A kitaszítottságtól szenved a szíve
És az emberekben megingott a hite.
Kínozza lelkét magány bánata,
Képes arra várni, hogy eljöjjön a halála.
Ha torkát szárazság gyötörte,
Az erdei ment, hogy kulacsát megtöltse.
Tiszta vizébe merítette kulacsát,
Majd egy pillanatra elfelejtette bánatát.
Egyszer csak meghall egy mély hangot.
Felfigyel rá és körbenéz a parton.
Látja, hogy egy forrás fakad,
Szedi holmiját és odaszalad.
A hang azt eszébe juttatja,
Hogy a lelkét újabb gond kínozza.
Éppen gyógyuló lelki hegei levakarja,
Majd szenvedő szívét szétmarcangolja.
A magány szurkálja azt.
Szemeiből a könnyeit facsarja.
Felébreszt benne egy elérthetetlen vágyat,
Hogy szerelmét találja egy lányban.
Összedőlt benne egy világ,
Ami romokban hever és sivár.
Az új világa élettelen és rideg,
Amiben magányos szíve didereg.
Elhatározta, hogy mit tesz:
Elhagyja az erdőt és a faluba megy,
Ahol keresi a szerelmet,
Hogy magányos az erdőben ne legyen.
Rohan, mint egy bánatos bolond,
Akinek a szíve a fájdalomtól kopott.
Vágtat, mint egy sebzett csataló
A pokolból, ahonnan ő nem való.
Fájdalomtól kikövezve van az útja,
Arra megy, ahova szíve vágya húzza.
A sebesség szele üti az arcát,
Üldözi őt a szerelmi tüzes vágy.
Ha gonddal üldözött útja során megbotlik,
Akkor felkel, fájlal majd sóhajtozik,
De tovább fut, mint a bolond,
Mert gyötrő magánya lett a gond.
Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 3
Kereső robot: 9 
Összes: 26
Jelenlévők:
