Navigáció


RSS: összes ·




Szonett: Elveszett szonett

, 441 olvasás, Kankalin , 21 hozzászólás

Elmélkedés

Megint a szürke tél terült a tájra,
fák jajongnak, és a földre köd szitál;
sötét időnk a lelked úgy kitárja,
hogy lázad oltanám, míg tüdőm zihál.

Ne félj, az arcod íriszembe zártan
gyönyör; gyötört a ritka kép varázsa,
szemed megégetett, de mégse láttam,
csak így igéztem versbe vitt parázsba…

és mesémbe mártom álmod szép szavát,
bolyongva bódulok beléd az úton,
űz a holnap és a múltra száz karát;
aranyba hull a tél is, félve súgom…

csak Te vagy, s az évek óta rótt körök,
dalom kihajt, mert e szólam így örök.

Megjegyzés: 2014. január 10.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Szonett
· Írta: Kankalin
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 1
Kereső robot: 17
Összes: 29
Jelenlévők:
 · Akula


Page generated in 0.0261 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz