mindig is veled voltam és mostantól veled is maradok.
Attila arcán riadtság és rémület jelei mutatkoztak. Gyöngyözni kezdett a homlokán a verejték. Zavartan és önigazolást keresően nézte az asztalnál ülőket. Etus és Hatvany válaszra várva néztek egymásra, majd Etus Attilára nézett és gyengéden rárakta kézfejére a kezét.
- Attilám, nem érzed jól magad? Mi baj van?
- Semmi baj - mondta Attila kissé hiteltelenül.
És ez az a válasz volt, mint amikor egy logikus kérdésre, tudjuk, hogy igaztalan választ kapunk.
- Egészen biztos, hogy megtébolyodtam. Istenem! Rémisztő - gondolta Attila.
- Kész a leltár, ezért jöttem.
- Ez az én versem! Honnan ismered a verseimet?
- Minden versedet ismerem! Ott voltam, amikor az ``Utcán átment a kedves''. Én néztem vissza a tükörből a nőnek. s veled voltam, amikor rettentett az álom. Én ott voltam a munkás két merev mozdulata között, és én voltam aki a mozi előtt rád várt, ``Suhanc, a rosszul öltözött. ''Attila riadtan válaszolt gondolatban.
- Azt hiszem, inkább a társaságra figyelek.
Ignotus szólal meg:
- Attila, figyelsz ránk? Olyan csöndes vagy ma, nem szólalsz meg. Örülnöd kéne. Szinte biztos, én biztosra veszem, hogy ez a Baumgarten-díj már megvan. Régen kijárt már. Ha Illyés Gyulának kijárt, kijár ez neked is még inkább. Mert ha nem is ismerik el, Illyésé volt a siker, de a tehetség az mindig is a tied.
- Hm... Illyés. Nagy ember! Jó barát. Doktor - szólal meg Attila.
- Igen? - Bak felpillant.
- Bemehetnénk a másik szobába egy kicsit beszélgetni?
- Befejezzük az uzsonnát, aztán beszéljünk. Már én is akartam kérni, kíváncsi vagyok, hogy van. Addig is viszont nem akarom a hölgyeket magukra hagyni. Illetlenség - mosolygott nyugtató biztonsággal a doktor.
- Igen, igen. Tényleg az. Illetlenség - hagyja rá közönyösen Attila.
Folyt tovább az uzsonna, Attila ült szótlanul, és csak az idegent nézte. Az idegen szelíd, fagyos mosolya égként tündöklő kék szemeivel, melyek résnyire voltak nyitva csupán, valami földöntúli nyugalmat árasztottak.
- Ránéz az ember, és valahogy biztonságban érzi magát. Minden eszébe jut, csak az agresszivitás nem, az végképp nem. Mint egy oltalmazó, olyan. Kár, hogy csak az elmémben van - gondolja Attila.
- Lehet, hogy csak az elmédben vagyok, de lehet, hogy létezem. Van különbség a kettő között? - kérdezett vissza az idegen.
- Szállj már ki a fejemből! Van nekem elég bajom! Meggyötört az élet. Nem akarom, hogy itt légy! - förmed rá Attila.
- Nincs választásod! ``Korán vájta beléd fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. ''
- Hát, már megint az én versemet idézed? Ezt néhány napja írtam - néz megdöbbenve.
- Néhány napja írtuk, Attila. Értsd már meg, hogy mindig ott voltam.
- Doktor! Ha meg nem sértem, átjönne velem? - szólt sürgetően és türelmetlenül.
- Igen, igen - válaszolt kissé szórakozottan. - Ha megbocsájtanak, hölgyeim.
- Menjen nyugodtan - feleli Etus. Mi örülünk, hogyha beszélget Attilával.
Bak feláll, és átvonulnak a másik szobába.
- Üljön le Attila. Ma milyen nyugtalan, és szótlan, hogy érzi magát?
- Doktor, azt hiszem megőrültem.
- Na ne mondjon már ilyeneket! A szanatóriumi kezelés csak használt. Nem?
- Doktor, valaki jött magukkal.
- Kiről beszél Attila?
- Van itt valaki, aki hallja a gondolataimat, és ott ül a sarokban.
- Mióta látja ezt?
- Ma este kezdtem el látni, és hallani. Idéz a verseimből.
- Hát a verseiből végül is idézhet - veti oda a doktor, természetes közönnyel - aki szereti a költészetet és vett azokból a könyvekből.
Erőteljesen és kissé dühödten a szavába vág:
- Tegnapi verseimből is!
- Hm. Érdekes. Szedi a gyógyszereket?
- Igen. Maga szerint megbolondultam?
- Ezt így azért nem mondanám.
- Maga melyik kezét használja doktor úr?
- Ez miért érdekes?
- Semmi... semmi. Balkezes? Ballal fogta meg a széket.
- De miért kérdezi?
- Semmi, semmi, semmi... csak úgy gondolkozok - felelte elmélázva.
- Értem. Ha följön Budapestre, mielőbb látogasson el a rendelőmbe! Azt hiszem másfajta kezelést kell kitalálnunk. Erről pedig ne beszéljünk a többieknek. Ne idegesítsük őket fel. Reméljük, hogy csak egy múló lidérc. Talán kicsit kimerült. Nehezen megy a visszailleszkedés. De mindenféleképpen új kezelésről kell gondoskodni és együtt eldönteni, hogy hogyan tovább.
- Nem akarok elmegyógyintézetbe menni! Nem akarok a fordított világba menni! – szólal meg hisztérikusan.
- Nyugodjon meg, nem erről van szó. Meg kell találnunk a megoldást. Magának, nekünk, a testvéreinek, Paliéknak. Fontos a munkája a Szép szónál.
- Igen-igen. Köszönöm doktor. Biztos magának van igaza, végül is maga az orvos.
- Na jó. Erről tényleg ne beszéljünk most. Ne ijesztgessünk senkit. Egészen biztos vagyok benne, hogyha egy kicsit kijön a levegőre velem sétálni, jobban lesz.
- Igen, az jó lenne.
Visszatértek a hallba. Hatvany szólalt meg először:
- Attila, gyere, ülj le közénk. Nem is mondtad, hogy mi a véleményed erről a Baumgarten-díjról.
- Nem hiszek benne. Valahogy nem...
- Mire ez a pesszimizmus? Igazán kiérdemled! Illyés is megkapta.
- Hagyjuk Illyést! - fortyan föl Attila egy pillanatra - Nem akarok róla beszélni.
- Jól van, jól van. Nem akartalak fölbosszantani, a nyugalom, a hosszú élet titka.
A doktor közbeszólt:
- Kijön velem sétálni? Olyan friss ilyenkor a levegő. A téli levegő mindig friss. Még akkor is, hogyha kicsit ilyen langyos az idő.
Attila kissé habozva válaszolt:
- Igen jövök. Menjünk doktor, menjen előre.
A két nővér összenézett:
- Menj csak nyugodtan! Mi addig szórakoztatjuk a vendégeket.
A doktor visszaszólt:
- Attila, hozzon magával egy pár cigarettát, elszívhatnánk egy-egy szálat.
- Hozom - nyúlt a cigarettás doboz felé.
- Parancsoljon.
Attila gyufát vett elő a zsebéből. Meggyújtotta a cigarettát, két kezével védve a lángot a szellőtől, s odanyújtotta a doktornak.
- Most is látja? - szívott egy slukkot, és a füstön áttetsző holdra nézett.
- Nem, most nem látom. Azt hiszem, csak múló zavar lehetett.
- Az jó, mondtam én magának! Ilyenek előfordulhatnak. Tudja, a visszailleszkedés nem megy az egyik percről a másikra. De az állás, amit most fölajánlottak, és a Baumgarten-díj
Attila idegesen közbevágott:
- Doktor, maga is kezdi? Hagyjuk! Éheztem én már eleget.
- De most nem éhezik, az a legfontosabb. Sokan maga mellett állnak. Pali is, Ferenc is, a nővérei, jómagam is, Judit is.
- Juditot szerettem, de már túl vagyok rajta.
- Na ez igen jó hír! Én örülök neki a legjobban! - helyesel a doktor.
- De bennem él.
- Nagyon helyes. Egy kapcsolatot sosem lehet lezárni végleg. Mindig bennünk fog élni.
- Doktor! Ha nem sértem meg, ezt a beszélgetést, majd folytassuk odafönt Pesten.
- Persze! Végül is ma vendégségbe jöttünk, együtt ünnepelni a jó híreket.
- Azt hiszem megnősülök! - szólt elgondolkozva, és hirtelen Attila.
- No. És kit veszel el?
- Flórát.
- Hm. Értem. ő tud róla?
- Hát hogyne tudna róla! Persze hogy tud! Tudnia kell! - válaszol ingerülten és enyhén hisztérikusan.
- Jó, nyugodjon meg. Nincsen semmi probléma.
- Maga doktor beszélt vele? Beszélt rólam, a terveimről?
- Csupán szakmai dolgokról. Nem került szóba.
Attila meglepődött:
- Nem kerültem szóba?
- Ebből ne vonjon le semmilyen következtetést. Csupán azt mondtam, hogy én nem foglalkoztam a dologgal. Nem kérdeztem, és ő sem mondott semmit. Talán intimen kezeli az ügyüket. - szív bele a doktor egy utolsó slukkot a cigarettájába, majd a párás kapuvason elnyomja. Sistereg, majd elalszik.
- Menjünk vissza. Nem akarom, hogy idegesek legyenek.
- Jól van – válaszol egykedvűen Attila.
