Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ezüst

, 279 olvasás, kispatak , 0 hozzászólás

Misztikum

Lassan felkelek a süppedős székből. Nemrég állt el az eső, utolsó cseppjei csillogó vízgömbökké egyesülve, tehetetlenül zúdulnak le levelekről, és kinn felejtett biciklikről az alant fuldokló hangyabolyokra. Papucsom cuppogó hangot ad ki, jobb lesz, ha kilépek belőle. Óvatosan elhúzom az erkélyajtót. Nehéz illatot nyög felém a felázott szántóföld. Idő közben a nap, viharfelhők tombolásának átadva a terepet, szerényen alábukott a láthatáron, csak néhány piros tincse integet még a hegyek fölött az utolsó szó jogán. Furcsán könnyűnek érzem a tagjaimat, a szokottnál sokkal mélyebben hátrahajlok, miközben ráérősen kinyújtózom. Csigolyáról csigolyára ízlelgetem a felfedezést: itt vagy, tőlem néhány méterre, mit sem tudva. Mezítlábas talpam élét végigfuttatom a még meleg, sistergő kövön. Az imént, amíg a vihar dobolt, leárnyékolva mind az öt érzékszervem, és elnémítva a külvilágot, már akkor tudtam. Ültem a lehúzott reluxák mögött a feketeségbe bámulva, és egyszer csak felágaskodott bennem a bizonyosság. Enyhe meglepettség: ki gondolta volna, hogy itt találkozunk újra? Eljöttél ide, ahogyan egy évvel ezelőtt is tetted. Akkor még mindenki tisztában volt mindennel. A dolgok a helyükön voltak, és a távolban valaki hazavárt.
Ez a valaki vajon azonos-e azzal, aki ebben a pillanatban a párát lehelő köveken feléd lopakodik? Nem tudhatom…, de amint a korlát felé tapogatózok, érzem: ma este akarattal sem lehetnék az, akire számítasz. Fordul a kocka: ezúttal én lesem meg a titkaid. Felnézek a Holdra, fényes tányérja szabadkozónak tűnik, vagy csak az én arcomat tükrözi vissza? Azonnal meglátlak, ahogy letekintek: egy emelettel lejjebb álldogálsz, hanyagul a korlátnak támaszkodva. A képzeletemben hologramként úszik elém egy évvel ezelőtti önmagam képe. Tekinteted tükörképe, amit a vágyaid formáltak tőlem idegenné. Szemgödre élettelen, akár egy díszes trófeáé. Hirtelen elönt a düh, és az ezüst Hold mintha közelebb szállna. Varázslat történik? Ezen az éjszakán az angyalok jelmezekkel dobálóznak. Azért, hogy kipróbálhasd önmagad egy kölcsön-bőrben. Kinyújtom a kezem, és ujjaimon fennakad egy bársonyosan ezüstös, cirmos szőrmepalást. Felpróbálom: azonnal a bőrömre forr. Arcbőrömből hegyes bajszok törnek elő, puha talppárnáim bőre valószerűtlenné lágyul. Most már észrevétlenül megközelíthetlek.
Ismeretlen borzongás fut végig rajtam. Az izmaim megnyúlnak, ugrok, immár a korláton egyensúlyozva meglapulok. Éles körmöm szétszaggatja a fantom-hologramot. Szűkülő pupillámon elhasal, és megtörik a holdfény, végigbucskázik a korláton, majd egy lélegzetvételnyi időre tökéletes sötétségbe burkolózik az erkély, alig pár méterrel a fejed felett. Egy szemhunyás, és új fáklya lobban bele a feketeségbe, az öntudat zöld-arany villanása, egy ragadozó írisze, amely mindent magába nyel, amit a gyenge szem kivetne magából. Legömbölyített formáknak nyoma sincs, minden tiszta és esszenciális, az épület eddig homályba vesző részletei és kiszögellései pontosan rajzolódnak ki előttem. Minden porcikámban érzem a késztetést az elrugaszkodásra. Levetettem régi rejtő színem, a tettetett közönyt, és új leplet borított rám a hűvös égbolt: kiismerhetetlent, csábítót, önmaga fényétől fénylőt. Ha ebben a percben eltáncolnék előtted puhán és végzetesen, mindennél jobban akarnál érinteni. Felcsavarnám tekinteted ezüst nyálát, hideg lényem érintése szorítássá simulna meleg vérköreiden. Édes ízt érzek, és feszítést az izmaimban. "Miért is ne? " – tombol bennem a gondolat. Előre érzek minden ugrást, földet érést, hajszát és ernyedést. Érezlek téged is. Hasonlóan, mint akkor régen. Vajon melyikünk a kegyetlenebb ragadozó? Azóta minden mozdulatodat átszínezte az idő, de most, ahogy az íriszem elnyel, szinte beléd fulladok. Nem moccanok, most már csak figyelek. Üresebb vagyok, mint körülöttem a sötétség.
