A perc sebét lélek-véresre kaparom,
kicsordulsz bíbor-virágként szüntelen.
Belefeszül erőtlen-sajogva két karom,
ahogy imáimat a felhőkre felteszem,
s melléjük a percet, - mit sohasem hittem-,
hogy valaha belém ég lenge talányod,
hogy lüktetés leszel sajgón ereimben,
s nem Te fájsz bennem, hanem a hiányod.
Mint vihart vajúdó kesernyés ízű nappal,
mikor minden röptöt a madaraknak hagyok,
vergődő szárnyuk küzd a nagy haraggal,
síró esőben is Te vagy s én nem vagyok.
Nedves nyomaikba bezártak a percek,
az ereszről még tétován-lassan csöpögök,
Téged virágoznak a bennem elhagyott kertek,
s ma még tán Istennek sem köszönök.