S visszalépnek a szobába. Remenyik szólal meg:
- Tél van, igaz, hogy enyhe az idő, de előbb kéne indulnunk. Az ördög nem alszik, bármikor hidegre fordulhat. Köszönjük a vendéglátást!
- Ó maradjanak még - szólal meg Etus.
- Nem, nem. Köszönjük hölgyeim a vendéglátást. És ne hagyják magára ezt a fiút. Nagy dolgokra hivatott még.
- Nem engedjük el a mi Attilánkat semmiféleképpen, és örülünk neki, hogy végre megérkezik a várt elismerés - mondta Jolán.
Attila enyhén megvető, apátiás tekintettel nézett rájuk vissza.
- Elismerés hahh, hahh. Elismerés. Na jó. Hát örüljünk neki!
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Zavarban volt mindenki. Nehéz kezelni azt a pillanatot, amikor az emberek jó hírt hoznak, de nem jó kedvet vált ki. Apátiát, megvetést, gúnyt, közönyt és teljes érdektelenséget. Jolán szólalt meg erőltetett nevetéssel:
- Mostanában mindig ilyen.
Ignotus bólogatott.
- Igen, de lesz ez majd jobb is - válaszol biztató mosollyal - Minden jóra fordul, én tudom. Jóra kell, hogy forduljanak a dolgok. Elindult fölfelé az út. Újból együtt dolgozunk a Szép Szónál. Mondta nekem Cserépfalvi is, hogy örül ennek.
A társaság kilépett az autóhoz. Attila hirtelen felkapta a fejét.
- Mégis elmennék veletek, ha lenne rá mód. Biztos, hogy öten jöttetek?
- Hát, a sofőrön kívül csak négy ülés van az autóban.
- Egészen biztos, hogy csak öten jöttetek? - nézett rá vissza gyanakvóan
- Öten jöttünk Attila - szólal meg Remenyik. - mondtuk már.
- Persze, persze. De én sem férnék be?
- Nincs hova ülni - nyomatékosította Remenyik, de néhány nap múlva találkozunk és együtt megyünk a szolnoki felolvasásra.
- Persze, persze. Örülök, hogy itt voltatok! - bólintott, és sóhajtott magában megadóan.
Remenyikék kinyitották az ajtót és beültek a Tátrába. Kisebb berhelés után beindult a motor. A doktor beszállt, és még a nyitott kocsiajtóból kiszólt:
- Attila, semmiféleképpen ne vegye félvállról, ha feljön Pestre, jöjjön be hozzám! - nyomatékosította utoljára a doktor.
- Persze doktor, megígérem, bemegyek!
- S föl a fejjel! Mi mindent megoldunk.
- Igen, mindent. - hagyta rá.
Szorongó tekintetek néztek vissza az autóból, valahogy az emberek, amikor közel állnak egymáshoz érzik, hogy melyik az a pillanat, amikor utoljára látják egymást. Az autó lassan elindult és az utasok, amíg csak látták a hátrahagyottakat, visszanézve integettek, amíg el nem nyelte őket a sötét, minthogyha az utolsó pillanatot el akarnák nyújtani a végtelenig. Attila zsebre dugta a kezét és lehorgasztott fejjel a nővérei után ő is beballagott a házba.
- Feküdjünk le! A gyerekek is alszanak. - szólalt meg Etus.
- Feküdjünk le, mindnyájan, József Áron szappanfőző magzatai! - fűzte hozzá enyhén szarkasztikusan Attila.
- Miért mondod ezt? - szólal meg Jolán.
- Így van nem? Kedves apánk!
- Halottról vagy jót, vagy semmit! - szólal meg Etus. ő már meghalt. Olyan volt, amilyen. Őt is az élet tette ilyenné.
- Ő meg minket!
- Őt okolod?
- Nem. A baj az élettel van. A baj ott van, mikor az ember nem létező embereket lát a nappalijában.
- Mire akarsz ezzel utalni?
- Semmi, nem érdekes, menjünk aludni. Apropó, megnősülök!
Hirtelen élet költözött a két nő szemébe.
- Jaj, Attila! - ugrott a nyakába Etus - Hála az Istennek! Úgy örülök, ez kell neked! Ebből a lelki állapotból téged ez hoz ki igazán. Egy karizmatikus nő. És Flórát?
- Igen, Flórát veszem feleségül. Mihamarabb keressük is meg a papírokat, hogy megköthessük a házasságot!
- Jól van, megkeressük, de most aludjunk!
A család nyugovóra tért, elsötétedett a ház. Kint a párás pluszban csend uralkodott. Csend, ami előrevetítette a másnapi történéseket. Mert holnaptól minden megváltozik. Minden, és mindenki.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Regény
· Írta: Simon Gergely
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 1
Kereső robot: 47
Összes: 91
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0448 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz