már nem látom magam
egyre sűrűbb
a tükörre kúszó pára
egyre nehezebbek
a sóhajok
meztelen köd borul
ronggyá hazudt szavak
labirintusára
benne már nem látom
hol vagyok
egyre csak fércelem
remegő kezekkel
a szakadó csendet
(elfogy a fonál)
szürkülő felhők
simulnak a tájra
földtől égig
feszül a homály
dermesztő tél van
mégis csak
én reszketek
és az álmatlan éjeken
párnába fojtott
lélegzetek