Élesen látom a tarkódon égnek meredő pihéket, mintha tudat alatt éreznéd a rajtad függő szempárt. Szembogarad kicsit megvizesedik, alig hallhatóan szétválik az alsó és felső ajkad, az álladon halványan sercen a borosta, ahogyan a kézfejed lejjebb csúszik. A testedből lökésszerűen áramlik a hő. Apró nesz, és folyamatos vibrálás vagy. Körülöttünk ugyanakkor egyre súlyosabb a csend, egyszerre a földhöz présel. Az égbolt hálójába gabalyodva új, vérző csillagokat karmolok a sötét vászonra. Az ilyen pillanatokban valahol messze, talán egy űrvégi ivóban, a Születés és a Halál végtelenített "fej vagy írást" játszanak. Az aláhulló érmék konganak az éteri térben. Egy ezüstös darabka lepattint egy emléket összeszorított számról. Emlék egy csillagról, melyet egy évvel ezelőtt, ugyanezen az erkélyen egy lánynak ajándékoztál. Jelentéktelen gesztus, mégis úgy tűnik: végzetes. Senki sem lehet biztos benne, amikor felelőtlenül csillagot ajándékoz, hogy nem egy darabka jeges űrt költöztet-e a másik lelkébe, ami szépen lassan megfagyasztja a körülötte lévők szívét is. A csillagok ugyanis, az égbolt szajhái, jól sminkelnek: haláluk után százezer évekkel is képesek fenntartani a fiatalság látszatát, és odadobni fényüket bármiféle jöttmentnek. Letagadják az elmúlásnak még a lehetőségét is. Nem látom a szemed, nem tudom, mit gondolsz a csillagokról. Lehetséges, hogy ebben a percben is éppen választasz egyet valaki másnak. Az sem baj, ha véletlenül a tavalyi kerül a borítékba: úgysem törődik vele senki. Élőhalott csillagfényben botorkáló élőhalottak népesítik be az éjszakát. Már látom, hogy csillaggá száműzni valakit igazán könnyű. Megégni csak az tud, aki közel akar lenni. A csillagok jelentéstelenek, és behelyettesíthetőek, olyanok, mint az X az egyenletben. És én gyűlölöm őket ma éjjel.
Megszédülök, és megcsúsznak a talpaim a vizes korláton. Olvad rólam az árnyék, feltekeri ezüst gombolyagját egy láthatatlan kéz. Felnézek az égre, és tudom: elvesztettem aznapi egyetlen szövetségesemet, a Holdat is. Ebben a pillanatban zsírosan röhög, akár egy kivénhedt séf, aki éjről éjre émelyítő bizonytalanságot zúdít a földre hatalmas kondérjából. Jól befűtött a vén palacsinta-képű: piros udvara kárörvendően forr. Ezek a szerencsétlenek -sercegi -, mindent megkajálnak: éberen vizslatják az égboltot, megszállott aranyásókként szitálják a perceket valami fényes után áhítozva. Éjjeli szarkák ezek, bolondok.
Hallom, ahogy odalent felsóhajtasz, azután mintha fülelnél. Lehetetlen hogy meghalld a gondolataim, annyira valószerűtlenül nem e világi ez az erkélyjelenet. Adrenalin száguld bennem, többé nem biztos az egyensúlyom, még egy botlás, és érzem: beleszédülök régi önmagamba. A Hold hirtelen még lejjebb szakad, reccsenést hallok, mintha eltörne felettem egy ág, az ázott rögök sárosan rántanak maguk felé. Valami fényes pereg a szemem előtt, amin keresztül látni vélem, ahogy megfordulsz. Bennem ég az arcod, miközben zuhanok. Biztosra veszem, hogy a korláton kívülre, az éles fénybe, a lábaid elé.
Egy pillanat múlva megérzem: az ismerős, meleg kövön fekszem, ahonnan elrugaszkodtam, régi elnehezült testemmel. Lassú pislogások után sem oszlik fel a sötét, érzékszerveim újra bezárultak, de nincs is szükségem rájuk, anélkül is tudom, hogy elindultál befelé. Hátat fordítottál az éjszakának, benne a kövön elnyúló párás testtel, mely újra ugyanolyan átlagos, mint volt, jelentés nélküli, üres emlék.
A szégyen nyilallásával nehézkesen talpra állok, és elbotorkálok az ágyamig. Fáj a fejem, és félek: belém csepeghetett néhány csillag ezen az éjszakán. A lepedő enyhén átnedvesedik, ahogy hozzáérek. Remélem, reggelig kiizzadom magamból. Te pedig odalent sűrű neonfényben mosod csillagporos kezeid.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: kispatak
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 51
Regisztrált: 2
Kereső robot: 14
Összes: 67
Jelenlévők:
 · andrisko
 · Öreg


Page generated in 0.0501 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz