Navigáció


RSS: összes ·




Mese: Az erdő

, 551 olvasás, P. Molnár Ágnes , 10 hozzászólás

Gyerekeknek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép erdő a csodaszép világ közepén. Hatalmas fák nőttek benne, egészen az égig. Az erdő otthont adott sok száz mindenféle élőlénynek, akik békésen, szeretetben éltek egymás mellett. Hatalmas fái óvón figyelték az ott lakók minden mozdulatát, vigyázták őket. Az erdő már nem is emlékezett arra, hogy mikor született, annyira régóta élt már, annyira sok év és hónap és nap telt el. Rengeteg mindent látott, több ezer növény és állat megszületésénél volt jelen. Felnőni, és elmúlni is látta őket, de mindez a természet része volt. Jól érezte magát, és jól érezte magát minden lakója.     Egyik reggel furcsa zajra ébredt az erdő. Hangos zörgés, gépek zaja, kiabálás ébresztette a békésen pihenő állatokat. Megrettenve keltek fel, rohangáltak ide-oda, nagyon meg voltak ijedve.
Az erdő hatalmas fái sem hallottak még ilyen hangokat, és nem tudták, hogyan védhetnék meg lakótársaikat. A dübörgés egyre közeledett, hangosabb és félelmetesebb lett. Az állatok végső kétségbeesésükben az erdő legöregebb fájához, az öreg Tölgyhöz siettek. A Tölgy az erdő közepén állt, bölcs volt és igazságos. Minden vitás ügyet ő rendezett el közöttük. Hatalmas koronája alatt elfért az összes állat, aki csak ott élt.
– Ó, bölcs, öreg Tölgy! – szólította meg a medve – Eljöttünk eléd, mert félelmetes dolgok történnek itt az erdőben. Nem tudjuk, mi lehet, de félünk nagyon!
Márpedig ha már a medve is fél, akkor nagyon komoly lehet a baj!
Az öreg Tölgy megzörrentette leveleit, megrezegtette az ágait, és így szólt:
– Nem tudom, mi lehet ez, még én sem hallottam hasonlót, de egyszer egy erre szálló madár csipogott arról, hogy az egyik társunkat, egy másik erdőt az emberek elpusztították. Akkor neki is el kellett költöznie, menekülése közben megállt az ágamon pihenni. Ő mesélte, hogy sok ember ment az erdejébe, gépekkel nekiestek a fáknak, és kivágták őket. Sikítottak, sírtak és könyörögtek, de az emberek nem hallották meg, az állatok kétségbeesve rohantak el onnan, hátrahagyva fészküket, és odújukat. Úgy vélem, most a mi erdőnket akarják elpusztítani!
Az állatok izgatottan sutyorogni kezdtek, volt, aki máris futásnak eredt.
– Mi lehet a teendő? – kérdezte hangosan a mókus – ha kivágják a fákat mi is meghalunk.
– Egy dolgot tehetünk – mondta megfontoltan a Tölgy –, idehívjuk Manó-ország királyát és népét, és segítséget kérünk tőlük.
Így is tett. Az öreg fa meglibbentette ágait, összeütötte leveleit, felkavarta a levegőt, és jelezte a manóknak, szükség van most rájuk.
Manó-ország királya megérezte a jeleket, összetrombitálta országa népét.
– Híveim – szólt a király – jeleket kaptam az öreg Tölgytől, segítséget kér. Menjünk, és tudjuk, meg mi a baj.
A manók a titkos kijárat felé vették az irányt, és pár perc múlva már a Tölgy nagy lombja alatt, a törzse közelében, szépen a felszínre bújtak.
– Itt vagyunk öreg Tölgy – szólt hangosan a Manókirály –, miben kéred a segítségünket?
– Örülök kedves barátom, hogy eljöttél! – köszöntötte a fa – Nagy dübörgést, nagy zajt hallunk, és rosszat a sejtünk. Félünk, hogy az ember ezt az erdőt is el akarja pusztítani. Segítsetek megállítani ezt az eszement pusztítást, segítsetek megmenteni az otthonunkat! Cserébe kérhettek bármit!
– Nem kérünk mi cserébe semmit, hiszen ez a mi otthonunk is. – mondta a király, és belefújt a varázstrombitájába.
A harmadik hangra az összes manó ott volt, aki csak élt a földön. Szabályos sorokban menetelve elindultak a hang irányába. Ahogy közeledtek, a zaj már-már elviselhetetlen lett, és egyre jobban hallatszott az emberek kiabálása is. Kikukucskáltak a csipkebokor mögül, és az erdőszélen olyan óriási gépeket láttak, amit elképzelni sem tudtak eddig. Olyan hatalmas kerekek voltak alattuk, hogy a manók több évig sem tudnák megmászni. Olyan hatalmas karjuk volt, hogy abban az egész erdő elfért volna. Körülöttük sok-sok ember szaladgált, és intézkedett. Nagy rakodógépek fel-felbúgva várták, hogy bevessék őket. Az emberek kezében motorfűrész zúgott, vészjóslóan villogtatva fogaikat.
– Nagy itt a baj, nagy itt a baj! – súgta maga elé a Manókirály – lehet, hogy kevés ehhez a mi hatalmunk.
Megfordult, és varázstrombitájába belefújva két-három hang után szárnycsattogást lehetett hallani.
– Hívtál bennünket Manókirály – szólt a szárnyak gazdája – Tündérország lakói segítségedre jöttek!
Bizony! Manókirály segítségül hívta a tündéreket is, akik szívesen odarepültek, hogy segítsenek.
– Látod Tündérkirálynő, milyen nagy itt a baj! Mit tehetnénk? – kérdezték a manók.
– Hm…! Hm…! – töprengett a Tündérkirálynő – Hm…! Hm…!
A manók tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy szárnyait suhogtatva ide-oda száll a királynő és gondolkodik.
– Megvan! – kiáltott fel pár perc múlva – Kitaláltam! Varázsport hintek az erdőre, az emberek elalszanak, és álmukban át kell élniük a következményeket. Át kell érezniük az állatok érzéseit, a fák sírását, és fájdalmát. Úgy hiszik majd, hogy ők fák, állatok és növények, érezni fogják a rezdüléseit az erdőnek.
    Így is történt. A Tündérkirálynő az ezüst szelencéjéből fehér csillámló port vett elő, ráfújt és a por szállt, szállt az emberek felé. Amikor föléjük ért a munkások beszippantották és mély álomba merültek. Álmaikban az erdő részeseivé váltak, állatokká, medvévé és farkassá, ugrándozó mókussá, és pici hangyává. Fákká és bokrokká. Érezték, ahogy a szél megborzolja a lombjukat, ahogy egy fenyőtoboz legurul a földre, érezték, amikor a medve kiszimatolja a mézet. Megérezték az erdő nyugalmát és békéjét, amit aztán hirtelen jeges félelem szakított meg. Átélték az állatok és az erdő riadalmát, összeszorította szívüket a rémület. Mélységesen átérezték!
Az állatok a fák közül nézték az alvó embereket, ahogy néha meg-megrándul a kezük és lábuk, nyögnek és sóhajtoznak álmukban. Izzadnak, és forgolódnak, sírnak és sírnak.
    Amikor a Tündérkirálynő úgy érezte, hogy eleget szenvedtek, egy intéssel felébresztette őket. A medve, a róka, a farkas és a mókus, valamint a többi élőlény némán figyelték, vajon mit tesznek most?
A munkások kinyitották a szemüket, és nem tudták hirtelen hol is vannak. Riadtan néztek szét, félelem volt a szemükbe. Aztán gyorsan, ahogy jöttek összepakoltak és rohanva távoztak. Beindították behemót gépeiket, azok dübörögve távolodtak el az erdőtől.
Ezek az emberek örökre megtanulták, hogy ne vágják ki a fákat, mert akkor nekik is rossz lesz!
Az erdő fellélegzett, kinyújtóztatta tagjait, az állatok fürgén szaladtak a Tölgy elé.
– Köszönjük Bölcs Tölgy a segítséged!
Aztán sorban megköszönték a manóknak, és a tündéreknek is.
– A világban, a földön, az erdőben csak úgy lehet élni, ha számíthatunk egymásra. Csak úgy lehet, ha hagyjuk élni a másikat is! – mondta a Tündérkirálynő. – Remélem, ezek az emberek átadják ezt a tapasztalást embertársaiknak, és békében élhetünk egymás mellett!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gyerekeknek
· Kategória: Mese
· Írta: P. Molnár Ágnes
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 314
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 339
Jelenlévők:
 · Déness
 · gazzo


Page generated in 0.2661 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz